A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-22 / 4. szám
TANULSÁGOK ÉS KÉRDŐJELEK (Gondolatok a Hét néprajzi tárgyú írásai kapcsán) Népi kultúránk minél körültekintőbb és sokrétűbb feltárásához kétségtelenül szükséges az elődök kutatómunkájának eredményeit, néprajzi írásbeliségünk múltját ismerni. E kézenfekvő igény eredményezte azt a néprajzi bibliográfiát, amelynek adatgyűjtő munkálatait a közelmúltban fejeztem be. A régi hírlapok, folyóiratok lapozgatása során született meg bennem az a felismerés, hogy egy újság több évfolyama néprajzi cikkanyagának az elemzésével egész néprajzi érdeklődésünk, írásbeliségünk fő tendenciáiról is képet alkothatnánk. Választásom végül is a Hétre esett, mégpedig azért, mert — megítélésem szerint — a Hét az a folyóirattípusunk, amelyben a néprajzi jellegű írások legszélesebb skálája kapott (és kap) helyet nagy számban. így — a cseppben a tenger elve alapján — kicsit egész szellemiségünket is reprezentálhatja. Az adatgyűjtés szempontjai A folyóirat három évtizednyi, 1957-től 1986-ig terjedő anyagát dolgoztam fel (köztudomású, hogy a lap 1956 decemberében indult, tehát ennek az első évfolyamnak, amelyet mindössze 3 szám alkot, az összehasonlításokba való besorolása aránytalan lett volna). Az egyes évfolyamok áttanulmányozása során az alapvető szempont az volt, hogy minden néprajzi tárgyú írást számba vegyek, kezdve a néprajzi riporttól az adatközlő-ismeretterjesztő írásokig, a kutatástörténeti érdekeltségű híradásoktól kezdve a szervezési kérdéseket elemző cikkeken át egész a könyvkritikákig, ill. kisebb recenziókig. Kivételt csupán azok a cikkek képeztek, amelyek a népművészeti együtteseink, a különféle népművészeti rendezvényeink kapcsán, a neofolklorizmus jegyében születtek. Velük sem azért bántam el persze mostohábban, mintha nem lenne helyük néprajzi írásbeliségünk széles skáláján (a fentebb említett bibliográfiába természetesen bekerültek), hanem — lévén a Csemadoknak a kezdetektől fogva feladata a „színpadi folklór" kiemelt támogatása, művelése —• a fejlődés szempontjából a három évtized alatt a képen, egyenletes jelenlétük folytán, úgysem változtattak volna. Mivel ebben az esetben a néprajzi érdeklődés általános tendenciáiról szerettem volna képet alkotni, a szlovákiai magyar témájú írásokon kívül magától értetődő módon figyelembe vettem minden, a más népek folklórjára, etnográfiájára vonatkozó cikket, híradást is. Mennyiség és minőség Az egyes évfolyamokban megjelent néprajzi tárgyú írások száma diagramon ábrázolva az alábbi görbét mutatja: Minden különösebb elemezgetés nélkül, ennyiből is látszik, hogy a népi kultúra divatja (no, meg talán egy fiatal néprajzos generáció fellépése — ami persze nem egészen független az előbbitől) a hetvenes évek végére a Hétben is a néprajzi írások ugrásszerű megnövekedését eredményezte. Az a halványan csökkenő tendencia, ami az utóbbi évek termését jellemzi, véleményem szerint, elsősorban nem a népi kultúra divatjának fokozatos gyengülésével magyarázható. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyolcvanas évek elejétől egy csomó más publikálási lehetőség (az ekkor induló múzeumi évkönyvek, az Új Mindenes Gyűjtemény kötetei, a Madách Kiadó önálló néprajzi kiadványai stb.) már megosztja a továbbra is ugyanannak a tízegynéhány Írogató néprajzosnak az idejét, erejét... Nem lenne tehát haszontalan valamilyen sajátos „Hét-profil" kialakításán elgondolkodni, amihez jó kiindulási alapot szolgáltathatnának a hátsó oldalon megjelenő népszerű képes néprajzi sorozatok. Az írások további elemzése aztán még számos tanulságot vet fel. Mivel azonban hosszadalmas lenne évről-évre haladva aprólékosan végigelemezni az egyes évfolyamok néprajzi tárgyú cikkeinek tematikai öszszetételét, elégedjünk meg most annyival, hogy néhány évfolyamot kiemelve, azok elemzése fényében vonjuk le a további tanulságokat, állapítsuk meg a főbb tendenciákat. Kiindulópontul válasszuk az ez idáig legtermékenyebb esztendőt, az 1980-asat, amikor is százegy néprajzi tárgyú írást sikerült a Hét egyes számaiban összeszámolnom. Nézzük meg, miként oszlik meg tematikailag ez a viszonylag magas szám! Már az adatgyűjtés megkezdésekor, természetesen a rendelkezésre álló cikkanyag figyelembe vételével, műfaji-tematikai szempontból négy fő kategóriát alakítottam ki. Ezek közül a Hét profiljához legközelebb álló néprajzi riportok száma a szóbanforgó esztendőben 7. A tudományos szempontból használhatóbb ismeretterjesztő-adatközlő írások száma ezzel szemben 64. Külön kategóriába soroltam a tudománytörténeti kérdéseket, életműveket bemutató írásokat és egyéb rövid híreket, amelyekből 1980-ban 11 látott napvilágot. Néprajzi érdeklődésünk kibontakozásának, szélesedő látókörének talán legérzékenyebb fokmérői a különféle recenziók. Ezekből 1980-ban összesen 19 jelent meg. Ha ez utóbbi mennyiséget még tovább boncolgatjuk, akkor kiderül, hogy 3 írás foglalkozik hazai magyar kiadvánnyal, 15 egyéb magyar (magyarországi, ill. erdélyi) publikációkat ismertet és mindössze'1 kerít sort más népek kiadványa (jelen esetben egy magyarországi szlovák kiadvány) recenzálására. Mielőtt következtetéseket vonnánk le az eddigi eredményekből, nézzük, milyen a helyzet öt esztendővel korábban, 1975-ben, majd fél évtizeddel később, 1985-ben. 1975-ben mindössze 12, bennünket érdeklő írás jelent meg a lapban. Ezek közül 8 néprajzi riport, 1 ismeretterjesztő-adatközlő munka, 2 hír és 1 szlovákiai magyar tárgyú recenzió. Itt jegyzem meg, hogy ezt megelőzően, tehát 1956 és 1975 között összesen mindössze 2 (kettő!) néprajzi recenzió látott napvilágot a Hét-ben (egy 1969-ben, egy pedig 1974-ben). Az 1985-ben megjelent 55 darab néprajzi jellegű írás közül 6 néprajzi riport, 29 adatközlő-ismeretterjesztő kategóriába sorolható, míg 3-at hímek minősíthetünk. Az összesen 17 recenzió közül 4 foglalkozik hazai magyar tárgyú kiadványokkal, 10 egyéb magyar publikációkat ismertet és 3 más népek (szlovák és cseh) néprajzi kiadványaikról számol be. A fenti diagram és röpke elemzésünk fényében látszik, hogy a hetvenes évek végétől nemcsak mennyiségi ugrás, de minőségi változás is bekövetkezett a Hét néprajzi tárgyú közleményei terén. Ekkor indulnak a szakmai szempontból többé-kevésbé megbízható, ismeretterjesztő-adatközlő jellegű, dokumentatív értékű néprajzi sorozatok a hátsó borítón (Szlovákiai magyar népviseletek; Szlovákiai magyar népi építészet; Zenei anyanyelvűnk; Tárgyak és történelem stb.), megszaporodnak az egyéb témájú, sorozaton kívüli, adatközlő-ismeretterjesztő munkák a belső oldalakon is. A fokozódó tájékozódási kényszer, szakmai információéhség lenyomataként, mondhatni, szinte új műfaj, a néprajzi AZ ÍRÁSJELEK FONTOSSÁGA Az írásjelek fontosságáról, jelentőségéről beszélgettünk fiatal barátommal, s olyannyira elmélyedtünk a témában, hogy egész kis vita kerekedett beszélgetésünkből. Abban megegyezett a véleményünk, hogy egy-egy irodalmi mű, főként a vers, de a prózai alkotás is, az írásjelek (használata) nélkül nemcsak sivár, hanem értelmetlen és élvezhetetlen is lenne az olvasó számára. Zenére fordítva, olyan lenne, mint az a zenei mü, amelyben a zeneszerző nem tünteti fel a hang erősségét, a hangerőt kifejező jelzéseket (dinamikai jeleket), a szünetjeleket és azt sem, hogy a művet milyen hangnemben hangsorban s ütemben adják elő. A zenészek, énekesek csak értelmetlen kakofóniát tudnának bemutatni. De amikor a „modem" versről azt állítottam (és a modernségről általában), hogy nem minden alkotás modem, ami nélkülözi az írásjeleket, barátom kissé sértődötten pislogott rám... Némi kerülővel Petőfinél kötöttünk ki. Pontosabban Montágh Imre (a tragikusan elhunyt tanár, pedagógus, nyelvész, logopédus) könyvét Petőfi: Füstbement terv című versének elemzésénél nyitottam ki. A „Mondjam vagy mutassam?!" című könyvben az írásjelekre vonatkozóan többek közt ezeket találjuk; „Figyeld meg, mennyit segít neked a munkában ismét Petőfi lelkiismeretes központozása. A „hazafelé" gondolatjelek közé van zárva, hiszen nagyon fontos, hogy hova „szaladt" a szekér. Csak ott van vessző, ahol kell, és kettőspontot használ, amikor fel akarja hívni a figyelmünket arra, mivel foglalkozott. De a legfontosabb az utolsó versszak három-három pontjainak alkalmazása. (Tedd a szívedre a kezed, mikor alkalmaztad valaha ezt a nagyon kifejező írásjelet?) Ha már a versnél tartunk, fontosnak tartom megemlíteni Batta György Édesanya című, szép lírai versét (Hét 17. sz.), amely a mondanivalóján túl, az írásjelek pontos és lelkiismeretes használatával válik érthetővé és tud hatni érzelmileg őszintén az olvasóra. A költő majdnem az összes írásjelet (pontot, vesszőt, pontosvesszőt, kettőspontot, kérdő- és felkiáltójelet, gondolat- és kötőjelet, még a három-három pontot, a megszakítás jelét is) használja müvében. Akkor mégis hol szőrit a cipő? — kérdezte a barátom némi éllel. Talán ott — válaszoltam —, hogy az írásjelek használatát minden tankönyv és helyesírási kézikönyv tárgyalja, de az az érzésem, hogy nem eléggé tüzetesen, következetesen foglalkozunk e témakörrel. Az idézőjel, belső idézőjel, gondolatjel, zárójel és a kötőjel használatát ismerjük, de az „egyéb Írásjelek" (százalék, paragrafus, az ismétlés, a fok jelének) használata nemcsak gondot okoz, hanem egyszerűen félünk tőlük, óvakodunk a használatuktól. A hiány jele 0 a sorban fölül elhelyezett vessző. Temesi Ferenc a „Por" című lexikon-, illetve szótárregényében használja a hiány jelét. íme egy rövid idézet; „... Kagylózzunk csak bele, mit hadovái két tini: — Cső, have’. — Heló, csárli. — V’ltá’a zis’be, ba’me’? — M'k’zöd h’zá, ba’me’. — Najóvanna. Nem ke’cs’ná’ni müso'-----" A szerző a beszéd romlását a hiányjelek használatával tökéletesen tudta ábrázolni, a két tini párbeszédét visszaidézni csakis ezzel az eszközzel lehetett. A hiányzó betűk, esetleg szótagok jelölésének szerintem az idézett formája a helyes, nem a kipontozás. A hiány jelének létéről és jogosultságáról tudunk, de használata mégis ritka. Talán a „nagykötőjel" is hasonlóan idegen számunkra, pedig a sporthírekben (Csehszlovákia— Szovjetunió jégkorongmérkőzés, Hollandia—Magyarország labdarúgó-mérkőzés), vagy más (cseh—magyar szótár, szovjetcsehszlovák film) esetekben is találkozunk vele. Végezetül az írásjelekről szeretném elmondani azt, hogy első feladatúkat teljesítik: 10