A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-06-17 / 25. szám

••• Miközben azon töprengek, hogyan magyarázzam meg, hogy az alább következő kijelentéseimet nem polémikus szándék Írat­ja, látom beborulni ősz fejem fölött az eget, s látom a harag villámainak lobbanását, hiszem amit most evidenciaként állítani sze­retnék, nem mindenki számára evidens e honban. Tözsér Árpád a csehszlovákiai ma­gyar költészet első klasszikusa. A klasszikus szónak, akárcsak a múltban, ma is szaga van, (hogy úgy mondjam) s hevesebb vér­mérsékletű avantgardisták és neoavantgard pályatársak szótárában a hét főbűn egyike. A gondolkodás bűn, az ellenvélemény értetlen­ség és felelőtlenség. Húzzunk egy kört (sike­rült!), s aki ebből a körből kilép, arra sújtsunk le a csehszlovákiai magyar valóság (lehető­leg minél jobban ködösített) frázisának bun­kósbotjával. Irodalmunkban Tözsér Árpád az első gon­dolkodó, aki felismerte, számunkra végzetes lehet, ha a csehszlovákiai magyar irodalmat légmentesen elzárjuk a térségünk többi iro­dalmában zajló folyamatoktól. Elszigeteltsé­günket magyarázni lehetett egy ideig az ötvenes évek sematikus irodalompolitikájá-IRODALMI TÜKÖR lUODVmi JLHKQB félreértések elkerülése végett ezért sietek leszögezni: rövid írásomban nem bebalzsa­mozni akarom Tözsér Árpádot, nem akarom kánonná emelni azt a páratlanul izgalmas intellektuális költészetet amely főleg az Érin­tések című, 1972-ben megjelent kötete óta bontakozik ki, hanem csupán megmagyaráz­ni törekszem majd, eddigi életműve miért foglalhatna el központi helyet a csehszlová­kiai magyar költészetben. Bárhogy vélekedjünk is a csehszlovákiai magyar költészet múltjáról és jelenéről, ne­hezen cáfolható, hogy fejlődése megszakítá­sokkal van tele, s hogy a benne foglalt igazi irodalmi teljesítmények zöme is csupán ígé­retes torzó. Forbáth Imre, Györy Dezső, Vo­­zári Dezső életművét vizsgálni csak úgy ér­demes, ha egy percig sem feledkezünk meg róla: az első köztársaság e legjelentősebb csehszlovákiai magyar költői Babits, József Attila, Kassák és Szabó Lőrinc kortársai vol­tak. Értékeiket kötelességünk becsülni, ám egy közösség irodalomtudatának értékrend­jét az ő klasszikussá soha ki nem forrott költészetükre és irodalmi publicisztikájukra alapozni veszedelmes manőver, amely olyan izotacionista irányzatokat erősít, amelyek az úgynevezett (egzakt módon alig vizsgált) csehszlovákiai magyar valóság ködösítő és misztifikáló semmitmondásába nivellálnak értékeket és irodalomnak álcázott ponyvát. Irodalomtörténet-irásunk adós annak okada­tolásával is, hogy az 1948 után újjáélesztett csehszlovákiai magyar irodalomra miért nyomja rá szinte napjainkig érően bélyegét a tradicionalizmus, a kultikus hagyománytisz­telet. s ezen belül is a hagyományok bezár­kózó, kizárólagos, kanonikus és szűkkeblű értelmezése. Ebben az évben, sok egyéb mellett, a saját születésnapunkat is ünnepeljük. Hetvenéves a csehszlovákiai magyar nemzetiség is. Ha szellemi teljesítményeit az irodalom felöl nézzük, sok dicsekednivalónk nincs. Szellemi izolációnk alig kisebb, mint húsz, negyven, hatvan évvel ezelőtt volt. Magyarázatul szol­gálhatna, hogy kis nemzet írójának lenni izolációs helyzet valamely nemzetiség írójá­nak helyzetére is — mint minden igazán nagy kihívásra — többféleképpen lehet felel­ni. A csehszlovákiai magyar irodalom teoreti­kusainak zöme (de írók, töltök is) mégis azon buzgólkodtak (és buzgólkodnak), hogy pro­vincializmusának, izolacionizmusának, gátlá­sosságának és kisebbrendűségi komplexu­sainak megteremtsék az ideológiai igazolá­sát, s tették (teszik) ezt olyan erudicióval. hogy az önnön tájékozatlansága miatt piron­kodó olvasó kezdte el is hinni: a műveltség valamiféle úri huncutság, a tájékozottság az ellenség ördögi mesterkedése, a köldökné­zés új horizontok felfedezése, a költészet csengő-bongó rímekkel való játszadozás, a nak megszorításaival, ám a magyarázkodás­nak ez a módja régóta nem állja meg a helyét. Mind a magyar, mind a cseh és a szlovák irodalom java még a hatvanas évek­ben megszabadult azoktól a tehertételektől, amelyek a modernizmustól és a kortárs világirodalmi áramlatoktól igyekeztek elszi­getelni bennünket. A kapuk tehát a cseh­szlovákiai magyar irodalom számára is nyitva állnak. Mi keli hát ahhoz, hogy valaki ezen a kapun kilépjen ? Egy dolog biztosan: az, hogy ki is akarjon lépni. Tözsér Árpádnak mindjárt az első kötete (Mogorva csillag, 1963) eltér a nálunk meg­szokott első kötetektől, noha ez az eltérés nem feltűnő. A kötet hagyományos formák­ban írt, kötött ritmusú verseket tartalmaz, a sorok rímelnek (bár nem csengenek-bonga­­nak), a ritmus adta lehetőségeket a töltő olykor szinte az olvasó fülébe kalapálja (Fér­fikor, Mogorva csillag, stb). Feltűnő viszont a nyelvi kifejezőeszközök funkciójának más­sága. nemcsak elődeiéhez, hanem a vele együtt induló költőkéhez képest is. Tözsér Árpád a ..beszédet", a „logoszt", már ezek­ben a korai verseiben is nemegyszer abban a funkcióban használja, mint ami fölfedi a „phainomenont", vagyis megmutatja, nyil­vánvalóvá teszi. Láttatja a „phainomenont" —■ tehát nem magyarázza. Nem valamiféle szubsztanciát keres jelenségek mögött, nem (vagy nem pusztán) lelki tartalmakat, tűnő hangulatokat, impresszionisztikus borzon­gást vagy elragadtatottságot próbál felidéz­ni, hanem a „jelenséggel" szemben a „pha­inomenont", amely mögött nincs elvont szubsztancia, hanem amely mindig önmagát mutatja. A „phainomenont", ami a lét. Per­sze kínálkozik számtalan ellenvetés: hát a Férfikor, a Mogorva csillag és több más „elhíresült" verse ebből az első kötetből? Jogos ellenvetés. Az Érintések „fenomenoló­giai" lírájához képest ennek a létköltészeti szemléletnek legföljebb a csirái fedezhetők fel korai verseiben. Csakhogy Tözsér Árpád végül is a létköltészetnek a csapásán indult el, s jutott el az Érintések „fenomenológiai" líráján keresztül az Adalékok a Nyolcadik színhez nagyszabású intellektuális lírájához, amelyben az érzéki-tapasztalati adottságok és a gondolkodási aktus elválaszthatatlanok immár. A Mogorva csillag, a Kettős űrben, az Érintések és az Adalékok a Nyolcadik színhez egy-egy állomása annak az útnak, amelynek során a költő az empirikus szemlé­lettől eljutott a tiszta (transzcendentális) szemléletig, miközben költői kifejezőeszkö­zei is átalakultak, s az első két kötet hagyo­mányosabb versformáit fokozatosan elhagy­va, megteremtette a Mittel-ciklus vers-no­velláit, amelyekben immár a paradoxonok- / ban való gondolkodást művészi szempont­ból leghatásosabban kifejező irónia a szöve­gek fő szervező ereje. A hagyományos lírától a modem létköltészetig ívelő pálya páratlan irodalmunkban, s számomra azt bizonyítja, hogy nem a költészet halott, hanem bizo­nyos költői szemléletek és kifejezési formák avultak el a szemünk láttára szinte, csak úgy látszik, a látásunkkal volt és van baj, hogy vonakodunk levonni ebből a tényből a ké­zenfekvő tanulságokat. Nyilvánvaló, hogy az olyan költői szemlélet, amely megreked az érzéki-tapasztalati szinten, nem költői szem­lélet, mert alkalmatlan jelentős költészet ki­hordására. s eredménye — hogy Zalabai Zsigmondot idézzem — duplafenekü sem­­mitmondás lesz. Tözsér Árpád költészete azonban olyan tanulságokkal is szolgál, amelyek időszerűb­bek, mint valaha. Nyilvánvaló, hogy mind­nyájunkat érnek örömök és tragédiák, hogy az emberi létezés úgy nagyszerű, hogy egy­szersmind elviselhetetlen is (a sorrendet per­sze megfordíthatjuk). Ám élményeink csak néhányunkat ösztönöznek arra. hogy költé­szetben próbáljuk kifejezni. Ez rendben is van. Verset az írjon, aki költőként látja a valóságot, tehát a valóságot úgy nézi. hogy részleteiben az Egészet látja. Hiszen a költő nem megismerni akarja a létezőket, hanem a létezőkön keresztül a létet akarja látni. Ha a lét transzcendencia, akkor a transzcenden­cia megléte feltétele minden igazi költészet­nek. Tözsér Árpád verseinek, mint minden jelentős (és nemcsak e századi) költő verse­inek az alanya az a személy, aki a létezőben meglátja a létet. A tiszta szemlélet a töltők és filozófusok adottsága. Irodalmunkban még ma is közkeletű hiedelem, hogy a költő dolga valamely témát szép szavakkal meg­verselni, vagy elég, ha a költő eldalolja búját és baját, s az már költészet is (méghozzá mindenki számára érthető! Csak itt, a záró­jelben! Ne legyen mindenki számára érthető, azok számára legyen érthető, akiknek a köl­tészet olvasása belső szükséglet). Az is nyilvánvaló, hogy a hagyományok kultikus tisztelete és izolációs misztifikálása közepette jelentős költészet nem születhet, s hogy Tözsér Árpád költészete szegényebb lenne, ha nem kapcsolódna a klasszikus és kortárs világirodalom néhány jelentős áram­latához és alkotójához. Azt. hogy a csehszlo­vákiai magyar irodalomnak hagyománya le­het Ezra Pound, Vladimir Holan, Zbigniew Herbert vagy Fernando Pessoa költészete is. Tözsér merte kimondani nálunk először. Egy izolációban levő irodalomnak elemi érdeke, hogy a külső hatások minél lucidusabb fény­nyel sugározzák be, s hogy ezekből a hatá­sokból a saját korszerű arculata kimunkálá­sához minél többet abszorbeáljon. Tözsér Arpád esszéköteteit olvasva (Az irodalom valósága. Szavak barlangjában) az ember úgy lép ki izolációs rögeszméiből és előítéle­teiből, hogy a más, akár idegen nyelvű iro­dalmi tájakat beutazva, nemcsak egy min­den értékre nyitott szellem reflexióit élvezi, hanem a csehszlovákiai magyar irodalmat (sőt „valóságot") is másképpen látja utána. Tözsér Árpád azért lehet középponti alakja a csehszlovákiai magyar irodalomnak, mert nagyobb perspektívából, szélesebb spekt­rumban és összefüggésrendszerben, de min­dig a mi csehszlovákiai magyar (magánem­beri és nemzetiségi) helyzetünkből elrugasz­kodva lép túl a hétköznapiság létet elfedő pragmatizmusán és haszonelvűségén. GRENDEL LAJOS Fotó: Lacza Tihamér 15

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom