A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-03 / 23. szám
Messziről indult a költészet felé, bodrogközi térségekből, a Ticce partjáról s valamilyen eleve költőietlen, formátlanságban élő, szenvedélyekkel teli kamaszos — legényes szellemi tartományból. Először az érzés volt életében s csak aztán a rim, előbb a létre döbbenés, s utána a vers. S tegyük hozzá, hogy a forma csak mindezek után következett, a legvégén. Jószerével azt is mondhatjuk, hogy sokáig csak érzései voltak, nyugtalansága és szenvedélye, (vélt és valós) igazságok, látványos életöröm és verbális, alig ja" alig volt természetellenesebb, mint más koroké, erkölcstelenebb sem volt, mert hitt igazában, csak talán tapasztalatlanságában és jóhiszeműségében nagyobbakat tévedett és jobban eltávolodott az igazi irodalomtól. Séma. tehát póz volt, amilyen manapság is akad bőven. A jóindulatú tévedés azonban a teljesebb igazság felé egyengetheti az utat. Az ember könnyen téved, de tévedhet-e az élet? Mi történik, amikor a világ önmaga tévedésére ébred? A költő Sztálin halálára még verset ír. lUODVri/NII ±OKOB ‘doörök §lemér évtizedei ellenőrzött mámor, romantikus fiatalság. Ő is azok közé tartozik, akiknek lírája és élete meggyőzően elénk tárja irodalmunk kezdeti ösztönösségét, makacs gyökórverését és életes feltörekvését. Az ösztönösség s a szenvedély is, melyről szóltunk, az igazság keresését érinti, az életszemléletet és az élményekből levont következtetéseket segíti elő, ezért indokolt és célszerű. Olyan értelemben célszerű, hogy a tettek alapjául szolgál, a mindennapok irányát szabja meg, magatartást és világképet sugall. S indokolt, mert gondolkodva kell élni, hasznos cselekedeteket tenni, hogy életünk értelmes és távlatos legyen. Mindez persze így szépen és okosan hangzik, a valóság azonban bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb, és ennek az emberséges logikának sokszor nem kedvez. A kezdet kezdetén, a költői ős- és hőskorban kedvezett — messzi fiatalság, régmúlt ötvenes évek — az eszmének elkötelezett szenvedélynek. A jövőbe vetett, naiv hit, fennen hangoztatott hűség, osztályharag a múlterökkel szemben, az új renddel való lelkes azonosulás, romantikus érzelmi túltelítettség, mindez bőven benne van Török Elemér korai költészetében. A Három fiatal költő (1954) című antológia szerzői közül, határtalan lelkesedésével, formai szabadosságban és eszmei szertelenségben ő a legvégletesebb. S még korábban, az Új hajtások (1953) antológiában, versei Majakovszkij stílusában széttördelt, lépcsősen egymás alá dobált sorokban sok-sok jelszó, hangzatos közhely. Akkor a magyar pedagógiai gimnázium tanulója, pedagógusnak készül a megújuló nemzetiségi iskolarendszerben —, ideológiai fogalmakat tanul és költői programját zászlóként fennen lobogtatja maga előtt: „írj verset, tízet, százat, ezret, hadd gyújtsa lángra az emberi sziveket. „Bármily hihetetlennek tűnik, a fiatal szívek lángra gyúltak, a kor romantikus és idealizáló, valóság-eszményitő költészete — hatott. Az olvasóra is hatott, de méginkább az irodalmi-költői valóságlátásra és a lírai formára, a korszak sematizmusa diktálta a korabeli verseszményt és müformát, mint később (ma!) a modernség és korszerűség sokféle változatában burjánzó kísérletek és szövegek. Kezdő verselők, vidéki diákok és kamaszok, az első szerelem bűvöletében lírai érzésekre ébredő gyereklányok, középkorú dilettánsok és fiatal ébredező tehetségek egyformán kötelezőnek tartották, hogy a nagy társadalmi változásokról zengjenek rimes szövegeket és lelkes himnuszokat énekeljenek traktoroslányról és kombájnról, gyárkéményekről és élmunkás brigádról. Bizony erről verseltek, mint ma a szürrealista ébren álmodás jelképeiről, aligha megérthető lelki titkokról, egymástól nagy távolságra eső fogalmak képzettársításos összetartozásáról. A korszak irodalmi „divatmelyben lelkes szavakat mond a nagy ember örökkévalóságáról, aztán a XX. kongresszus egyszerre mindennek más értelmet ad, más méreteket eszmének, hitnek, igazságnak. Ez a döbbenet a nagy tanácstalanság, a talaj vesztés és kiúttalanság érzésének a kora Meg a verstelenség — bár rövid, átmeneti — korszaka, mert olyan megrendülésben és bizonytalanságban nem lehet verset írni. amikor a látás és az igazság elhomályosul (Ebből pedig az következik, hogy a vers — s általában az irodalom — a bizonyosság kife jezödése is, az igazság megalapozódása!) De mit tegyen a költő, ha elveszítette a bizo nyosságot és rádöbben, hogy nem az igazság volt, amit annak vélt és hitt? ... Török Elemér akkor az Új Ifjúság szerkesz tője, magam külső munkatársként egy hu moros oldalt állítottam össze a lapnak, ahová Más szemmel című, szatirikus rovatom darabjait írtam. Egyszerre „más szemmel" néztük a világot s benne önmagunkat. Akkor úgy tűnt fel, hogy a humoros szemlélet és szatirikus bírálat ideje jött el és a versé bealkonyult. De már törtek fel a fiatalok, akiket a sematizmus éppen csak megérin tett, új szemlélettel, tisztább irodalmi látás sál jelentkeztek, következett a gyümölcsöző viták és a megrendülésből való kiútkeresés korszaka. Megbizonyosodtam róla, hogy Török Elemér végletesen és szenvedélyesen a közéleti igazság elkötelezettje, romantikus szenvedéllyel és (gyakran) naiv vággyal „megvert" nyugtalan lélek, a valóság lényegét akarja látni és tudni, verset is „csak" azért ír, hogy önmagát kifejezve láttassa a sorsot — sorsunkat — valami ösztönösen elemi akarással. Benső kényszerből vitázik, mindig van véleménye, melyet szenvedélyesen kimond, szembekerülve másokkal bánt és megsebeztetik, sem testi, sem lelki nyugalmat nem ismer. Nehéz sor(s) ez olyan időkben, amikor a modern élet és a társadalom az igazság helyére egyre inkább a kompromisszumot helyezi, a dialektika pedig az ellentmondások egyensúlyára és az ellentétek kiegyenlítődésére tanít. Átvitáztunk nyugtalan éveket, külső erők is a sorsunkba szóltak, két évre katonák lettünk s leszereltünk mint holmi „vén" obsitosok, hogy tovább keressük önmagunkat immár harmincévesen. (Mintha nemzedékemet arra szánta volna a sorsa, hogy egy életen át keresse önmagát!) Említettem már, hogy azok az évek csupa ellentmondás, viták és ütközések ideje volt, s közben a költő szenvedélyessége nem lett kisebb, csak talán iránytalanabb, s igazságkeresése sem lemondóbb, inkább elkeseredettebb. Mára már megfakult a régi összecsapások és ütközések emléke, az idő hordaléka eltakarta értelmüket és összefüggéseiket, de az tény maradt, hogy Török Elemér elment közülünk — el kellett mennie —, előbb kőműves lett a Kelet-szlovákiai Vasmű építésén — Tízen kőművesek címmel irt erről később verset —, aztán igazgató-tanító Abara községben, szülőfaluja Lelesz közelében. Innen érkeztek új versei, mintegy jelezve, hogy a költő szülőföldjén, a bodrogközi tájon ismét valós igazságokra lelt és megtalálta a költészethez szükséges bizonyosságot. Verseiben nyugodt bajszos parasztok, széles, tág mezők és halban gazdag vadvizek jelentek meg. mindenekelőtt a Ticce, a,jegenyék és az ősz, őszinte szavak rágalomról, kenyérről és halálról. Aztán 1968-ban kötetet adott ki, melynek címe Fényért perelek... E versek mélyén a régi szenvedély izzik, s az igazság keresése munkál, de hangjuk higgadtabb, letisztultabb s talán melankólikusabb. Biztató üzenetek a keleti „végekről". Személyesen évekig nem találkoztunk, csak néha hallottam felöle. Egyszer fényképet küldött, hatalmas csukát tart a kezében, a nagy hal súlyosan lóg alá s mellétől majd a földig ér. Szenvedélyes halász lett, dévérkeszegek, törpeharcsák, pontyok és csukák bizalmas ismerője, horgász orsók, szatúrok és boltok szakembere, a vadvizek és a Ticce szerelmese. Aztán meglátogattam és egy átbeszélgetett, átborozott éjszaka után, korán reggel, álmosan hunyorgó szemmel láttam őt érkezni, mint egy jelenést: ősz volt, kalapban, bajszosán és marconán jött a Ticcétől, nagy csukát hozott, fehér fogakkal, szélesen nevetett, mintha a meséből vagy az őskori létből jönne, magabiztosan és diadalmasan, a természet fia és ura egyben; hajnalban már felkelt, hogy megnézze lerakott fenékhorgait s hozta a zsákmányt. Bementem az osztályába és tartottunk egy rövid irodalomórát. Viselkedésén, a gyerekekhez való viszonyán és azok magatartásán úgy láttam, hogy Török olyan, mint az ón első tanítóm volt. Néptanító a régi fajtából, a falu értelmiségije, akit az utcán, a háza előtt tisztelettel köszöntének a gazdák — parasztok. Később az is kiderült, hogy a Bodrogköz, a Ticce és a vadvizek meg a törpeharcsák földje, a komoly öregedő és emlékező parasztok világa igazságtermö föld, nemcsak megnyugtatta, hanem meg is termékenyítette a költőt. „Nem történt semmi, csupán ősz lett.. írja egyik versében, szép sorával rácáfolva önmagára. Mert történt valami, a költő ott, az „életben", kőművesek és parasztgyerekek között, vizek, kövek és halak világában, a természet tiszta egyszerűségében érezte meg a művészi formát, fedezte fel a költői képet, a kifejező hasonlatot és metaforát, megismerte a mélységeket és átkelt rajtuk, hogy a termékenység és az érés korába érjen. Romantikus látását és érzelemgazdagságát nem vetkőzte le, ezek alaptulajdonságai, de költői fegyelme és műgondja fejlődik, lírai érzékenysége polarizálódik: széles íve a természetközpontúságtól a társadalmi-politikai véleményalkotásig ér. Nem esztétikus indítékú költő, hanem ösztönösen létszemléletü, elemien verselő, hasonló „ihlettel" rajzolhatta fel a barlanglakó ősember állatalakjait a sziklára, mint ahogy ő verset ír. Sorsa, élete része a vers — bár nem ír sokat —, talán nem is alkotás számára, hanem szükséglet, életerői aktív része, a világhoz való viszonyának élő dokumentuma. Olyan kényszer, amely elsősorban nem is a műre irányul, hanem önmagára, öröm és megkönynyebbülés. Kell, mint a táplálék, a munka és a szerelem. De amellett, hogy annyira kell, mégsem minden, nem eltúlzott póz vagy fontoskodó kiváltság, nem piedesztálra állított nagyság vagy mindent eluraló szenvedély. Nála az írást szerénység és alázat légköre veszi körül. A vers vers. s a költő verset ír, ez a dolga. Nem túlozza el jelentőségét, de hűtlen sem lehet hozzá, mert élete része, mint a nemzetiségi sors, a történelem és a közügyekről való gondolkodás. Talán furcsán hangzik, de Török számára a költészetnek használati értéke van, életszükséglet. mely gondokat oszlat, terheket könnyít és érthetőbbé részi az életet. Bizonyára azoknak az árnyaknak a jelenlétét is elbírhatóbbá teszi, amelyek néha a lélek mélyén kísértenek. Ebben a megvilágításban és valóságközegben költészet a remény záloga és a megbékélés követe, a nyugalom felé vezető út, mely azonban csak a mindennapok egyegy ritka pillanata lehet. Virágzó kövek, Delelő... ilyen kötetcímek fogják egybe Török Elemér bodrogközi éveit. A Jegenyék új versei már újra a fővárosban születtek, ismét szerkeszt a költő. A politikai élet sűrűjében, társadalmi gondok közepette, nem lankadó viták és alig csillapodó nyugtalanság miliőjében ír ilyen sorokat: „Kilépek a közömbösök (egykedvű menetéből) s megállók az ősz kapujában .. ."Aztán A Duna partján című versében, mint egy bizalmas jelentésben, így összegezi helyzetét: ......komoly méltósággal néz a vár a kéklő mindenségbe s te a mindig reménykedő európai tovább ballagsz a világ országútján elnyűtt tarisznyádban fehér álmaiddal." DUBA GYULA 15 IS
