A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-11 / 11. szám
tBábi Tiborról — az esszéíróról és költőröl) Még élt, mikor Zs. Nagy Lajos egyszer így vette védelmébe: Ha nem lenne, ki kellene találni. Most, 1988-ban Bábi Tibor már éppen tíz éve „nincs", s mi nem tudunk kitalálni helyette „másik" Bábit. A helyén űr van, hiány van. Az egyéniség helyettesíthetetlen, pótolhatatlan, helye kitölthetetlen. S én úgy vélem, Bábi egyénisége, életműve pontosan e felől a hiány felöl közelíthető meg a legkönnyebben. Ha megfogalmazzuk magunkban irodalmi életünknek azt a hiátusát, amelyet korai halálával éppen Bábi tett számunkra érzékelhető minőséggé, akkor ezzel alkotó-szellemi hagyatékának maradandó tartományát is kijelöljük. Mi hiányzik tehát irodalmunkból azóta, amióta Bábi nincs közöttünk? Mindenekelőtt irodalmi vitáinkból, eszmecseréinkből hiányzik valami. Az a (halálos) komolyság, amellyel Bábi védte vitái során igazát (vagy vélt igazát). Az az elszántság, amellyel merte és tudta együtt látni az irodalmunkat és a társadalmat, s ezzel olyan fontossá, komollyá, súlyossá tette írásbeliségünket, amilyenné egyetlen más gondolkodónk sem. Ez a komolyság Bábi természetéből következett. Nagyon tisztelte a természetet, szinte vallásos buzgalommal-megszállottsággal vetette szellemét alá az anyagban s társadalomban ható törvényszerűségeknek (sokszor sajnos a vélt törvényszerűségeknek is), s követelte meg ezt másoktól is. S ennek a végletes monizmusnak, mindent átfogó természetelvüségnek a következtében szellemi teljesítményei, s egyéb megnyilvánulásai szinte személytelen elemi erőként hatottak. Amiről gondolkodott, beszélt, vitatkozott, azt azonnyomban a természet fenségéhez, komoly pátoszához emelte. Ezt a komoly (komor) természetelvűséget és szellemi egyetemességigényt szolgálta hatalmas olvasottsága, filozófiai, irodalmi és irodalomelméleti műveltsége is. Cikkeiben, tanulmányaiban, esztétikai eszmefuttatásaiban tárgyát (a tárgyalt szerzőt, irodalmi művet, de akár képzőművészeti alkotást vagy politikai eszmét is) nemcsak a természet, hanem a szellem egyetemébe is beemelte. 1973-ban jelent meg legsúlyosabb, terjedelmét tekintve is legnagyobb irodalomelméleti-esztétikai tanulmánya, A korszerűség és pártosság. Ezt a pamfletét, amelynek éle elsősorban ellenem, pontosabban Az irodalom valósága (1970) című kötetemben közzétett költészetértelmezéseim ellen irányult, én Nyitrán, a közélet zajlásától távol olvastam. Nem tagadom, akkor a pokolba kívántam Bábit. Rosszul időzített vitaszenvedélyét támadásnak, okfejtését olyan mechanikus determinizmusnak éreztem, amely lehetetleníti az alkotó, világot és műalkotást formáló Kép a hatvanas évek elejéről (lapunk hajdani szerkesztőségének bejárata előtt — balról: Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád és Bábi Tibor) embert. Most, ahogy tizenöt évvel később újra olvasom a dolgozatot, másként érzek. Elsősorban a hatalmas tudás, a szuverén tárgyismeret, annak a világnak a tágassága ragad meg az írásban, amelyet a téma: a költészet esztétikuma köré kent a szerző. A kötetnek, amelyben most a tanulmányt olvasom (író, költő, művész dolga, Madách, 1975) nincs névmutatója, pedig, ha lenne, igen megtámogatná, amit fentebb Bábiról elmondtam. Csak a szóbanforgó egyetlen tanulmány a nevek — filozófusok, gondolkodók, írók — ilyen tömegével operál: Lunacsarszkij, Einstein, Bohr, Planck, Heisenberg, Marx, Engels, Lenin. Nietzsche, Lukács György, Clara Zetkin, Christopher Caudwel, Freud, Forgács László, Hésziodosz, Szolón, Hegel, Bergson, Anselmus, Plutarkhosz, Homérosz, Vergilius, Dante, Arisztotelész, Püthagorasz, Rimbaud, Aiszkhülosz, Arisztophanész, Cervantes, Schiller, Balzac, Mina Kautsky stb., stb., stb. Micsoda sereg! Micsoda társaság! Micsoda nagy dolog lehet az. ami felvonultatásukat szükségessé teszi! S itt bocsássa meg az olvasó a szerénytelenségemet, hisz az a „nagy dolog" ebben az esetben csak az én könyvecském volt. de mentségemre szolgáljon, hogy nem azt akarom itt vitatni, hogy oda tartozom-e én a nagyoknak ahhoz az asztalához, amelyhez Bábi ültetett, hanem a módszert, Bábi vitamódszerét akarom leírni. A fenti felsorolással jelesen két dolgot akarok érzékeltetni: egyrészt azt, hogy Bábi tudott úgy bírálni, hogy S akit elmarasztalt, azt — világkoordináták közé emelve — bizonyos értelemben fel is emelte, másrészt társadalmi-filozófiai-tőrténelmi, sőt természettudományos érzékenységével az irodalomnak azokat az összefüggéseit, kiterjedéseit is képes volt érzékelni, amelyre az erősen lingvisztikái érdeklődésű kritikánk az utóbbi időben alig figyel, s minek következtében — s persze az enyhén irodalomellenes kor törekvéseinek következtében irodalmunk (s az Irodalom) önérzete, öntudata, önbecsülése erősen megcsappant. íme, ezek tehát azok a passzívák, hiátusok az irodalmunkban, amelyek Bábi halálával lettek igazán láthatók, s amelyek tudatosítása a gondolkodó, az irodalomteoretikus Bábi ázsióját növeli szemünkben. Persze, ez a gondolkodó, irodalomteoretikus, esztéta Bábi nem egy dologban tévedett is, de tévedései is annyira mély, érvekkel horizontálisan s vertikálisan is megtámogatott állítások, amelyek érvényüket csak hasonlóan mély ellenérvelés után vesztenék el. Summa summárum: amíg Bábival a saját szellemi színvonalán „meg nem vitatkozunk", addig mindenben neki van igaza. Bábi persze a köztudatban elsősorban költő, s nem gondolkodó, de a mi mérlegünk valahogy fordított értékeket mér és mutat: elsősorban a gondolkodó hiányát érezzük, s csak másodsorban a költőét. Pontosabban: a költészetben is csinált Bábi olyat, amilyet csak ő tudott, de még több olyasmit csinált, amilyet mások is hasonló, esetleg magasabb szinten műveltek. Ezért hiánya a költészetünkben nem annyira markáns, mint az elméleti irodalmunkban. Az Ez a te néped (1954), a Hazám, hazám (1955) harcos, nemzetiségi pótoszú verspublicisztikája mára megfakult, feltehetően azért, mert anynyira a korhoz s csak a korhoz kötődött (a költő versbéli és elméleti ars poétikájának megfelelően), s kevés benne az a korokon átnyúló katartikus valami, ami Homérosszal kapcsolatban Marxot is annyira izgatta,') s amelynek elméleti írásaiban Bábi — a kormeghatározottság szorgalmazása mellett — oly kevés helyet szentelt. A Forrás éneke (1965), s főleg a Könny a mikroszkóp alatt (1966) kötetek bölcseleti töltésű versesszéiben viszont ugyanaz a komoly indulatú, természetelvű Bábi meditál, akiről a bevezetőben vitaszelleme s tanulmányai kapcsán már szóltunk. Csak mig ott ez a fanatikus természetelvűség sokszor a mechanikus determinizmus buktatóihoz vitte a költőt, addig az említett versesszékben egyfajta erőteljes lírai antropologizmust eredményezett. Eredendő magányát, belső bizonytalanságait Bábi igazában a természettel, a kozmosszal való azonosulásban tudta feloldani, s mikor az ötvenes évek végének költői forradalma hatására a korábbi kötött alakzatokat, a szimmetrikusan zárt egészt mint formát elhagyta, s bölcseleti mondandóját, szövegeit dinamikusan kiteljesedő kompozíciókká igyekezett fejleszteni, akkor olyan versmodellel kísérletezett, amely a szlovákiai magyar költészetben mérceként a mai napig érvényes. Hogy is mondta Zs. Nagy? Ha nem lenne, ki kellene találni! Amint láttuk, Bábi Tibor volt annyira eredeti tehetség, hogy nem lehet „kitalálni". Ahhoz túl sok olyat tudott, amit mi nem tudunk, ami irodalmunkban azóta is hiánycikk. TÖZSÉR ÁRPÁD ') MARX: ,A nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi formákhoz fűződik. A megértés annak nehézségében áll, hogy számunkra még műélvezetet nyújtanak..." 70 éve született Berkó Sándor, 1918-1944 a jeles csehszlovákiai magyar költő. Versének közlésével rá emlékezünk BERKÓ SÁNDOR Hazám, Európa Torkomra acélgyűrű kattan. A csuklóimra hűs lakat Jó hazám, szerelmem: Európa, légy hű, ne hagyd el fiadat. Mi lesz mosolygós-kék egeddel, hogyha már nem az én szemem gödrében izzik csillagodnak pompája ? S mi lesz énvelem égbolt, felhők, angyalok nélkül a puszta űrben ? Elhagyott éji sötétben ?... Vond szivedre merészen fénylő csillagod, hisz egymás nélkül tehetetlen mindkettőnk: üres, fénytelen — engedj egedre, könyörülj meg, engedj tovább tündöklenem. Népemnek, kicsiny országomnak, mely megaláz, üt megtagad, de melynek éppoly hű gyermeke vagyok, mint neked a fiad. Ne hagyj zuhanni, ne eressz el, mert akkor végleg elveszek, elvesztjük mindazt, ami éltet, én téged és te engemet; meteorként az út porába ne hullajts, óvd meg fiadat... Csuklóm csupa vér, veszett ebként tépi húsomat a lakat (1939) 15
