A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-06-03 / 23. szám

zsúfolt íróasztalára támaszkodva dr. Bedrich Suchý, tanácsvezető bíró. — Tapasztalataim szerint ezekre a kérdésekre elsősorban a vádlott családjában és közvetlen környezetében tanácsos választ keresni.

— A kiskorú bűnözők vajon miként viselkednek a bírósági tárgyalótermekben?

A tanácselnök eltűnődik.

— Aki először áll bíróság előtt, az többnyire szorongva tesz vallomást. A gyakorlott bíró ilyen esetben viszonylag hamar tisztán lát az ügyben, és így talán döntenie is könnyebb. Lényegesen bonyolultabb a helyzet a visszaeső bűnözőkkel. Ök bizony sokkal dörzsöltebbek. Vonakodás nélkül elismerik a bíróság tekintélyét, kibúvót kereső furfangjaik és egyéb hazudozásaik is illemtudóak. Ilyenkor bizony résen kell lennie az embernek, és érdem szerint, és az elkövetett bűn komolyságával arányosan ítélkezni.

— Volt már olyan érzése, hogy az erkölcsi lejtőre került tizenévesek mellé tulajdonképpen a szülőket is oda kéne ültetni a vádlottak padjára?

Suchý doktor hangja most szigorúbbá válik.

— Számos esetben igen! Már csak azért is, mert egy szülő mindenkor és minden helyzetben felelős kiskorú gyermekéért. Aki akar, az a hajsza, a mindennapi rohanás közben is talál időt kamaszszá lett fia, vagy bakfis lánya számára. A kiskorúak bűnözésének hátterében szinte mindig a szülők züllött életmódja, avagy ennek ellenkezője: a túlzott jólét tapasztalható. Az első esetben a rossz példa, a második esetben viszont az unalom kergeti meggondolatlanságokba a tizenéveseket.

— Egy-egy büntetőper folyamán fel szokták keresni szülők is?

— Néha ... De ilyenkor is inkább az anyák jönnek és mentegetni próbálják gyermeküket. Persze, ha már megtörtént a baj, akkor bizony kései bánatnak bizonyul a befolyásos poszton ülő papa telefonja, vagy a megszeppent mama könyörgése.

6.

Az SZSZK Legfelsőbb Bírósága által statisztikailag és tartalmilag vizsgáit bűnügyek többsége arról tanúskodik, hogy a terheltek fokozatos elzüllése többnyire már serdülőkorban kezdődik. Az ilyen fiatalkorúak mintegy törzsgárdáját alkotják a későbbi veszélyes bűnözőknek. Különösen magas a visszaeső fiatalkorúak aránya a vagyon elleni bűnözésben. Hazánkban a büntetőeljárás alá vont fiatalkorúak mint egy húsz százaléka visszaeső. Ennél is figyelmeztetőbb, hogy a visszaesés a fiatalkorúak között emelkedő tendenciát mutat.

Itt és most. e téma kapcsán, Kosztolányi Dezső egyik verssora jut eszembe: „Szemedben éles fény legyen a részvét".

Jómagam azzal toldanám meg e néhány szót: legyen e fény a segíteni akarás, a befogadás, a szigorral elegy emberség jele is.

MIKLÓSI PÉTER

Fotó: Kontár Gyula

HÁROM JEGYZET

Hová lettek a gazos földek?

Az ötvenes évek végére és a hatvanas évek elejére gondolok, amikor ezt kérdezem. Megalakultak a szövetkezetek, méghozzá elég nagy tempóban. A sietség, a parasztokkal szembeni türelmetlenség elég hosszú ideig igazolta a közmondást, amely úgy szól, hogy nem akarásnak nyögés a vége.

Akármerre jártam azokban az években, siralmas képét mutatta a határ, gazosak voltak a földek mindenfelé, a nagy, összeszántott táblákba mintha gyomot vetettek volna tavaszonként a parasztok hasznos magvak helyett. És a reménység szivárványló fénynyalábja sem lógott a fejük fölött, hogy majd jönnek az asszonyok, az iskolás gyerekek, és megtisztítják a gaztól és a gabonafélék növését visszafogó gyomtól a földeket.

Mert vetéstől aratásig nem jött senki, kinek jutott volna akkor eszébe a földek tisztántartása, ráhagyták sorsukra a kikelt magvakat, védjék meg magukat a gyilkos gaztól, ahogy tudják! Amikor aztán elérkezett az aratás ideje, a fejlődésében visszamaradt búzatengerben hatalmas fekete foltok látszottak, s ami a leglehangolóbb volt, hogy senki sem pirult miattuk, senkit nem terhelt egyéni felelősség a szomorú látványért, a szövetkezeti faluközösségek széles háta mögött jól el lehetett rejtőzni.

Bevallom, soha nem hittem abban, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor a gaz gátlástalan burjánzása alábbhagy vagy teljesen megszűnik az összeszántott földeken. Az idő azonban nagy karmester, nemcsak a napokat, hónapokat, éveket tudja nagyszerűen kormányozni, az emberek gondolkozásmódján is képes változtatni, végtelen türelméről téve tanúbizonyságot. Ez a titka annak, hogy jártomban-keltemben már sehol nem látok gazos földet, a Mátyusföldön, a Csallóközben, Gömörben vagy a Bodrogközben olyan tiszták a földek, mint a szemérmes tizenéves lányok arca.

Tiszták, gondozottak, jó rájuk nézni a szemnek. Az egyre tökéletesebb vegyszerek száműzték a gazt? Vagy az egyre tökéletesebb talajmüvelés végzett vele? Hadd ne találgassam! Számomra ugyanis csak az az egy a fontos, hogy országszerte olyanok a tagositott táblák, mint egy hatalmas tiszta asztal, amelyen a látványt rontó szemétnek, gaznak nyoma sincs már.

A hajdani gazos gabonatáblák, ültetvények már csak az emlékeimben élnek. Végérvényesen eltűntek mezeinkről.

Fél percen múló életek

A minap a Marcelházán (Marcelová) élő Ármay József barátomnál jártam. Az élet azonban a vendég miatt sem állhat meg, akkor sem, ha vasárnapot mutat a naptár. Ha menni kell Dunamocsra, akkor üljön be a vendég is a személygépkocsiba, ne szakadjon félbe a sok mindenre kiterjedő beszélgetés.

Jólesett a kiruccanás, szép napos időben suhantunk az országúton, néha látni lehetett a mélyebben hömpölygő Duna csillogó felületét. Dunamocson alig egy órát időztünk, aztán indultunk vissza. Radványon jutott eszébe a barátomnak, hogy ha már itt járunk, nézzünk be a rokonaihoz, a számomra is régi, kedves ismerősökhöz, s tulajdonképpen ez a kitérő okozta majdnem a halálunkat.

Ahogy nagyot térve az egyik szűk utcából kifelé tartottunk azon a helyen, ahol az utca a főútba torkollik, egy traktoros kanyarodott be nagyon sebesen, gazos földdel, gallyal megrakott pótkocsit vontatva. Nem látott minket, mi sem láttuk őt, a sarokház teljesen elfedte a kilátást. Az volt a szerencsénk, hogy még nem értünk teljesen a főúthoz, amelyről a teljes sebességgel beforduló traktorosnak volt ideje elrántani a kormányt, de már csak úgy, hogy a traktora megdőlve legalább tizenöt métert futott két keréken, majdnem súrolta a személygépkocsi oldalát, amikor elfutott mellettünk. A pótkocsi sem fordult ránk. Megkímélte az életünket.

így aztán nem is történt több annál, hogy vasárnap déltájt, fényözönben, a halál szele megérintett bennünket. Az ijedelemtől persze szóhoz sem tudtunk jutni. Másodpercekig csak ültünk magunkba roskadtan, mint akiket halálra ítéltek, de az ítéletet csodás véletlen folytán mégsem hajtották végre rajtunk. Mikor végre tudatositottuk, hogy megmenekültünk, Ármay barátom kikászálódott az autóból, és nagy haragra lobbanva a traktorosra támadt, aki nem volt képes továbbhajtani a kétségbeeséstől.

— Van magának esze és tisztessége, ilyen felelőtlenül behajtani ebbe a szűk utcába ?

A traktoros ugyanolyan sápadt volt, mint mi, s képtelen volt egyetlen ép mondatot megfogalmazni a védelmére. Makogott valamit, és rettenetesen szégyellte a történteket. Mert az eset nem fejeződött be azzal, hogy a barátom megdorgálta. Egy a főúton haladó orvos-gépkocsivezető is ott termett, s ő is leszedte a traktorosról a szenteltvizet. Neki az volt vele a baja, hogy a gallyakat tessék-lássék alapon rakták fel a pótkocsira, s mellőzködés közben az egyik kiálló ág úgy végigvágott az autóján, hogy azt hitte, nyomban beszakad az első és az oldalsó ablak.

A traktoros szavaiból nem volt nehéz arra következtetni, hogy a dunaradványiak nagytakarításba kezdtek, szépítették a falujukat, s a szemetet traktor vontatta pótkocsival szállíttatták a megfelelő helyre. S mivel a Duna menti községben nemcsak termelik, meg is isszák a bort, bizonyosra vehető, hogy a három ember életét veszélyeztető traktorosban már munkált a „hegy" leve, az tette annyira vakmerővé, hogy a föútról teljes sebességgel vágtatott be a szűk utcába.

A temetőkapu nem eladó

Nem hinném a történetet, ha a tisztelt és becsült pedagógusok nem mesélték volna

el meggyőzően, szélesre húzott szájjal. Hogyan is kezdődött? Miután a csallóközi falu helyi nemzeti bizottságának s egyszersmind a Csemadok-alapszervezetének titkára megvásárolt a regényemből ötven darabot, berakta a személygépkocsijába, és egyenesen a már jelzett, de meg nem nevezett községbe vitte, amelynek jó hírű magyar tanítási nyelvű általános iskolája és tevékeny Csemadok-alapszervezete van. S ahogy az irodájában kirakta a szállítmányt, az éppen gyűlésre érkező emberek előtt kijelentette a könyveimre mutatva:

— Megvásárolható a Temetőkapu!

És a hírnek mintha szárnyai nőttek volna, körbe repülte a falut, új és régi családi házak ajtaján, ablakán kopogtatott. Nem volt olyan zuga a csallóközi falunak, ahová ne jutott volna el a hír, hallani lehetett az utcán, az udvarokban, a kertekben, a vendéglátóipari üzemben és a presszóban: Megvásárolható a Temetőkapu! Persze tudálékos, fontoskodó emberek mindenütt vannak, miért jelentene kivételt a szóbanforgó község. Az egyik ilyen atyánkfia megkérdezte a hírközlőtől:

— Ki mondta?

— Ki mondta, ki mondta? Hát a helyi nemzeti bizottság titkára — kapta mindjárt a bővebb felvilágosítást.

— Ha így, hát így — jegyezte meg, aztán továbbadta ő is a hírt.

Bizonyosságot szolgáltatott a kételkedőknek a hangosanbeszélő is, amely egy napon zenei bevezetővel ellátva hitelesítette a nem mindennapi újságot, hogy hát a Temetőkapu csakugyan megvásárolható! S ezzel az emberek napirendre is tértek fölötte, nem beszéltek róla. Akiket érdekelt a könyv, elmentek a helyi nemzeti bizottságra és megvásárolták, akik pedig nem élnek csehszlovákiai magyar szellemi eledellel messziről elkerülték a helyi nemzeti bizottság irodáját. Szerencsére azok voltak többen, akik kíváncsiak voltak a regényre, nem sajnálták érte a pénzt. Hamar el is fogyott.

Vásárolhatóságának a híre azonban továbbra sem ült el, a katolikus templom mögött terülő, szépen bekerített temetőbe is behatolt, ahol a temetőőr éppen az utakat takarította csinosabbra a feleségével.

— Megvásárolható a Temetőkapu! — kiáltotta be hozzájuk valaki, s válaszra nem is várva ment tovább.

A temetőőr nem akart hinni a fülének. Csodálkozva nézett a feleségére.

— Hallottad, mit akarnak tenni? — mondta ingerülten.

— Hallottam, hogyne hallottam volna. El akarják adni a temetőkaput.

— Szúrja valakinek a szemét. De hogyan nézne ki a temetőnk kapu nélkül, erre nem gondolnak az okosok? — háborgott a temetőőr.

Aztán kiment a kapuhoz, szemügyre vette, kinyitotta, bezárta, s nem talált rajta hibát. Még értetlenebbül nézett körül, és indulatos léptekkel a plébánoshoz sietett, közölte vele, hogy a temetőkapujuk jó, fölösleges eladni.

MÁCS JÓZSEF

13