A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
így emlékezik temetésére: „Midőn az udvaron a koporsót cselédek akarták a templomig vinni, amely a kapuhoz ötven lépésnyire áll, én azokat eltolám és magam vivém." A templom, ahol nyugszik 1314-ben már állt, de 1869-ben leégett, benne az első harang is megolvadt. Mai alakját a felújítás után nyerte el. Szirmay összesen 36 művet irt. Ezekből 1812. szeptember 24-én bekövetkezett haláláig húsz megjelent. Az egyébként is víg kedélyű Szirmay írásaiból sem nélkülözte a humort, a tréfát és a gúnyt. A „Hungária in parabolis" (Magyarország görbetükre), melynek magyar betétszövegei nyelvi gazdagságot feltételeznek, 1804-ben jelent meg. így ír a dölyfös urakról: Fordúl az élet, mint az orsó, S el nyel egy kormos koporsó. Majd a halál elébb állít, Magas póltzrúl porban szállít! Avagy egy másik írásából: „Amit a dinnyéről mondanak közszóban, az a szüzekre illik most valóban, közülük felvágni ötvenet is lehet, míglen egy igazra az ember szert tehet." Legjelentősebb talán mégis az a vármegyei monográfiája, mely a levéltári kutatásokra támaszkodó tényanyaga mellett a korabeli viszonyokat is hűen tükrözi. Emlékének felelevenítése talán még a Csemadok munkáját is életre kelthetné poraiból. Nem jellemző persze ez sem minden községre, hiszen a bolyi és zétényi színjátszókat avagy a radi folklórcsoportot a járás határain túl is ismerik. És lenne még itt tennivaló bőven! A zétényi halászok eszközei és szokásai, a Ticce árterének hagyományos gazdálkodása, az egyes ünnepkörök emlékanyaga lassan feledésbe merül. Szolnocskáról például az a legenda járja, hogy kun település. Mások szerint a Batu kánnal vissza nem vonult tatárok leszármazottai lakják. Első említése a XIV. századból Zulnok, Zolnok, Zulnuk alakban történik, ami ótörök nyelvi jelleget őriz. Mások megint a só szláv alakjából vezetik le, mivel a mármarosi sót a Tiszán és a Ticcén egész idáig szállították a tutajok. A falu többször tartozott Ung megyéhez, így másságával ez is hozzájárult a szomszéd falvakban máig lappangó előítélet kialakulásához. Ezért lett befelé fordulóbb, hagyományörzőbb, s közösségi életében is összetartóbb. Boly, Szolnocska és Pólyán református temetői népművészeti szempontból is értékes fejfákat őriztek meg. Ezek közül a legrégebbi a pólyáni, mely a falutól jókora távolságban, a Ticce egyik elhalt ágának partján lévő homokdombon van. Tán épp az elpusztult Pomocsi vagy Ojlok helyén, melynek megmaradt lakói átköltöztek, de halottaikat az ősi temetőbe vitték. Erre esetleg még az egykori leleszi levéltár pontosabb kutatása ad magyarázatot, hiszen a jobbágyok és a birtokviszonyok összeírása, no meg a tájat sűrűn látogató adószedők „szorgalmas" munkája fontos szerepet töltött be az egykori hatalmi rend fenntartásában. Ilyen feljegyzések alapján juthatunk olyan adatok birtokába is, melyekre a mai viszonyok is jobban megérthet öek. BOGOLY JÁNOS és MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Bogoty János felvételei A belső terek díszítőművészetének kultusza talán már a barlangrajzokkal kezdődött, de igazi csúcsteljesítményeit mégsem nagyanyáink falvédői, mégcsak nem is az elmúlt századok unatkozó kisasszonyainak gobelinjei jelentették, hanem a sátorlakó, nomád keleti népek kultikus és funkcionális szönyegcsodái. Felülmúlhatatlanságuk mégsem fékezte, nem fogta vissza a kivált női kezek által müveit „textiles" műfajokat, annál is inkább, mert az európai népek évszázadai során abszolút funkcionális szerep tartotta életben, alakította, sőt teremtette meg azt a népművészeti ágazatot, amelyik valahol mindig a kendernél kezdődött... A szövés-fonás, a hímzés- a szorgalmas asszonykezek által létrejött népművészeti kincsek kultusza napjainkra igencsak leáldozott. Hagyományos indítékból ma már csak elvétve művelik, de annál nagyobb kereskedelmi buzgalommal termelik azt a „népművészeti iparágak". Új szerep jutott viszont a faliszőnyegnek, mi több: divatszerep. A faliszönyeg tömeges megnyilvánulási formái a jelen pillanatban, sajnos, a siralmasnál is siralmasabbak, hiszen nem egyébből állnak, mint a televízióból ismert matricás rajzfilmfigurák, erdei manók, mi több, popsztárok színes, tapinthatatlan műszálakból csomózott alakjainak seregéből. A másik véglet pedig az olykor nagyképűen mindent jelentő, art protisnak nevezett faliszönyeg. Ebben is rengeteg a lila vacak — annak ellenére, hogy ezt már többnyire képesített iparművészek, vagy annál is rangosabb alkotók készítik. Ezért aztán több szót, több figyelmet csakis a kivételesen jó art-protisok érdemelnek — így egyebek között Stollmanné Rózsás Erzsébeté, kinek a közelmúltban a Csallóközi Múzeumban kiállított faliszönyegei remekük fölvillantják a műfaj járható útjait. Erényei közül mindenekelőtt az érdemel említést, hogy szándékaiban nem igyekszik elszakadni a népi motívumoktól, nem csillogtatja, de nem is tagadja le a természet iránti vonzalmát, ám a két körülmény érzelmi ötvöződéséből igen rokonszenves ambíciókat tud felvonultatni. Persze ettől még nem feltétlenül lesz jó egy art protis, csakhogy a művész ezen túlmenően tehetségét, alázatát, művészi és mesteri képességeit is „jól szövi" bele a munkáiba. A végeredmény pedig egy figyelemre méltó, nagyon kellemes kiállítás, amely jó argumentum a műfaj védelmére, s annak bizonyítására, hogy az art protis alapvető követelményei közé nemcsak a formai, hanem a színek mértéktartása is hozzátortozik. Kiállításának további erénye az egyensúly. Vonatkozik ez a faliszőnyegekre és a hangulatos akvarellekre egyaránt, de a két műfaj egymásmellettiségére már kevésbé. Azt hiszem így van ez jól, mert ezáltal válnak hangsúlyossá az értékeket kiemelni képes viszonyítási pontok, így fogalmazódhat meg a rövid summázat, miszerint Stollmanné Rózsás Erzsébet faliszőnyeg-kollekciója rangos helyet érdemel a műfaj értékrendjében. Kép és szöveg: KESZELI FERENC 5
