A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-29 / 5. szám

LOVICSEK BELA Zsóka asszony méltatlankodva emelte fel. a hangját: — Ki tudja hány napot töltöttetek együtt a Kiskatonával, mégsem vizsgáztatott lel? — Milyen vizsgára tetszik gondolni!? — Uram-isten! — csapta össze tenyerét a fönökasszony. — Téged vagy üvegbúra alatt neveltek, vagy dörzsöltebb vagy, mint én ... Talicskáztál már, kicsikém? Klárát sírás környékezte. Abban a pillanat­ban nagyon neheztelt a Kiskatonára, hogy miért nem lép közbe, miért nem siet a segítségére. — Nem tudom ... — felelte bizonytalanul —. nem hiszem ... mi az tulajdonképpen ? Zsóka asszony megvető fintorral, lemon­dóan legyintett: — No, mindegy... És még azt állítják azok a hülye orvosok, hogy a Kiskatona húzatott. Más annak a baja. — De zongorázni tudok — mondta Klára. Úgy kapott ebbe a gondolatba, mint fuldokló a szalmaszálba. — Igazán?... Zongorázni tudsz? — vi­­gyorodott el gúnyosan a fönökasszony a fejét csóválva, majd kemény hangon magához hívta a Kiskatonát. — Szolgálatára, Zsóka asszony! Zsóka asszony úgy állt és nézett a fiúra, mint valami szigorú vizsgabiztos, a Kiskato­na pedig — maga sem tudta miért — most már szinte biztosra vette, hogy nem rúgja ki őket az utcára. — Azt már biztosan tudom, hogy a fejed a helyén van és nincs benne semmi zűr, vi­szont abban már nem vagyok biztos, hogy hiánytalanul megvan-e minden testrészed. — Pedig megvan — mosolyodott el a Kiskatona. — Még a lábujjamról sem hiány­zik egyetlen köröm sem. — Nem is a kormos ujjadra gondoltam, szépfiú — mosolyodott el a főnökasszony, először, mióta megérkeztek hozzá. — Ha megvan mindened, mi az oka annak, hogy még mindig ártatlan ez a mimóza lelkű madonna ? — Nem az esetem, Zsóka asszony — tárta szét a karját a Kiskatona. — Nem az esetem, no! — Óh, de finnyás lettél, hallod-e!... Ta­lán nem elég fiatalka? Netán bűzlik és undo­­ritó a szaga?... Miért idegenkedsz tőle annyira?... Talán az is benne volt az alku­ban, hogy érintetlenül hagyod ? — Nem tudom, milyen alkuról tetszik be­szélni — mondta a Kiskatona, magában pedig azt gondolta, hogy ez a minden hájjal megkent, vénülő matróna a veséjébe lát. — Tudod tejól, csillagom, csillagocskám! Csillagocska? Máris rájött volna, - hogy honnan fúj a szél? — képedt el a Kiskatona. Akkor tápászkodott fel a zongora mellől a negyvenöt év körüli, reverendás férfi, a Szent Atya. Részegségében még mindig alig állt a lábán. Elrikkantotta magát: — Pali bácsi, hahó. Pali bácsi! — Tessék, Atyám! A Szent Atya előrebillegett, kis híján elvá­gódott, s nagyon hamisan rázendített: — Árok is van, gödör is van ... — Nagyot csuklott. — Pali bácsi, kérem, besötétedett már? — Be, Atyám. — Akkor jól van ... de én szomjas vagyok ám. Pali bácsika. aranyos Pali bácsikám ... — Mintha akkor vette volna észre a zongo­rán világitó karácsonyfát. Odabotorkált, a pódium szélére térdelt és énekelni kezdett. — Pásztorok, pásztorok ... — Pali! — ordította el magát dühösen a főnökasszony. — Vidd el innen ezt a szesz­kazánt, lökd be valamelyik üres szobába, vagy ki az utcára, de gyorsan!... Lányok! Lefekvés! A lányok felszaladtak az emeletre. Pali bácsi pedig belekapaszkodott a Szent Atyá­ba és vonszolta kifelé. — Gyerünk, Atyám, gyerünk, a kakasok már hajnalt kukorékolnak! — De nekem ... nekem még kellene ám valami, Zsóka asszony — makacskodott a reverendás férfi. — Kellene hát: púp a hátadra!... Megá­talkodott, gonosz ember!... Ezt még a ke­resztfa is lerúgná magáról. — Hát én nem ilyennek képzeltem el a szent embereket, Zsóka asszony — mondta a Kiskatona a fejét csóválva. — Szent ember! — fújt nagyot mérgében a fönökasszony. — Akkor volt ö szent először meg utoljára is, amikor megfogant az anyja hasában... És nekem el kell tűrnöm, hogy itt idétlenkedjen. Majdnem minden este itt bohóckodik, állítólag a „szent haza” ellensé­gei után szaglászik, inkognitóban. No, Jézus- Mária! — Ki kellene nyiffantani — jegyezte meg a Kiskatona. — Arra is sor kerülhet még ... Pali bácsi fázósan dörzsölve össze a te­nyerét tért vissza. — Csak úgy üvölt a szél. .. hordja a havat, a kutyát is vétek kizavarni... — Te csak ne sajnálkozz, vén kujon! A Szent Atyád kutyább a kutyánál!... Majd a szél kifújja belőle a részegséget. — Rövid szünet és csend után. — Min töröd a fejed, szépfiú? — Kérdezhetek valamit? — Kérdezhetsz ... de ne disznóságot! — Kié volt ez a palota? Zsóka asszonyt meglepte a kérdés. Né­hány pillanatig tétovázott, hogy megmond­ja-e vagy sem. Miért ne mondaná. Elvégre nem titok. — Gróf Marciházy Eleméré ... A Kiskatonának felcsillant a szeme: — Vagyis a Róbert fia apjáé! Zsóka asszonynak elborult az arca, mintha sötét felhő szállt volna rá. — Miből gondolod, te tüzrevaló!? — Kombinál az ember... felelte a Kiska­tona vigyorogva. — Él még a gróf úr? — Él... a diliházban, ahová önként vonult be ... kényszerzubbonyban, persze ... — mondta a főnökasszony enyhe iróniával, mi­közben arra gondolt, hogy a „kölyök" kombi­náló készsége irigylésre méltó. A pulthoz sétált, megivott egy pohárka konyakot, rá­gyújtott, s néhány pillanatig a Kiskatonát szemlélte a füstön át. — Na, most már fogjátok a cuccotokat és ballagjatok föl a tizenhármasba. Tágas, kellemes szoba ... — Aztán ...? — Hogy kérdezhetsz ilyen marhaságot? — fortyant fel a fönökasszony. — Reggelre levizsgáztatod a kisasszonykát, ha nem is az eseted!... Róbert fiam a jelenlegi állapotá­ban nem tud járni töretlen úton ... belátha­tod ... — Neki szánta a „madonnát"? Zsóka asszony szokatlanul csendesre fog­ta a hangját: — Hadd lelje benne örömét, míg rá nem un... Különben majd holnap megbeszéljük aprólékosan a dolgainkat, pihent aggyal job­ban fog menni. Induljatok! — Engem meg sem kérdeznek, hogy haj­landó vagyok-e? — kérdezte Klára megre­­megö hangon, szorongva. — Nem, kisanyám — felelte Zsóka asz­­szony olyanforma hangsúllyal, mintha egy semmit mondó, tizedrangú kérdésről volna szó. — Teljesen feleslegesnek tartjuk, igaz-e, Kiskatona?... Két lehetséges út áll előtted, kicsikém: felfelé a lépcsőn, vagy kifelé az ajtón. Választhatsz! Klára egész testében remegett. Hosszabb mérlegelés és töprengés után fogta a bő­röndjeit és lassan elindult fölfelé a lépcsőn. A Kiskatona unottan megvonta a vállát és utána ment. — Zsazsa néni majd felviszi a vacsoráto­kat — szólt utánuk a fönökasszony. — Italt is visz ... kellemes éjszakát! A tizenhármas szoba valóban kellemes és hangulatos volt: széles ágy patyolattiszta ágyneművel, szekrény, asztalka két fotellel, zuhanyozó fülke, vécékagyló, mosdó, egy­szóval minden megvolt ahhoz, hogy valaki jól érezhesse magát benne. A Kiskatona leült az egyik fotelbe és gon­dolataiba mélyedve hallgatott, Klára pedig tanácstalanul állt a szoba közepén. — Mi lesz most velem? — kérdezte soká­ra. — A bőröndből pakolja át a holmiját a szekrénybe és várakozzon türelmesen. — Várakozzak?... Mire? — A vacsorára ... vagy nem éhes ? — Fáradt is vagyok, éhes is, de leginkább félek... — Egyelőre nincs mitől félnie... — mondta a Kiskatona a világ legtermészete­sebb hangján. — Magának könnyű — mondta a lány mélyet sóhajtva. — Hát persze, nekem könnyű, miért is ne volna? Néhány perc múlva Zsazsa néni, a terebé­lyes szakácsnő hozta a kiadósnak látszó vacsorát. Kicsit elbeszélgetett az ismerős fiúval, aztán jó étvágyat kívánva elment. A Kiskatona nekiesett az ételnek és falt, mint a kiéhezett farkas, Klára meg csak immel-ámmal eszegetett, pedig éhes volt, mégsem esett jól neki az étel. Minduntalan az a gondolat foglalkoztatta, hogy mi követ­kezik az étkezés után. Félelmében a hideg rázta, majd meg hőhullám csapott rajta vé­gig. Jöjjön, aminek jönnie kell, adta meg magát gondolatban a sorsának. Sem ereje, s talán joga sem volt ahhoz, hogy védekezzen, hiszen teljesen kiszolgáltatott volt. Rá-rápillantott a Kiskatonára, aki néha pokrócdurva, néha meg foghatatlanul ked­ves tudott lenni. Hát ez a tegnapelőtt még számára teljesen ismeretlen, nagydarab férfi fogja „levizsgáztatni" a fönökasszony szava­­járása szerint? Igen. Nincs kiút, nincs me­nekvés. Ám legyen, békéit meg a kikerülhe­tetlen és megmásíthatatlan helyzettel. Vacsora után a Kiskatona megivott egy pohár italt, felállt és nagyot nyújtózott. Klára kérdőn nézett rá. — Most szépen levetkezik és lefekszik — mondta a nagydarab fiú mosolyogva, de látva a lány rémült arcát, nyomban igyeke­zett megnyugtatni. — Nekem még van egy kis dolgom... — mondta, azzal kiment a szobából. Csendesen tette be maga mögött az ajtót. Klára tágranyílt szemmel bámult utána, majd meg a becsukódó ajtóra. Észrevette, hogy a kulcs belülről van a zárban. Egy pillanatra ugyan felötlött benne a gondolat, hogy bezárja az ajtót, végül nem merte megtenni. Idegtépő várakozással teltek a percek. Várt, várta, hogy egyszer csak nyílik az ajtó és jön a Kiskatona. Levetkezik, melléfekszik és teljesíti a kötelességét, amivel megbízta a Zsóka asszony. A Kiskatona azonban nem és nem jött. Mégsem tudott örülni. Szorongva gondolt arra, hogy nekik, csak is nekik szár­mazhat bajuk abból, hogy nem történik meg az, aminek meg kellene történnie. Nem is olyan túlságosan régen még egé­szen másképpen képzelte el azt az első éjszakát, amikor vágyakozva adja oda magát annak a férfinak, akit szeret. Ezt a helyzetet, amibe most belecseppent, a legborzasztóbb álmában sem tudta volna elképzelni. Kinek vétett, kinek ártott, kinek a bűneiért kell most vezekelnie? És egyáltalán: érdemes mindezt végigcsinálni, és mindazt, ami még vár rá ? Nem volna ésszerűbb és egyszerűbb inkább a halált választani? Csak jönne már a Kiskatona, hogy mielőbb túl lenne az első nagy megpróbáltatáson, gondolta. Az idegtépő várakozásba, a kiállt izgalmakba, s a hosszú út fáradalmaiba szin­te belerokkant. Bár fiatal és erős volt a szervezete, nem bírta el a nagy megterhe­lést. Elaludt. Behavazott mezőkön járt... Érintetlen és szikrázóan fehér volt a hó, mintha rengeteg porcukorral hintették volna be a síkságot, dombokat és hajlatokat... Emelkedett, emelkedett föl, egyre följebb, föl az égbe. Pihekönnyű testével szinte beleolvadt a vég­telen mindenségbe... A távolban fekete füstöt lövellő kéményer­dőt látott. Mintha egy csonka kar megüszkö­södött ujjai lettek volna ... A felszálló füst­ből két óriásira nőtt arc vált ki és közeledett feléje. A hajukban sárga csillagok virítottak, arcuk redői közt fájdalmas és kesernyés, mégis biztató mosoly bújkált... Apja és anyja nézett ró hasonlóan ... ilyen volt az utolsó tekintetük, mielőtt beterelték volna őket a marhavagonba ... Majd meg az orvosszázados jelent meg előtte .. . hallani vélte a hangját, érteni a szavát: „Ne haragudj rám, kislányom, tovább nem rejtegethetlek, valamit megsejtettek a kopók, s még én is élni szeretnék egy keve­set... túlélni ezeket a borzalmakat... utána mély lélegzetet venni és látni még valami szépet, jót, emberségeset... megcsömör­­löttem már ettől a vérgőzös levegőtől... élni, élni, túlélni... ne haragudj rám, min­dent megtettem érted, amit tudtam .. Hirtelen felriadt. Sötétség vette körül. Ki­szökkent az ágyból, félrehúzta a sötétítőt és kinézett az ablakon. Reggel volt, és mindent hó borított. Mintha egy láthatatlan kéz tisz­tába öltöztette volna a mocskos világot. Megmosdott és felöltözött. Érdekes mó­don csak akkor döbbent rá, hogy egyedül töltötte az ágyban az éjszakát. Mi lesz most ?, gondolta rémülten. _ Folytatjuk — 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom