A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-01 / 1. szám
ZENEI SZAKKIFEJEZÉSEK NYELVÜNKBEN A zenéről szóló könyvekben, folyóiratokban, hanglemezismertetésekben gyakran olvashatunk, a rádióban, televízióban gyakran hallhatunk zenei szakkifejezéseket. Bár azt szeretnénk, hogy nyelvünkben egyre kevesebb legyen az idegen vagy idegen eredetű szó és kifejezés, a zenei szakkifejezéseket idegen formájukban is el kell fogadnunk. De a zenei szakkifejezések pontos jelentése, akár idegen eredetű vagy magyar szakkifejezésekről legyen szó, sokak számára csak kevéssé vagy egyáltalán nem ismert. Az alábbiakban tehát tekintsük át a leggyakrabban használt zenei szakkifejezéseket és azok pontos jelentését. Kezdjük a már fentebb említett két magyar szakkifejezéssel. A hangszerelés nem a hangok valamiféle szerelése. Inkább a hangszereken van a hangsúly, ugyanis a hangszerelés a zenei anyag valamiféle felosztását jelenti az egyes hangszerek között. Vagyis például milyen dallamot játszik a primhegedü, a cselló, az oboa, a vadászkürt stb. egy adott mű előadásakor. Bár ezt az utolsó szót mondhattam volna a gyakoribb interpretáció formában is, ami szintén valamely mű előadását jelenti, akár énekes, akár hangszeres előadásról van szó. Fentebb említettük még a kamarazenét is. Eredetileg muzsikusok kis csoportja által szobában játszott bármilyen zenét jelentett (olaszul: musica da camera — szobazene). Mai értelemben a kamarazene két vagy több muzsikus olyan együttes játéka, amelyben egy-egy szólamot egy-egy előadó játszik vagy énekel. A kamarazenét gyakran virtuózok játsszák. A virtuóz a technikailag különlegesen képzett énekes vagy hangszerjátékos, aki az adott zeneművet nagy szakmai fölénnyel adja elő. Most pedig szóljunk néhány gyakran előforduló idegen eredetű zenei szakkifejezésről. Az acape/ia hangszerkiséret nélküli többszólamú vokális (tehát énekelt) zenét jelent. Minden zenemű akkordokból áll össze. Az akkord három vagy több zenei hang együtthangzása. Az énekművészek gyakran adnak elő áriát. Az ária nem más, mint hangszerkíséretes szólóének, opera vagy oratórium része. Az opera zenés színpadi műfaj, tehát tulajdonképpen kizárólag dalban elbeszélt színielőadás. Az oratórium többnyire vallásos szöveg nagyszabású megzenésítése énekszólókra. kórusra és zenekarra. Ettől meg kell különböztetni a motettát. A motetta egyházi vagy világi, acapella vagy hangszerkiséretes szóló- vagy kórusmű. A zenemüvek, műfajukat tekintve, lehetnek különfélék. A divertimento (olaszul: szórakoztató) köftnyed. többtételes hangszeres műnek az elnevezése. Az intermezzo vagy közzene operai vagy drámai közjáték, színmüvek, operák felvonásait választják el egymástól ilyen közzenével. De intermezzo a neve a rövid, önálló hangszeres daraboknak is. A pastorale falusi hangulatot idéző hangszeres darab. A latin eredetű prelúdium viszont előjátékot jelent. Egészen más jellegű a /ondó. Ez olyan zenei forma, amelyben a fő téma kontrasztáló (ellentétes) témákkal, epizódokkal váltakozik. A scherzo általában humoros hangszeres darab, vagy nagyobb zenemű humoros tétele. Leggyakrabban t a szimfóniákat, szimfonikus költeményeket, szonátákat és szviteket van alkalmunk hallgatni a rádió és a televízió különféle zenei műsoraiban. Ismerkedjünk meg ezekkel a műfajokkal is A szimfónia többnyire négy tételes nagyzenekari mű. Ehhez hasonló, ám tételekre nem tagolt, irodalmi vagy festői ihletésű, leíró jellegű, nagyszabású zenekari mű a szimfonikus költemény is. Mielőtt a szonátáról szólnánk, meg kell ismerkednünk a kantáta műfajával is. így nevezik a hangszerkíséretes énekszólókra és kórusra írott vokális műveket. Szonátának neveztek eredetileg az énekelt kantátával szemben bármilyen hangszeres zenét. A 18. századtól szonáta a neve az egy vagy két hangszerre Írott 2—4 tételes műveknek. A szvit (a francia suite — sorozat szóból) kötetlen jellegű és számú tételek sorozatából álló mű. A Liszt-rapszódiákról e műfaj, a rapszódia jut eszünkbe. Az általában népdalra vagy hasonló anyagra épülő szabad fantáziát nevezik így. Végezetül vegyünk még szemügyre néhány olyan zenei szakkifejezést, melyekkel viszonylag gyakran találkozunk. Elsősorban az olasz énekesekről mondják, hogy a „bel canto" (olaszul: szép ének) képviselői. Nos a bel canto nem más, mint a hang szépségeit előtérbe helyező énekstílus. „Az énekes remekül intőnél" — olvassuk gyakran hanglemez-ismertetésekben. Az intonáció szó az énekhang vagy hangszer megszólaltatását, a remek intonáció remek megszólaltatását jelenti. Az operának és operettnek szövegkönyvük van, ezt gyakran a libretto szóval helyettesítjük. A dalmű teljes szövegét tartalmazza. De az operának, operettnek és általában a zeneműveknek partitúrájuk is van. A partitúra a többszólamú zene kottája, amelyben minden szólam külön kottasor, a sorok pedig az együtthangzásnak, egyidejűEgyüttélés és többnyelvűség Közép-Európában (Jegyzet Sziklay László utolsó kötetéről) Kultúrtörténeti tény, hogy Közép-Európa népeinek irodalmai a térségben általában a XVIII. és a XIX. század fordulóján megindult polgárosodási, nemzetébredési folyamat következtében fokozatosan differenciálódtak, s a közös vonások mellé, egyre erőteljesebben sajátos, egyedi, nemzeti jegyeket vettek fel. Mindamellett azonban ezekben az irodalmakban, Közép-Európa népeinek évszázados állami együttélése és az ebből eredő azonos, vagy nagyjából azonos, társadalmigazdasági feltételek következtében továbbra is sok a közös vonás, hasonlóság, párhuzamos jelenség. A közép-európai irodalomtudomány összehasonlító nagy féladata, hogy ezeket a közös, valamint egyedi vonásokat, jelenségeket tárgyilagosan és átfogóan feltárja, majd elemezze, s az így szerzett ismereteket a mai korszerű szellemi szükségleteknek megfelelően felhasználhatóvá tegye. Nem könnyű feládat, főleg akkor nem. ha tudatosítjuk, hogy Közép-Európában az irodalmi jelenségek szinte minden korban mindig politikai jelenségekkel fonódtak egybe, ami azt jelenti, hogy az irodalmi múlt kutatása nem választható külön a társadalmi múlt kutatásától. Ugyanakkor ez a szimbiózis az irodalmi vizsgálódások súlyát is növeli, s az irodalmi problémák tisztázása a történelmitársadalmi problémák tisztázásához is komolyan hozzájárulhat. Teljes mértékben érvényes ez a megállapítás Sziklay László utolsó könyvére is, melyet Együttélés és többnyelvűség az irodalomban címen a budapesti Gondolat Könyvkiadó jelentette meg. A nemrég, 75 éves korában elhunyt szerző munkásságának célját egyik jelen kötetben olvasható tanulmányában így határozta meg: „Valljuk, hogy minden nemzeti irodalom fejlődése önálló, szuverén teljesítmény. Tisztában vagyunk az eltérésekkel is. De tudatában vagyunk annak is, hogy a nemzeti irodalom önmagában való. elszigetelt vizsgálata éppen olyan torzításokra vezet, mint az öncélú hatáskutatás vagy a más relációktól ugyancsak elszigetelődő kétoldali kontaktológia. Több keleti-, illetőleg kelet-közép-európai irodalom tipológiai vizsgálata, az egyes irodalmak szembesítése egymással: ez a célunk irodalomtudományunk mai fejlettségi fokán. Meggyőződésünk, hogy e vizsgálatok eredményei nemcsak a kelet-közép-európai komparatisztikát, hanem a magyar nemzeti irodalomtörténet-írást is gazdagítani fogják ..." Nos éppen ennek az egyáltalán nem könynyü feladatnak a vállalása, illetve az irodalomtörténet, s tágabb értelemben a társadalomtörténet által felvetett nagyobb, s kisebb kérdésekre való tudós, megalapozott válasz keresése jellemzi Sziklay László egész munkásságát. Beszédes bizonysága ennek a jelen kötet, mely az utóbbi negyven év terméséből ad értékes és figyelemreméltó válogatást. A tizenkét dolgozatot tartalmazó gyűjtemény két részre oszlik. Az első rész címe: Együttélés. Az itt közölt írásokban a szerző arra keresi a választ, hogy miként alakult a népek és a nemzetek sorsa, együttélése Közép-Európában, s közelebbről a történelmi Magyarországon a nacionalizmus kialakulásának korszakában és az azt követő évtizedekben. Különösen figyelemreméltóak Az irodalom és szerepe a kelet-közép-európai nemzetek modem (polgári) kultúrájának kialakulásában, illetve A romantika történelemszemlélete Kelet-Közép-Európa irodalmaiban elnevezésű tanulmányok. Szerzőjük ezekben nemcsak a múlt nacionalizmusainak, s olykor ezek mai továbbélésének, káros voltára figyelmeztet, hanem azt is feltérképezi miként vált lehetségessé, hogy amit egy nép történelme kizárólagos jellemvonásainak tart, az szinte valamennyi közép-európai nép történelmének közös jellemvonása, jellegzetessége. Térségünk összehasonlító irodalomtudományának állandóan aktuális feladatait A magyar irodalomtudomány és Kelet-Európa című tanulmányában fogalmazta meg. A kötet második része, mely a Többnyelvűség címet viseli, szorosan kapcsolódik az elsőhöz. A tanulmányok középpontjában Közép-Európa és az adott kor jellegzetes iroségének megfelelően egymás alatt helyezkednek el. A partitúra tartalmazza a szóló és tutti részeket is. A szóló vagy magánszám az énekes vagy hangszeres szólista egyéni produkciója. A tutti részek az egész zenekar által játszott szakaszok. A gyakoribb zenei szakkifejezések közül ismerkedjünk még meg a pentaton hangsor, a recitativo és a vezérmotívum fogalmával. Bár egymástól igen eltérő fogalmakról van szó, előfordulásuk gyakorisága miatt azonban ezeket a -zenei szakkifejezéseket is ismernünk kell. A pentaton hangsor a magyar népzenére (de a kínai, az afrikai és a kelta zenére is) jellemző öt zenei hangból álló, tehát ötfokú hangsor. A recitativo annak az előadásmódnak az elnevezése, amely á beszéd és az ének közötti, daliamban egyaránt elsősorban a beszéd lejtését követi szabadon. A vezérmotivum valamely zeneműben a személyt vagy helyzetet jellemző és jelképező, vissza-viszszatérö dallam. Wagner zenedrámáinak (a szerző maga nevezte így operáit) egyébként a vezérmotívum alapvető eszköze. Óva intem a kedves olvasót attól, hogy a fenti zenei szakkifejezések ismeretében már zeneértő embernek képzelje magát. Hiszen a zenei szakkifejezésekkel egész szótárt lehetne megtölteni. Ám a legismertebb, legszükségesebb zenei szakkifejezéseket fentebb talán sikérült ismertetnem. S talán e szakkifejezések ismerete is hozzájárul a zene csodálatos világának, megfejthető titkainak megismeréséhez... SÁGI TÓTH TIBOR NYELVI TOTÓ Mi a magyar megfelelőjük a következő szavaknak : migrén, hercig, snájdig, misz dalmi, kulturális jelensége, a két és többnyelvű alkotó áll. Az említett jelenség általános elemzésén kívül Sziklay László érdekes és érzékletes képet fest többek közt a magyarul és szerbül is verselő Vitkovics Mihályról. Ugyancsak figyelemreméltó és tanulságos az Egy Liptó-megyei családi emlékkönyv a XIX. század elejéről című munka. Szerzőnk ebben az írásban eredeti dokumentumok alapján azt követi nyomon, hogyan alakult fokozatosan át a szláv származású Liptó-vármegyei Pongrácz család egyes tagjainak középkori rendi „Hungarus" tudata a történelmi fejlődés törvényszerűségeinek megfelelően, minden kényszer nélkül a XIX. század elejére magyar nemzeti tudattá. Az értékes kötet utószavában Fried István a szerző életpályáját és munkásságát tekinti át. Sziklay László, mutat rá Fried István, a kassai szülői házból hozta magával a szlovák szó és irodalom tiszteletét és azt az igényt, hogy a szlovák—magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok kutatója legyen. A harmincas években indult kutató pályája a szlovákmagyar kapcsolattörténetí dolgozatoktól a kelet-európai régió összehasonlító kutatásában fordulópontot jelentő összegezés kísérletéig terjedt. Egyik reprezentánsa egy nemzedéknek, amely élettapasztalataival és az azok által meghatározott tudományos munkásságával szavazott a népek közős múltját feltáró kutatás mellett. Sziklay László gazdag életműve, maty a két világháború közti időszakban kisebbségi berkeinkben bontakozott ki, lezárult, értékei azonban tovább élnek, hatnak. KOKES JÁNOS 10
