A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-29 / 5. szám
LOVICSEK BELA Zsóka asszony méltatlankodva emelte fel. a hangját: — Ki tudja hány napot töltöttetek együtt a Kiskatonával, mégsem vizsgáztatott lel? — Milyen vizsgára tetszik gondolni!? — Uram-isten! — csapta össze tenyerét a fönökasszony. — Téged vagy üvegbúra alatt neveltek, vagy dörzsöltebb vagy, mint én ... Talicskáztál már, kicsikém? Klárát sírás környékezte. Abban a pillanatban nagyon neheztelt a Kiskatonára, hogy miért nem lép közbe, miért nem siet a segítségére. — Nem tudom ... — felelte bizonytalanul —. nem hiszem ... mi az tulajdonképpen ? Zsóka asszony megvető fintorral, lemondóan legyintett: — No, mindegy... És még azt állítják azok a hülye orvosok, hogy a Kiskatona húzatott. Más annak a baja. — De zongorázni tudok — mondta Klára. Úgy kapott ebbe a gondolatba, mint fuldokló a szalmaszálba. — Igazán?... Zongorázni tudsz? — vigyorodott el gúnyosan a fönökasszony a fejét csóválva, majd kemény hangon magához hívta a Kiskatonát. — Szolgálatára, Zsóka asszony! Zsóka asszony úgy állt és nézett a fiúra, mint valami szigorú vizsgabiztos, a Kiskatona pedig — maga sem tudta miért — most már szinte biztosra vette, hogy nem rúgja ki őket az utcára. — Azt már biztosan tudom, hogy a fejed a helyén van és nincs benne semmi zűr, viszont abban már nem vagyok biztos, hogy hiánytalanul megvan-e minden testrészed. — Pedig megvan — mosolyodott el a Kiskatona. — Még a lábujjamról sem hiányzik egyetlen köröm sem. — Nem is a kormos ujjadra gondoltam, szépfiú — mosolyodott el a főnökasszony, először, mióta megérkeztek hozzá. — Ha megvan mindened, mi az oka annak, hogy még mindig ártatlan ez a mimóza lelkű madonna ? — Nem az esetem, Zsóka asszony — tárta szét a karját a Kiskatona. — Nem az esetem, no! — Óh, de finnyás lettél, hallod-e!... Talán nem elég fiatalka? Netán bűzlik és undoritó a szaga?... Miért idegenkedsz tőle annyira?... Talán az is benne volt az alkuban, hogy érintetlenül hagyod ? — Nem tudom, milyen alkuról tetszik beszélni — mondta a Kiskatona, magában pedig azt gondolta, hogy ez a minden hájjal megkent, vénülő matróna a veséjébe lát. — Tudod tejól, csillagom, csillagocskám! Csillagocska? Máris rájött volna, - hogy honnan fúj a szél? — képedt el a Kiskatona. Akkor tápászkodott fel a zongora mellől a negyvenöt év körüli, reverendás férfi, a Szent Atya. Részegségében még mindig alig állt a lábán. Elrikkantotta magát: — Pali bácsi, hahó. Pali bácsi! — Tessék, Atyám! A Szent Atya előrebillegett, kis híján elvágódott, s nagyon hamisan rázendített: — Árok is van, gödör is van ... — Nagyot csuklott. — Pali bácsi, kérem, besötétedett már? — Be, Atyám. — Akkor jól van ... de én szomjas vagyok ám. Pali bácsika. aranyos Pali bácsikám ... — Mintha akkor vette volna észre a zongorán világitó karácsonyfát. Odabotorkált, a pódium szélére térdelt és énekelni kezdett. — Pásztorok, pásztorok ... — Pali! — ordította el magát dühösen a főnökasszony. — Vidd el innen ezt a szeszkazánt, lökd be valamelyik üres szobába, vagy ki az utcára, de gyorsan!... Lányok! Lefekvés! A lányok felszaladtak az emeletre. Pali bácsi pedig belekapaszkodott a Szent Atyába és vonszolta kifelé. — Gyerünk, Atyám, gyerünk, a kakasok már hajnalt kukorékolnak! — De nekem ... nekem még kellene ám valami, Zsóka asszony — makacskodott a reverendás férfi. — Kellene hát: púp a hátadra!... Megátalkodott, gonosz ember!... Ezt még a keresztfa is lerúgná magáról. — Hát én nem ilyennek képzeltem el a szent embereket, Zsóka asszony — mondta a Kiskatona a fejét csóválva. — Szent ember! — fújt nagyot mérgében a fönökasszony. — Akkor volt ö szent először meg utoljára is, amikor megfogant az anyja hasában... És nekem el kell tűrnöm, hogy itt idétlenkedjen. Majdnem minden este itt bohóckodik, állítólag a „szent haza” ellenségei után szaglászik, inkognitóban. No, Jézus- Mária! — Ki kellene nyiffantani — jegyezte meg a Kiskatona. — Arra is sor kerülhet még ... Pali bácsi fázósan dörzsölve össze a tenyerét tért vissza. — Csak úgy üvölt a szél. .. hordja a havat, a kutyát is vétek kizavarni... — Te csak ne sajnálkozz, vén kujon! A Szent Atyád kutyább a kutyánál!... Majd a szél kifújja belőle a részegséget. — Rövid szünet és csend után. — Min töröd a fejed, szépfiú? — Kérdezhetek valamit? — Kérdezhetsz ... de ne disznóságot! — Kié volt ez a palota? Zsóka asszonyt meglepte a kérdés. Néhány pillanatig tétovázott, hogy megmondja-e vagy sem. Miért ne mondaná. Elvégre nem titok. — Gróf Marciházy Eleméré ... A Kiskatonának felcsillant a szeme: — Vagyis a Róbert fia apjáé! Zsóka asszonynak elborult az arca, mintha sötét felhő szállt volna rá. — Miből gondolod, te tüzrevaló!? — Kombinál az ember... felelte a Kiskatona vigyorogva. — Él még a gróf úr? — Él... a diliházban, ahová önként vonult be ... kényszerzubbonyban, persze ... — mondta a főnökasszony enyhe iróniával, miközben arra gondolt, hogy a „kölyök" kombináló készsége irigylésre méltó. A pulthoz sétált, megivott egy pohárka konyakot, rágyújtott, s néhány pillanatig a Kiskatonát szemlélte a füstön át. — Na, most már fogjátok a cuccotokat és ballagjatok föl a tizenhármasba. Tágas, kellemes szoba ... — Aztán ...? — Hogy kérdezhetsz ilyen marhaságot? — fortyant fel a fönökasszony. — Reggelre levizsgáztatod a kisasszonykát, ha nem is az eseted!... Róbert fiam a jelenlegi állapotában nem tud járni töretlen úton ... beláthatod ... — Neki szánta a „madonnát"? Zsóka asszony szokatlanul csendesre fogta a hangját: — Hadd lelje benne örömét, míg rá nem un... Különben majd holnap megbeszéljük aprólékosan a dolgainkat, pihent aggyal jobban fog menni. Induljatok! — Engem meg sem kérdeznek, hogy hajlandó vagyok-e? — kérdezte Klára megremegö hangon, szorongva. — Nem, kisanyám — felelte Zsóka aszszony olyanforma hangsúllyal, mintha egy semmit mondó, tizedrangú kérdésről volna szó. — Teljesen feleslegesnek tartjuk, igaz-e, Kiskatona?... Két lehetséges út áll előtted, kicsikém: felfelé a lépcsőn, vagy kifelé az ajtón. Választhatsz! Klára egész testében remegett. Hosszabb mérlegelés és töprengés után fogta a bőröndjeit és lassan elindult fölfelé a lépcsőn. A Kiskatona unottan megvonta a vállát és utána ment. — Zsazsa néni majd felviszi a vacsorátokat — szólt utánuk a fönökasszony. — Italt is visz ... kellemes éjszakát! A tizenhármas szoba valóban kellemes és hangulatos volt: széles ágy patyolattiszta ágyneművel, szekrény, asztalka két fotellel, zuhanyozó fülke, vécékagyló, mosdó, egyszóval minden megvolt ahhoz, hogy valaki jól érezhesse magát benne. A Kiskatona leült az egyik fotelbe és gondolataiba mélyedve hallgatott, Klára pedig tanácstalanul állt a szoba közepén. — Mi lesz most velem? — kérdezte sokára. — A bőröndből pakolja át a holmiját a szekrénybe és várakozzon türelmesen. — Várakozzak?... Mire? — A vacsorára ... vagy nem éhes ? — Fáradt is vagyok, éhes is, de leginkább félek... — Egyelőre nincs mitől félnie... — mondta a Kiskatona a világ legtermészetesebb hangján. — Magának könnyű — mondta a lány mélyet sóhajtva. — Hát persze, nekem könnyű, miért is ne volna? Néhány perc múlva Zsazsa néni, a terebélyes szakácsnő hozta a kiadósnak látszó vacsorát. Kicsit elbeszélgetett az ismerős fiúval, aztán jó étvágyat kívánva elment. A Kiskatona nekiesett az ételnek és falt, mint a kiéhezett farkas, Klára meg csak immel-ámmal eszegetett, pedig éhes volt, mégsem esett jól neki az étel. Minduntalan az a gondolat foglalkoztatta, hogy mi következik az étkezés után. Félelmében a hideg rázta, majd meg hőhullám csapott rajta végig. Jöjjön, aminek jönnie kell, adta meg magát gondolatban a sorsának. Sem ereje, s talán joga sem volt ahhoz, hogy védekezzen, hiszen teljesen kiszolgáltatott volt. Rá-rápillantott a Kiskatonára, aki néha pokrócdurva, néha meg foghatatlanul kedves tudott lenni. Hát ez a tegnapelőtt még számára teljesen ismeretlen, nagydarab férfi fogja „levizsgáztatni" a fönökasszony szavajárása szerint? Igen. Nincs kiút, nincs menekvés. Ám legyen, békéit meg a kikerülhetetlen és megmásíthatatlan helyzettel. Vacsora után a Kiskatona megivott egy pohár italt, felállt és nagyot nyújtózott. Klára kérdőn nézett rá. — Most szépen levetkezik és lefekszik — mondta a nagydarab fiú mosolyogva, de látva a lány rémült arcát, nyomban igyekezett megnyugtatni. — Nekem még van egy kis dolgom... — mondta, azzal kiment a szobából. Csendesen tette be maga mögött az ajtót. Klára tágranyílt szemmel bámult utána, majd meg a becsukódó ajtóra. Észrevette, hogy a kulcs belülről van a zárban. Egy pillanatra ugyan felötlött benne a gondolat, hogy bezárja az ajtót, végül nem merte megtenni. Idegtépő várakozással teltek a percek. Várt, várta, hogy egyszer csak nyílik az ajtó és jön a Kiskatona. Levetkezik, melléfekszik és teljesíti a kötelességét, amivel megbízta a Zsóka asszony. A Kiskatona azonban nem és nem jött. Mégsem tudott örülni. Szorongva gondolt arra, hogy nekik, csak is nekik származhat bajuk abból, hogy nem történik meg az, aminek meg kellene történnie. Nem is olyan túlságosan régen még egészen másképpen képzelte el azt az első éjszakát, amikor vágyakozva adja oda magát annak a férfinak, akit szeret. Ezt a helyzetet, amibe most belecseppent, a legborzasztóbb álmában sem tudta volna elképzelni. Kinek vétett, kinek ártott, kinek a bűneiért kell most vezekelnie? És egyáltalán: érdemes mindezt végigcsinálni, és mindazt, ami még vár rá ? Nem volna ésszerűbb és egyszerűbb inkább a halált választani? Csak jönne már a Kiskatona, hogy mielőbb túl lenne az első nagy megpróbáltatáson, gondolta. Az idegtépő várakozásba, a kiállt izgalmakba, s a hosszú út fáradalmaiba szinte belerokkant. Bár fiatal és erős volt a szervezete, nem bírta el a nagy megterhelést. Elaludt. Behavazott mezőkön járt... Érintetlen és szikrázóan fehér volt a hó, mintha rengeteg porcukorral hintették volna be a síkságot, dombokat és hajlatokat... Emelkedett, emelkedett föl, egyre följebb, föl az égbe. Pihekönnyű testével szinte beleolvadt a végtelen mindenségbe... A távolban fekete füstöt lövellő kéményerdőt látott. Mintha egy csonka kar megüszkösödött ujjai lettek volna ... A felszálló füstből két óriásira nőtt arc vált ki és közeledett feléje. A hajukban sárga csillagok virítottak, arcuk redői közt fájdalmas és kesernyés, mégis biztató mosoly bújkált... Apja és anyja nézett ró hasonlóan ... ilyen volt az utolsó tekintetük, mielőtt beterelték volna őket a marhavagonba ... Majd meg az orvosszázados jelent meg előtte .. . hallani vélte a hangját, érteni a szavát: „Ne haragudj rám, kislányom, tovább nem rejtegethetlek, valamit megsejtettek a kopók, s még én is élni szeretnék egy keveset... túlélni ezeket a borzalmakat... utána mély lélegzetet venni és látni még valami szépet, jót, emberségeset... megcsömörlöttem már ettől a vérgőzös levegőtől... élni, élni, túlélni... ne haragudj rám, mindent megtettem érted, amit tudtam .. Hirtelen felriadt. Sötétség vette körül. Kiszökkent az ágyból, félrehúzta a sötétítőt és kinézett az ablakon. Reggel volt, és mindent hó borított. Mintha egy láthatatlan kéz tisztába öltöztette volna a mocskos világot. Megmosdott és felöltözött. Érdekes módon csak akkor döbbent rá, hogy egyedül töltötte az ágyban az éjszakát. Mi lesz most ?, gondolta rémülten. _ Folytatjuk — 14
