A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
ÉLETUTAK KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL KEZDŐDIK A HÉT ÉS AZ IBUSZ NYÁRI KÉPES VERSENYE Mécs József: TANYAVILÁG Miklósi Péter: BRATISLAVA! LÍRA Balázs Béla: ÚJ POLITIKAI KIADVÁNYOK Gál Sándor: FALU ÉS IPAR Jurij Nagibin: A FIÚ SZÍVE Zolczer László: II. LAJOS ÁLOMKASTÉLYA Címlapunkon M. HALÓIN felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava. Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Král Petemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. SZILVA JÓZSEF — festőművész — Jó régen ismerjük egymást s az évek során minden találkozásunk, minden beszélgetésünk alkalmával feltűnt nekem, hogy te az első három mondat után rögtön a képzőművészet' rőt beszélsz Mással így van ez vagy. .? — Nekem még nem tűnt fel, de alighanem így lehet, sőt, ha belegondolok, bizony nem is tagadhatom. Talán azért lehet ez így, mert — bár nem vagyok gyakorlatiatlan ember — engem nem az élet gyakorlatiassága izgat elsősorban, hanem ami túl van ezeken a tartományokon. — A művészet lenne az — gondolom ... — Hát ez így meglehetősen nagyképűen hangzana és talán nem is lenne megvédhetően igaz, de kétségtelenül arról van szó, hogy számomra az élet abszolút módon megnyilvánuló szépségei a vizualitás, vagy ha úgy tetszik, az ábrázolhatóság lencséin keresztül mutatják magukat. Vagy legalábbis én ezt így érzékelem, bár senki sem gondolja rólam, hogy ez valami előre gyártott elmélet lenne. Valójában csak most, a mellemnek szegezett kérdés hallatán kérdezem én is magamtól: így van-e vajon. Azt hiszem igen. Ez egy festő esetében talán teljesen természetes. — Tíz éve élsz Komáromban (Komárno). Legalább húsz éve ismerlek, mégis van egy olyan érzésem, mintha mindig Komáromból ismertelek volna. Ennyire hozzátartoznál ehhez a városhoz? — Igen, megszerettem Komáromot. Emberi léptékű, jó hagyományokkal bíró, hangulatos város, nem kevés történelmi levegővel, irodalmi, képzőművészeti múlttal és jelennel — ami nagyon fontos. Azonkívül nem nagyon téveszthető össze más városokkal, míg sok azok közül épp a jellegtelenségből adódó azonosság okán kínosan egyforma. Nem lettem ugyan a Csallóköz, a Dunatáj vérbeli festője, bár ezt kevés rutinnal is megszerezhetné az ember, de a kötődésem kétségtelenül tisztességes. Ezt abból gondolom, hogy nem kényszerűségek okán, de bizonyára itt fogom leélni az életemet. Szülőföldem a Garam mente, pontosabban Garamvezekény. ahol a szüleim, testvérem élnek, ahová rendszeresén visszajárok. Tájképeim java részében ezek az otthoni motívuuu mok élnek, de kétségtelenül nyitott vagyok a környezet, a táj bármilyen távoli pontjainak a befogadására, ha ... De talán nincs is ha, hiszen a tájat az ember nemcsak szépségeiben, hanem adott körülmények között, mondjuk borús időben, ugyanúgy érezheti drámainak, mint egy árvíz, vagy földrengés után. — Csak a drámaiság említése okán jövök rá, hogy a képeidben inkább az életöröm a domináns elem, vagy ha úgy tetszik — hangulat — Igen ez lehetséges, bár nincs mögötte semmiféle tendencia, mint ahogy a mély drámaiságú képek mögött se feltétel az okvetetlenkedö elmélet. Egy jó műről úgysem lehet igazán elmondani, hogy mitől, miért jó. Igaz, ezzel sokan megpróbálkoznak, csak éppen nem ismerik fel, hogy az igazán jó műhöz már nem lehet semmit hozzátenni, tegyen az kép, vers, dal — bármi. Egy Bach-műhöz nem lehet hozzáfesteni, egy Van Goghhoz hozzámuzsikálni, satöbbi. — Negyvenhárom éves vagy. 1967- ben kész tanárként léptél ki a Nyrtrai Pedagógiai Fakultás kapuján, de tizenvalahány évvel ezelőtt mégis elszegődtél diáknak. — Igen. 1980 és 1985 között a Budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója voltam, Bréda Tibor és Patai László tanítványa. Boldog diák és boldog tanár is egyszerre, mert hiszen idehaza, a Komáromi Művészeti Népiskolában tovább tanítottam. Eszményi évek voltak ,.. — Annyira szereted az iskola intézményét ... ? — így van. Engem rendkívüli módon érdekel, felpezsdít a gyerekekkel fenntartott kontaktus. Nem is értem azokat, akik az iskolát akár a diák, akár a tanár szerepében terhesnek találják. Számomra az iskola hatesztendős korom óta egy meghatározó, elemi élmény, annál is inkább, mert a művészeti népiskola — ahol egyben igazgatóhelyettes is vagyok — a gimnáziumi korosztály óráin egy kicsit már kezd hasonlítani egy kis képzőművészeti főiskolához. Boldogsággal tölt el, hogy évről évre több tanulónk kerül be az iparművészeti főiskolákra is. A budapesti főiskolai évek alatt olyan — jó értelemben vett — kettős életet éltem, amit minden pedagógusnak jó szívvel ajánlhatnék. — Én úgy gondolom, hogy ez mégiscsak alkati természetű, mintsem a két iskolai szerep betöltésének a kérdése. — Az lehet, de bennem úgy élmény, ahogy mondom, legfeljebb annyit tehetnék még hozzá, hogy amikor tanítok — magam is diák vagyok ... Tulajdonképpen sajnálom is egy kicsit, hogy a helyettesi tisztség betöltése óta csökkent a kötelező óraszámom, igy most csak hatvan gyereket taníthatok a kétszázból. — Ez igen derék, rokonszenves beszéd, de te elsősorban festő vagy, mi több: a képzőművészet több műfaját műveled, hiszen ismerem a szobraidat, mi több, kerámiát is láttam már kezed alól kikerülni, munkásságod nagy része grafikai jellegű, sőt még a tipográfia sem távoli tőled, hiszen szép számmal tervezel plakátokat mint az idén is meg a korábbi években is, amikor a Csemadok országos rendezvényeinek jegyzed a plakátjait. Mindezen túl pedig festőművész vagy. — Szeretem a teljességet, s bevallom további műfajok is izgatják a képzeletemet. Persze, ez nem az univerzalitásra való törekvés, hanem valahol még mindig működő útkeresés, a kifejezés, az önmegvalósítás lehetőségeinek a megkísértése inkább. Az utóbbi években műtermet építettem itt Komáromban. Bevallom, érzem én ezt a fizikai munkavégzés során is, akkor, amikor egymásra rakok néhány téglát, amiből fal lesz, amikor ledöngölök egy talicskányi betont. Talán ennek a magyarázata, hogy minden jól elvégzett munka egy kicsit művészet is, és minden művészet kétségtelenül munka is egyben. Ha a kettő úgy jön össze, hogy örömforrás is egyben, akkor az alkotás nemcsak hasznos, hanem szép, maradandó is lesz. Nézd meg az egyszerű régi tárgyakat, a régi szerszámokat eszközöket. Mert hogyan is lehetett volna másképp egy bútordarabból műkincs... de hadd ne soroljam, hiszen az élet minden területén olyan nyilvánvalóan jelen van ez a törvény, olyan látványosan demonstrálódik — kivált a lélektelen tárgyakban, amikor abban az mutatkozik meg, hogy az anyagból kiűzték a lelket, mert a megdolgozás során már a kézben sem volt benne. — A műtermed egy régi, csinos komáromi polgárház toldalékaként épült az utcai fronton. A homlokzat kiképzése ugyanolyan, mint a régi épületé. Ki tudta ezt a kőművesbravúrt ma igy véghezvinni. — Ez édesapám, aki kőműves, akit csodálok. De csodálom én a jó kézműveseknek minden utolsó mohikánját, és boldoggá tenne, ha a gyerekeim is ilyenek lennének. — A családod? — Édesanyámék otthon, a szülőfalumban élnek, a feleségem itt Komáromban pedagógus, a nagyobbik lányom most végez a képzőművészeti középiskola kerámia szakán, a kisebbik kisiskolás, ötödikes. — Temperamentumos, te is örökké siető ember vagy. Önmagámtól is kérdezem; kedvez ez a tempó a művészetnek? — A kapkodás bizony semmiképpen nem kedvez, a zaklatottság valahol talán igen, de csak egy picit. Az időhiány viszont semmilyen művészi, prózai tevékenységnek nem kedvezhet, amikor a jól elvégzett munka igénye benned él. Én az utóbbi időben tanultam, tanítottam, építkeztem, minden jelentős kiállításon részt vettem, ami meglehetősen időigényes volt. Aztán, amikor éreztem, hogy hopp, most már nagyobb az iram a tanácsosnál, akkor behúztam a féket. No nem erőteljesen, mert az élet az diktál, diktál. — Érdekes, hogy a munkáidon mégsem érezni semmilyen hajszoftságot. Rend van bennük, harmónia. — Ezt boldogan hallom, hiszen ez az, amit keresek, amit minden ember keres. KESZELI FERENC 2
