A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
LíU TUDOMÁNY TECHNIKA AZ ÉVSZÁZAD REJTÉLYE (Nyolcvan éve robbant fel a tunguz meteorit) 1908. június 30-án reggel 7 órakor, Vanavara szibériai településtől északnyugatra, a keleti hosszúság 101. és az északi szélesség 61. foka találkozásának környékén, a Köves-Tunguszka felső folyásánál egy nagy sebességgel közeledő, hatalmas tömegű tűzgolyó hatolt be az alsóbb légrétegekbe, ahol — amint ezt jóval később megállapították — kb. 5 kilométernyire a földfelszín fölött felrobbant. Az objektum berepülését látványos fényjelenségek és hangeffektusok kísérték, a robbanás nyomán támadt ballisztikus és lökéshullámok iszonyatos pusztítást vittek végbe a környéken, a magas hőmérséklet következtében támadt tüzek pedig felperzselték a vegetációt. A letarolt erdőterület nagysága — ezt évtizedek múltán mérték fel — mintegy 2 150 km2 volt, s a robbanás hatalmas erejére jellemző, hogy az esemény színhelyétől több ezer kilométerre fekvő obszervatóriumokban — pl. Tbilisziben, Szentpétervárott, Jénában — is észlelték a földrengéshullámokat. Feltűnt, hogy a derékbatört fák a robbanás feltételezett epicentru^ mától sugárirányban kifelé fekszenek, ez segített a katasztrófa helyszínének behatárolásában. Az események krónikájához tartozik még az is, hogy a robbanást követő egy-két hét folyamán feltűnően világosak voltak 0- roszország nyugati részén és Nyugat-Európa északabbra fekvő területein az éjszakák, sőt június harmincadikáról július elsejére virradólag le sem szállt az éj. Az égbolt ezüstösen ragyogott, az alkonyati bíborfelhök pedig hajnalig láthatók voltak ... Mivel a katasztrófa Szibéria közepén, igen nehezen megközelíthető térségben következett be, a világ csak hetekkel később szerzett tudomást a történtekről, akkor is egymásnak ellentmondó tudósítások és beszámolók formájában. Emberi szempontból kétségtelenül szerencsés véletlennek mondható az a tény, hogy az esemény reggel 7 órakor következett be. Mondjuk négy órával később a Föld elfordulása következtében a becsapódás helyszíne már nem Közép-Szibéria, hanem a sűrűn lakott Baltikum lett volna. Utólag kiszámították, hogy a robbanás ereje kétezerszer meghaladta a Flirosimára ledobott atombomba erejét. A halálos áldozatok számát nem sikerült megállapítani; feltehetően csekély volt, hiszen igen gyéren lakott területről van szó. Mindazonáltal több száz szemtanú akadt, aki elmesélte az általa tapasztaltakat — igaz évek és évtizedek múltán, mivel az idő tájt a cári kormányt nem izgatta különösebben, hogy utánajárjanak a dolognak, később pedig annyira összekuszálódott Oroszország bel- és külpolitikai helyzete, hogy fel sem vetődött a tunguz meteorit rejtélyének a kiderítése. Néhány esztendővel az első világháború befejeződése után a pétervári ásványtani múzeum egyik munkatársa, Leonyid Aiekszejevics Kulik (1883—1942) elhatározta, hogy expedíciót indít a helyszínre. A kis csapat 1921 szeptemberében indult útnak és a következő év májusában tért vissza. Jellemző az állapotokra, hogy Kulik ekkor még csak a közelében sem járt a katasztrófa tényleges helyszínének, így arról sem tudott meggyőződni, hogy milyen következményekkel is járhatott a robbanás. Beszélt azonban néhány szemtanúval, s az ö leírásuk alapján sikerült pontosabban behatárolnia a meteorit behatolásának a helyét. Flogy csakis meteoritről lehet szó, abban egy percig sem kételkedett, s ezért amikor öt évvel később, 1927 februárjában ismét útnak indulhatott, a célja eleve az volt, hogy meteoritdarabkákat gyűjtsön a terepen. Előbb azonban el kellett jutnia a helyszínre, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat. A szóban forgó területen a halászó-vadászó életmódot folytató evenkek laknak, akik nem szívesen kalauzolják a körükbe tévedt idegeneket, ráadásul nagyon babonás emberek, így az 1908. június 30-i katasztrófáról is félve mertek csak nyilatkozni és Kuliknak sok energiájába tellett, amíg kinyomozta, hol is történt a dolog. A szibériai tajga klíma- és terepviszonyai meglehetősen sajátságosak. Elét hónapig gyakorlatilag tél van, ezután rövid tavasz, forró nyár, majd rövid ősz következik, s szeptember végén, október elején már ismét beköszönt a tél. A növényzet elég sűrű, az erdők talaja nedves és sok helyen lápos-mocsaras, utak jóformán alig akadnak, legföljebb ösvények, amelyeket a jávorszarvasok tapostak ki, illetve a rájuk vadászó emberek. Aki nyáron érkezik ide, annak fel kell készülnie a szúnyogok, böglyök és egyéb kellemetlen apró szárnyasok inváziójára, de a földön is sok veszély leselkedik az emberre, hiszen két viperafaj is honos errefelé. Állítólag a húsuk sütve nagyon ízletes, a marásuk ennek ellenére halálos. A folyók bővizűek, de kiszámíthatatlanok. Rengeteg hal terem bennük, a horgászok nem győzik kirángatni a szebbnél szebb csukákat és más halakat. Kulikot mindez azonban különösebben nem érdekelte, szeretett volna minél hamarabb tábort verni a katasztrófa színhelyén, ennek azonban számos akadálya volt. Először is nem akadt egyetlen evenk sem, aki elvezette volna őt a kérdéses helyre. Végül mégis ajánlkozott valaki, de azzal a kikötéssel, hogy a családját is magával viszi. Napok múlva kiderült, hogy nem a tudománynak kívánt szolgálatokat tenni, hanem a néhány hónappal korábban elejtett és a fagyos földbe elásott medvéjét szerette volna megkeresni. Amint a medvét felrakta a szánra, szinte megmakacsolta magát és csak nagy kérlelésre volt hajlandó elkísérni Kulikot egy darabon. Az evenkek körében ugyanis a katasztrófáról az járta, hogy a szellemek műve volt, ezért sámánjaik megtiltották nekik, hogy a robbanás pusztította területre betegyék a lábukat. Kulik annyit mindenesetre elért, hogy megtudta, hol is fekszik valójában a letarolt erdőrész. A következő év tavaszán ismét útnak indult, most már többedmagával, és olyan berendezésekkel is felszerelve, amelyek lehetővé tették számára a megvizsgált minták gyors kémiai analízisét. Elsősorban fémvasat keresett, mert feltételezte, hogy vasmeteorit csapódott be. A mocsaras vidéken kráterszerű képződményeket is talált, ezekről úgy hitte, hogy a becsapódás nyomán keletkeztek, akár csak a Hold kráterei vagy pl. az arizóniai kráter. Elsősorban a kráterek mélyéről vett kőzetmintákat (ez nem kevés fáradsággal járt), ezek azonban nem vagy alig tartalmaztak vasszemcséket, s teljesen hiányzott a nikkel, amely pedig a vasmeteoritokban megtalálható. Óriási mennyiségű anyagot kellett kibányászni, átmosni, s ez rendkívüli mértékben igénybe vette a kutatók testi erejét. Ráadásul az élelmiszerkészleteik is fogytán voltak, és közeledett a tél. Kulik társaival visszatért Leningrádba, de néhány hónap múlva, 1929 februárjában már ismét útra kelt. Az általa meteoritkrátereknek vélt helyeken folytatta a vizsgálatokat, jóllehet többen is felhívták rá a figyelmét, hogy ezek a képződmények a mocsaras tajgán gyakran kialakulhatnak önmaguktól is, hiszen elegendő csupán egy kicsit is beleavatkozni a megfagyott talajrétegek bonyolult hidrogeológiai szerkezetébe, máris elindulhat a „kráterképződés”. Kulik, legnagyobb bánatára, sehol nem bukkant akár csak a legkisebb meteoritdarabkára sem. Ez elkeserítette, s mert egyébként is nehéz természetű ember volt, gyakran összekülönbözött a társaival is. Talán ez is közrejátszott benne, hogy csak tíz évvel később sikerült egy kisebb expedíció élén ismét eljutnia a helyszínre, ahol egy nagy szabású kutatás feltételeit szerette volna megteremteni. Számításait azonban a háború keresztülhúzta; német hadifogságba esett, s a szemtanúk szerint nagy emberhez méltón halt meg: utolsó percéig tífuszban megbetegedett bajtársait ápolta, jóllehet már maga is beteg volt. A tunguz-rejtély megoldása a háború után néhány évre lekerült a napirendről. Aztán egészen váratlanul új fordulatot vettek az események. Az egyik folyóiratban megjelent egy tudományos-fantasztikus elbeszélés (szerzője A. P. Kazancev volt), amely arról szólt, hogy a marslakók egy űrhajón meglátogatták a Földet, leszállás közben azonban szerencsétlenül jártak: jármüvük felrobbant, aminek következtében hatalmas területen kidőltek a fák, kigyulladtak az erdők. Ez a történet adta az ötletet néhány tudósnak, hogy azt feltételezze: nem meteorit csapódott be 1908. június 30-án, hanem valamilyen atommeghajtású kozmikus jármű robbant fel a kérdéses helyen, s ez okozta a katasztrófát. A téma aztán többféleképpen variálódott, az azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy jó lenne talán a helyszínen meggyőződni a tényállásról. Ha valóban atomrobbanás következett be, akkor a radioaktivitás értékének az átlagosnál jóval nagyobbnak kell lennie. Az újabb expedícióra azonban még várni kellett. Csak 1958-ban, a tunguz meteorit lehullásának 50. évfordulóján indult el egy kisebb csoport, hogy folytassa a Kulik által 1939-ben félbehagyott helyszíni vizsgálatokat. Időközben a letarolt fák helyén már új fák nőttek, a leégett növényzet is újra kizöldült, s egyre fogyott azoknak a szemtanúknak a száma, akik átélték a katasztrófát. A radiometriás mérések szerint a radioaktivitás értéke nem tér el az átlagostól, talán csak a robbanás epicentrumában mértek egy kissé nagyobb értékeket. Ez lényegében kizárta az atomrobbanás lehetőségét, bár sokan továbbra is ragaszkodtak ehhez a változathoz. Nem találtak azonban meteoritdarabkákat sem, s ebből arra következtettek, hogy a robbanás még a levegőben bekövetkezett, s ha valamit találni lehet, az csakis apró meteoritpor lehet. Később, a hatvanas években találtak is apró magnetit-golyócskákat. meg szilikátgömböcskéket is, főleg a tőzeglápok növényein. Elhelyezkedésük, területi megoszlásuk azt bizonyította, hogy a meteorit dél—délkelet felöl észak—északnyugat felé haladt, a levegőben felrobbant, de nem egyszerre, hanem fél másodperc alatt szakaszosan, több részrobbanás formájában, s az apró golyócskákat a lökéshullám és a légáramlás egy farok nélküli rájára emlékeztető alakzat mentén elhintette. Hogy ezek a részecskék kozmikus eredetűek, azt a kémiai analízis egyértelműen igazolta. Az átlagosnál ugyanis jóval nagyobb mennyiségű ritkaföldfémet és ittriumot tartalmaztak. A hatvanas évek közepén a szovjet kutatók alaposan megvizsgálták a környéket, s minden lehetséges mérést, kutatást elvégeztek, kifaggatták a még élő szemtanúkat is, ennek ellenére a tunguz meteorit rejtélye ma is foglalkoztatja a szakembereket és laikusokat egyaránt. A legvalószínűbbnek az az elképzelés látszik, hogy a Föld 1908. június 30-án egy kisebb üstökösmaggal ütközött össze, amelynek a tömege feltehetően több tízezer tonna lehetett. Az üstökösmagok zömmel megfagyott gázokból és jégből állnak, de szilikátokat és más vegyieteket is tartalmaznak. Az atomrobbanásnak is akadnak még hívei, de ök jóval kevesebben vannak. Napvilágot látott olyan elképzelés is, hogy antianyag hatolt be a Föld légkörébe; amint sűrűbb közegbe ért annihilálódott és energiává alakult át. Ez elméletileg megtörténhetett ugyan, de ellentétben áll a szakaszos robbanással, ami bizonyítottnak látszik. Voltak aztán egészen fantasztikus elképzelések is, amelyek között a marslakók tragikus leszállási kísérletéről szóló volt még a leghihetőbb. Akadt valaki, aki szerint egy tőlünk 11,1 fényévnyire levő csillag bolygórendszerének egyik lakott bolygójáról lézersugarakkal üzentek nekünk, mert felfogták a mi jelzésünket, ami nem volt más, mint a Krakatau 1883-ban bekövetkezett felrobbanása. No de nem is sorolom tovább. Aki netán azt várta tőlem, hogy az évszázad rejtélyét megoldom, annak sajnos csalódást kellett okoznom. A kutatóknak nemcsak a becsapódott égitest mibenléte okoz fejtörést, hanem a katasztrófa biológiai következményei is. Megfigyelték ugyanis, hogy a letarolt vegetáció helyén intenzívebben kezdtek nőni az épségben maradt fák, és az új facsemeték is, ugyanakkor a fenyöállományban jelentős mértékben megnőtt a mutációk száma. Az sem világos, mitől nőtt meg a talajmágnesség értéke mintegy 3 500 km2 területen. Kutatni és tisztázni való tehát akad bőven. A tunguz meteoritről még sokat fogunk hallani. LACZA TIHAMÉR 16
