A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-08 / 2. szám
••• A szigonyos, másképpen szúróhalászat minden bizonnyal az első halászati formák közé sorolandó, mely halászeszköz elkészítéséhez az ember a vadászatnál használt íjat, nyilat vette alapul. így alakította ki az egyes (egyágú) dárdaszigonyát. Ezt először fából készítette. A szigony villa alakú szúróeszköz, mely később kovácsoltvasból készül, s ágainak éles horgai (visszája, füle, szaka — a zárójelben jelzett terminusok az elkövetkezőkben is az eszközök, eszközrészek többfajta megnevezését kívánják érzékeltetni) a száron felváltva lapulnak annak csúcsán. Ágai számát tekintve a szigony két-három-négy-öt, sőt ennél is több ágú. Például Szirénfal-Hármas szúrószigony Dárdaszigony és gúzsolással kötött hármas szúrószigony (Vargáné P. Mária rekonstrukciós rajza) vén szó, elengedhetetlen követelmény a víz megvilágítása, ami azon túl, hogy biztosítja a biztosabb mozgást, a fény oda is csalja a halat. A világítás égő fáklyával történik, egykor petróleum- vagy karbidlámpával, később gyertyával vagy benzinnel leöntött szalmacsomóval, amit a világító, a ladik orrában ülő személy biztosit. A hajtó, aki a ladik mozgását irányítja, olyan csöndesen kell, hogy kezelje a szállítóeszközt, hogy egy-egy evezőmerítés még a legkisebb csobbanást se idézze elő. Különben elzavarná a halat. A harmadik halász a szúró, aki kezében szigonnyal készenlétben áll a ladik első részében, a világító mögött, hogy az alkalmas pillavárói (Ptruška) ismerünk tízágú szigonyt. A magyar néprajzi szakirodalom Herman Ottó nyomán a szigonyok öt fajtáját különbözteti meg: a nyaklószigonyt, a tűzőszigonyt, a szúrószigonyt, az oldalt vágó szigonyt és a kerítőszigonyt. A fenti alaptípusokon belül természetesen sok az egyéni, sajátos, falusi kovács által készített szigony. Az egyes típusok egyegy tájra, vízre jellemzőek, amit az adott halfajok, illetve halászóvizek határoznak meg. A magyar szigonyformák eredetének kutatásával behatóbban Jankó János foglalkozott, aki szerint a kétágú szúrószigony honfoglalás előtti és török eredetű. Az újabb archeológiái leletek szerint azonban ez az elmélet felülvizsgálásra szorul. A hazai magyarság körében a szigonyozás ismert és elterjedt halászati forma: a Kis-Dunán, a Felső-Garam mentén, Bodrogközben és az Ung-vidéken egyaránt halásztak szigonnyal. A szigonyos halászat alapfeltétele a tiszta, csendes víz. Az az idő, amint az öreghalászok mondják, amikor a hal fekszik, kijár a víz szélére és még a fejét is kidugja. Általában éjjeli halászatról lénatban, amint fölfedezte a halat es a megközelítési távolságot is megfelelőnek találja, utána dobja szigonyát. Alkalmasint a szigony rúdjának végére vékonyabb kötelet erősítenek arra az esetre is számítva, hogyha nagyobb halba szúrnak, „fárasztás" céljából utána ereszthessék a vízbe. A szigonyos halászat (nem általánosan) járulékos eszköze a „horgos" (egykor „szénahúzáshoz" használt eszköz), mellyel a már ladikhoz húzott halat a ladikba teszik. Ritkábban, amikor fokozott volt a halmozgás, nappal is szigonyoztak, nem is kis szerencsével. Ezenkívül Nagyráskán (Veľké Raškovce) partról, illetve „gazról" (vízbehajló fűzfabokorról) is szigonyoztak. Szigonnyal általában ragadozó halakra, főleg harcsára, süllőre, csukára halásznak. A szigonyos halászatról a halászok legtöbbje megjegyezte, hogy „az nem emberséges halászat, mert kínlasztják a halat", ennek ellenére a legtöbbjük szigonyozott. Négyágú szurószigony D. VARGA LÁSZLÓ A szerző felvételei Szigonyos halászat
