A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-22 / 4. szám
LOVICSEK BELA Zsóka asszony halványan elmosolyodott. — Volt abban egy kis csalafintaság is, Kiskatona, üzleti fogás, ha úgy tetszik... Valamiből meg kellett élnem ... Térjünk a tárgyra: hogyan is áll a szénánk? A Kiskatona megvakarta a feje búbját. Kigondolta az úton, hogy mit ad be a főnökasszonynak, de abban már nem volt biztos, hogy beveszi-e: rettentő dörzsölt teremtés volt. — Az enyém nem a legjobban ... Kilőtték a harckocsimat, sokkot kaptam, kórházba kerültem, ott aztán az orvosok megállapították, hogy meghibbantam. — Meghibbantál!? — nézett nagyot a főnökasszony. — Pedig egész normálisnak látszol. — Kiszuperáltak és hazaküldtek. — Ahá, értem már!... Mivel a hidat felrobbantották až orrod előtt, nem mehetsz haza, amiből arra következtetek, hogy nálam szeretnél meghúzódni addig, amíg... no, nem, Kiskatona, ismerem az effajta meséket! — Isten bizony van hivatalos papirom, Zsóka asszony. — És a kiscsibe? — bökött a lány felé az asszony. — Hol csípted fel és miért?... A szeretőd, netán a menyasszonyod ?... Vagy más egyéb miatt szegődött hozzád!? De jól fog az agya ennek a vénülő perszónának, gondolja magában a Kiskatona. Sejtette, hogy őt nehéz lesz félrevezetni, de azért nem adta fel. — Dehogy, dehogy, Zsóka asszony! Okleveles ápolónő, s öt osztották be hozzám kísérőnek, mivel hogy dilis vagyok. — Ne röhögtess, Kiskatona! — fricskázta meg a fiú orrát a főnökasszony. — Pontosan a magad fajta csóróhoz osztanak be olyan drága bundás kísérőt, mint amilyen ő! Tudod mit, Kiskatona?.A hivatalos szöveget hagyd meg azoknak, akik igazoltatnak. Én az igazságot akarom hallani! — Ez az igazság, mást nem tudok mondani... Zsóka asszony a szigorú tekintetével végigcsapott a fiún. Borzongatóbb volt az ostorcsapásnál. — Legalább nekem ne hazudj. Kiskatona, különben aligha tudunk zöldágra vergődni és megegyezni!... Ha így folytatod tovább, könnyen megtörténhet az is. hogy a mai éjszakát sem tölthetitek nálam. — Volna szíve kirúgni a havas éjszakába ? — Volna bizony, Kiskatona, volna bizony! ... Az én szívem már keményebb a kőnél, az efféle kisebb karcolás meg sem kottyan neki. Úgy kirúglak benneteket, mint a pinty! — Ezt a kis italt azért még megihatom? — kérdezte a Kiskatona csalódott lehangoltsággal, valahogy mégis azt érezte, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy azt feltálalják. — Meg hát, tölthetsz is még, ha izük. — Köszönöm! — mondta a Kiskatona, s csak most nézett körül jobban. — Alig változott itt valami... — Csupán a lányok fogyatkoztak meg: négyen maradtak a tízből. Őket is megtizedelte a háború — mondta Zsóka asszony enyhe iróniával. — Tudod a rengeteg katona ... nem bírták a nagy strapát, s itt hagytak ... Nem számit, úgy sem tarthatok már sokáig nyitva ... Egyébként most is kevés vendéget fogadok. Néhány magasrangú tisztet, meg a régi urak közül a legjavát... Ha bejönnek az oroszok — és miért ne jönnének —, akkor befellegzik a paradicsomi életnek ... — Kár, nagy kár... — hümmögte a Kiskatona. — Valóságos mennyország volt. Itt az ember elfelejtette minden nyomorúságát, különösen a magamfajta. — Tévedsz, Kiskatona! Az urak is a boldogtalanságuk elől menekültek ide. Sok emberi sorsról tudnának beszélni ezek a régi falak, elhiheted. A Kiskatona lehajtott fővel hallgatott, s csak hosszabb szünet után szólalt meg: — Hasznomat vehetné ... minden parancsát teljesíteném... — A zavaros fejeddel? — kérdezte az asszony gúnyosan. — Nem annyira zavaros az. — Az állítólagos papírod szerint beszámíthatatlan vagy, különben miért szuperáltak volna ki ? — Miért, miért... Szóval... nem maradhatunk? — Megmondtam. Pali bácsi szólalt meg a pódiumról feddőn: — Zsóka, Zsóka! — Te ne pofázz bele! Nem menhely az én házam! — Van neked szíved? — mormogta Pali bácsi. — Nincs! — Hát nincs is, mert az ördögnek adtad ki bérbe! — Semmi közöd hozzá! — A véleményem azért megmondhatom, nem? — Falra hányt borsó ... Kisebb-nagyobb robbanások rázták meg az ablakokat. A németek innen, az oroszok meg a folyón túlról lőttek. Tíz-tizenöt percig tartott a csetepaté, aztán hirtelen csend lett. Mintha megsiketült volna a világ. A Kiskatona meg ott folytatta, ahol abbahagyta: — Semmi áron nem maradhatunk, Zsóka asszony? A fönökasszonynak kerekre nyílt a szeme: a semmi áron kifejezés ragadta meg a figyelmét. — Milyen árra gondolsz, Kiskatona?... Tán csak nem arra, hogy a kiscsibéd, az okleveles ápolónő, hajlandó lenne beszállni a megfogyatkozott csapatba? — Sosem lehet tudni — felelte a Kiskatona sokat sejtetően, miközben azon törte a fejét, hogy miként, vagy mivel lehetne megfőzni a megkeményedett szívű asszonyt. — Kötve hiszem, Kiskatona, ő nem az a fajta. Félszemmel figyelem öt egész idő alatt: hamvas arcáról messzire lerí az undor és a megvetés, hacsak... hacsak nincs valami nagy bűne, titkolni valója, ami miatt rá lehetne kényszeríteni... Sőt egyebe is lehet, igaz-e, Kiskatona? — No, ugye, a végén még utóbb zöldágra vergődünk — kapott a szón újra éledő reménnyel a Kiskatona. — Sosem szabad elkapkodni a dolgokat... Mielőtt az ember kimondja a végső szót, alaposan végig kell gondolni mindent. — Ne reménykedj, Kiskatona — mondta Zsóka asszony magabiztos, fölényes mosolylyal. — Még nem ülsz a lovon, s ha rajta ülsz is már, lefordulhatsz róla és fejre eshetsz, akkor aztán tényleg ütődött lehetsz egész életedre. A Kiskatona újra töltött a poharába. Szomorkásán nézett a főnökasszonyra. — A bevonulásom előtt egészen más Zsóka asszonyt ismertem: kedveset, bájosát, egy jóságos tündért... Az asszony felnevetett: — Ne próbálj hatni az érzelmeimre, Kiska. tona, felesleges erőlködés... Vacsora nélkül azért nem engedlek el... Majd a Pali szól a Zsazsa néninek, hogy készítsen nektek vacsorát. de utána ...! Rettenetes ordítás hallatszott Róbert szobája felől: — Italt, italt akarok!... Hallod, anya, italt akarok! Italt, Italt, italt! Zsóka asszony megdermedt egy pillanatra, majd gyorsan a pult mögé lépett és az üvegek között matatott. Közben kivágódott Róbert szobájának az ajtaja, és Gréta rohant ki borzas hajjal, rémülten, a torkát tapogatva. — Mi történt, Gréta? — Meg akart fojtani — felelte levegő után kapkodva Gréta, a kreolbörű, jó alakú és bájos arcú lány. — Persze, hogy meg akart, ha nem adtál neki italt — förmedt rá a lányra a főnökaszszony. — Ma már megivott egy üveggel és a Zsóka asszony mondta, hogy többet nem kap — méltatlankodott Gréta. — Mondtam, mondtam, valamit csak kell mondani az embernek — füstölgőd a főnökasszony. — Karácsony van, hadd igyék!... Nesze, vidd neki, legalább lerészegedik és nyugtod lesz tőle! Róbert tovább ordított: — Italt akarok, hozd már, anya! — Add ide az üveget, majd én beviszem neki, legalább meg is nyugtatom! — Zsóka asszony komor ábrázattal és egyenes derékkal sietett a fia szobájába. A Kiskatona csak most tért magához meglepetéséből, pedig ő aztán minden helyzetben fel szokta találni magát. — Mi az, mi történik itt? — kérdezte. Gréta az ismerős hangra felkapta a fejét, felpattant a helyéről, s szinte repült a fiúhoz: — Kiskatona! Hát te élsz?..'. — Átölelte és csókolgatta. — Hacsak nem álmodjuk az egészet... — felelte a Kiskatona. Két tenyere közé fogta a lány arcát. — Az előbb még sírt, most meg már ragyog a szemed, mint a gyémánt! — Mert téged lát, Kiskatona!... Hadd nézzelek!... Kissé nyúzottnak látszol. Sokat szenvedtél? — A háború senkit sem kímél, Gréta, pont velem tett volna kivételt ? ... — Közben a három lány is hozzájuk ment, csak a Pali bácsi meg Klára maradt a helyén, mintha odaszögezték volna. — Mi történik itt tulajdonképpen ?... Ki az a bömbölő férfi a szobában? — Hát a fiatalúr, a Zsóka asszony fia — mondta Ildikó. — Micsoda!?... Zsóka asszonynak van fia? — kérdezte a Kiskatona hüledezve a csodálkozástól. — Van is, meg nincs is... — mondta Jucika. Pali bácsi felállt, hozzájuk ballagott és ő folytatta a felvilágosítást: — Mi is csak tavasszal tudtuk meg, mikor szabadságra hazajött a frontról, főhadnagyként ... Szép szál fiatalember volt... Jó öles termetű, izmos, egyszóval, mint a jegenye ... Nagyszerűen vívott, lovagolt, a céllövö versenyeken díjakat nyert... A Kiskatona csak ámult-bámult, azt hitte, hogy rossz tréfát űznek vele. Pali bácsi pedig folytatta: — Soha olyan boldognak nem láttam még Zsókát, mint akkor tavasszal... és soha olyan boldogtalannak, mint az ősz elején, amikor egy törzsőrmester az ölében hozta be a fiát, a valahai délceg katonatisztet... Állítólag egy éjszaka képes volt eltáncolni egy pár új cipőnek a talpát... — Megrokkant? — A két táncos lábából csak két rövidke csonk maradt. A Kiskatona szívét őszinte sajnálat szorította össze. — Szegény fiú, szegény Zsóka asszony... Most már értem, hogy miért olyan, amilyen ... Azelőtt tele volt tűzzel, vidámsággal, ha elemében volt röpködött, mint a madár .. . Most meg olyan, mint a tépett varjú: kemény, karcos, szomorú, s már-már kegyetlen ... A főhadnagy hogyan viseli el a rettenetes helyzetet? — Egyre nehezebben — mondta Jucika. — Meg mi is... Éjjel-nappal mellette kell lennünk. — Fölváltva, persze ... — Kiszolgálni mindennel... — Most pisilni akar — mondta Gréta —, majd meg az ágytálat kéri, közben ideges, csapkod, ordibál, mint az eszehagyott, pedig mi mindent elkövetünk, hogy örömet szerezzünk neki. Minden hiába, egyre elviselhetetlenebb ... — Zsóka asszony már kerekes ágyat is csináltatott neki, amivel kitoljuk ide, a hallba, hancúrozunk vele, dalolunk, táncolunk, játszunk, meg ... — mondta Ildikó, miközben elhomályosodott a szeme. — Néha sírunk is, amikor nem látja. Akárhogy van, akár mint van, megsajnáljuk: nem lopta ő a nyomorúságát, szegény... Zsóka asszony egyenes derékkal jött ki a fia szobájából. Az arca kemény és kifejezéstelen volt, de a szeme vágott, mint a korbács, éppen csak nem suhogott. — Most már visszamehetsz hozzá, Gréta, megnyugodott. — Megyek, asszonyom. A fönökasszony megállt Klára mellett, s végigmérte: — Nem izzadsz még a bundácskádban? — kérdezte maró gúnnyal. — Nyugodtan levetheted, nem kell féltened. Tisztességes ház az enyém, itt még soha semmi nem veszett el... No, vesd le gyorsan, hadd nézzem meg a karosszériádat! — Körüljárta a lányt, mustrálgatta, mint vásárban szokás az eladó csikót. — Neved? — Klára ... — felelte a lány készségesen, de nagyon rémülten. Soha kiszolgáltatottabbnak nem érezte még magát, mint azokban a pillanatokban. Zsóka asszony a pulthoz ment, rágyújtott, majd visszatért a lányhoz. — Van már némi tapasztalatod ? — Nem tudom, mire tetszik célozni... — Mindenesetre nem a krumplikapálásra. Nos? — Hát... ugye ... talán ... — hebegte Klára zavarral küszködve. Bár sejtette, hogy miről lehet szó, viszont azt nem tudta, hogy milyen válasszal tenne jót. —Folytatjuk— 14
