A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-03 / 23. szám
LnJ KINCSÜNK AZ ANY/WVELV A névadás és tájnyelv a szülőfalumban A két nyelvtudományi ágazat, az onomasztika és a toponímika, tükrében vázlatosan mutatom be a névadást szülőfalumban. Az onomasztika a személyi, a toponimika a földrajzi tulajdonnevekkel foglalkozik. A tájnyelvi legjellegzetesebb sajátságokat ugyancsak nagy vonalakban érintem. Sem az első, sem a második témakör nem készült a teljesség igényével. Néhány szó a szülőfalumról Szülőfalum Kéménd (Kamenín) a lakosság számát tekintve az Érsekújvári (Nové Zámky) járás közepes nagyságú települései közé tartozik. A huszadik század elején, 1910-ben, 380 háza és 1907 lakosa volt. Ma 700-nál több házat találunk benne, de a lakosság 1 700 fő alá csökkent. A Garam folyó jobb partján terül el, de a bal partján is számos hétvégi ház és hajlok (Iszomfalva) található. Ősidők óta emberi település volt. Ezt igazolják az ásatások folytán feltárt archeológiái leletek, a kelta, az avar sírok, a római sáncok (Várhegy), valamint a római őrtornyok maradványai. A települést egyaránt dúlta tatár, török, labanc. A török hódoltság idején, az 1617—1622 között készült Esztergom vármegye érseki jobbágy helységeinek urbáriuma (a jobbágyok kötelezettségeit meghatározó okirat) alapján, Kéménden megvolt a katolikus templom, és működött a faluban iskolamester. Bátorkeszy Gáspár személyében licentiatusa (világi papja) is volt. A törökök kiűzetésekor Szobieszki János lengyel király katonái a falut felgyújtották. A kuruc—labanc harcokban llosvay kapitány csapatai tüntették ki magukat Kéméndnél. II. Rákóczi Ferenc és kísérete 1705. július 14-én Kéménden találkozott Bercsényi Miklóssal. Károlyi Sándor csapatai augusztusban teljesen kifosztották a falut, a nép Vak Bottyánhoz menekült segítségért. A labancok 1709-ben Kucklánder esztergomi parancsnoksága idején Kéménd jobbágyainak összes marhaállományát elhajtották. Az 1848—49-es szabadságharcban a kéméndiek nemzetőrként szolgáltak az Esztergom vármegyei nemzetőrségben. 1849 áprilisában Gáspár András honvédtábornok a község határában ütközött meg Wohlgemuth és Wyss osztrák tábornokok csapataival, s felettük fényes győzelmet aratott. 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság katonái csaptak össze határában a cseh légionáriusokkal. A második világháború sem kímélte a községet. Több hónapig tartó hullámzó harcok folytak a kéméndi hídfőért. 15 szovjet katona kapta meg a Szovjetunió Hőse megtisztelő kitüntetést az ezekben a véres harcokban felmutatott bátor és hősi helytállásért. Megemlítendő még, hogy a falu szülöttei között pedagógus, mérnök, jogász, orvos szép számban található. Különösen kitűnt Várkonyi Dezső Hildebrand filozófus, pszichológus. pedagógiai író, aki a budapesti egyetemen a pszichológia tanára volt. Vendég Vince orvos, aki Kolozsvárott, illetve a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Főiskola fül- orr- gégeklinikáján egyetemi tanárként végzett tudományos kutatásokat, valamint a Kassán (Košice) élő és alkotó Bartusz György neves szobrász. Megkülönböztetett tisztelettel emlékezünk azokra a kéméndi hadifoglyokra, akik a nagy októberi szocialista forradalom idején a Vörös Hadseregben hősiesen harcoltak. Közülük kettő tiszti rangot — Verbók Zsigmond alezredesi, Dániel István századosi rangot — ért el. A spanyol polgárháborúban is jeleskedtek kéméndiek a köztársaságiak oldalán. Ezekben a harcokban tüntette ki magát Baranyai Károly, aki a felszabadulás után Magyarországon felelős állami tisztségeket töltött be. A névadás A gyakori harcok és pusztítások nem kímélték a település lakosait sem. Az elpusztultak vagy elmenekültek helyébe újak jöttek. A beszivárgások és a telepítések már az Árpád-ház korába nyúlnak vissza. A legjelentősebb telepítés a török uralom alól való felszabadítás után következett be. A családnevekből következtethetünk a lakosok nyelvi (nemzetiségi) származására. Tény az, hogy az 1570-es évből származó esztergomi szandzsák (közigazgatási terület) defterében (adójegyzék) Kéménden túlnyomóan magyar családnevek szerepelnek. A török kiűzetése után jelentős számban találunk már szláv, de döntő részben szlovák eredetű családneveket. Mellettük szórványosan német, latin, francia, török és más nyelvből származó családneveket is. Több családnév származása vitatható, nem egyértelmű, noha hangképük azonos. Egy példát említek. A vida, wida szót megtaláljuk a cseh, a török, az ógermán nyelvben egyaránt. Kálmán Béla pedig a délszláv Vidböl származtatja a magyarban használt Vida családnevet. A családnév utal viselője nyelvi (nemzetiségi) származására. Ennek alapján szülőfalum családneveit a következő nyelvekből származtathatjuk: magyar, manysi (vogul) — finnugor nyelvek, szlovák, délszláv, bolgár, cseh, lengyel — szláv nyelvek, német, francia, olasz, latin — indogermán nyelvek, török — altáji nyelv és ismeretlen eredetűek. Megjegyzem, hogy a családnevek írásában ingadozások tapasztalhatók. Ugyanabban vagy névrokon családban megtalálhatjuk a régi és az új helyesírási szabály alapján alkalmazott írásképet, vagyis ugyanazon fonémának (hangképnek) két- vagy háromféle grafémája (írásképe) van. Például Bankházi — Bankházy, Motsi — Mocsi, Ferencz — Ferenc, Benefi — Beneffi — Beneffy, Németh — Német, Horváth — Horvát, Lehoczky — Lehoczki — Lehoczky stb. A szláv eredetű nevekben gyakori bizonyos fonémák kiesése, s a pótlónyújtás mellett még fonémacsonkitással is találkozunk. Például Ocsovszki — Ocsócki — Ocsó, Szádovszki — Szádócki — Szádó, Neznánszki — Neznáncki — Nezna, Lehoczky — Lóczky, Strbik — Trbik stb. Vizsgáljuk meg most a családneveket a nyelvi (nemzetiségi) származás szempontjából. A családneveket többféle szempontból osztályozza a szakirodalom. DR. BERTÓK IMRE kandidátus (Folytatás a következő számban) NYELVI TOTÓ A magyar sportnyelvben sok angol eredetű szó használatos. Vannak köztük kifejezések, mint pl. a gól, tenisz, futball, stb ... melyek nyelvünkben meghonosodtak és ebben a formájukban használatosak. Azonban vannak köztük olyan kifejezések is. melyeket már sikeresen kiszorítottak a magyar megfelelőik. Feladat: Mjlyen jó magyar szavakkal helyettesíthetjük az alábbi idegen szavakat: start, finish, sprint, off-side? GANDHI önmagáról Igazolódni látszik a gyanú, amely már az Attenborough-film után felmerülhetett a nézőben: egy rendkívüli, nagy ember élete pereg a vásznon, egy halhatatlan egyéniségé, ám ez az ember annyira indiai, az élete, gondolkodásmódja misztikummal oly erősen átszőtt, annyira jellegzetesen délkelet-ázsiai, hogy az európai ember számára rendkívül nehezen megemészthető,- számos megnyilvánulása előtt bizony tanácstalanul áll. Ezt a benyomást most alátámasztja a könyv is (Önéletrajz, avagy Az igazsággal való próbálkozásom történetei), amely befejezetlen maradt és életének épp legfontosabb eseményeit nem tartalmazza. A húszas években készült és folytatásokban jelent meg egy indiai újságban; nem teljes tehát, hiszen nem szól arról a negyedszázadról, amely Gandhi életéből és India függetlenségi küzdelmeiből akkor még hátra volt —, mégis egy teljesnek tűnő személyiségképet vetít elénk, feltárulkozik az olvasó előtt, megtanítja „gandhiul" gondolkodni. Más oldalról 10 megközelítve viszont mégiscsak teljesnek látszik a mű; az önéletrajzírás ugyanis európai találmány, a maga egyedi voltában érdekessé váló ember önfelmutatásának és önmegfogalmazásának a műfaja, az individuum megalkotásának a folyamatát alkotja újra a széppróza eszközeivel. Gandhi müve jellegzetes módon mindennek az ellenkezőjét teszi: arról számol be, miként szabadult meg szerzője mindattól, ami az emberben az európai értelemben vett individualitást jelenti, hogyan számolta fel magában a szeszélynek, vágynak, akaratnak, indulatnak, szokásnak, öntudatnak, észnek és érzelemnek azt a keverékét, amelyet Európában szerves és egyszeri egységként szokás látni, és az egyén, illetve az egyéniség címszavai alatt megfogalmazni. Ez Gandhi életében a húszas évek elejére fejeződött be, nagyjából akkor, amikor a Kongresszus — a ma is kormányozó Kongresszus Párt elődje — magáévá tette Gandhi politikai platformját. Úgy is felfogható tehát a folyamat, hogy innen kezdve az önéletrajzirónak nincs miről írnia; Gandhi többé már nem „ember", hanem a nemzeti Cél és a vallási Igazság személytelen eszköze. Nehéz leegyszerűsítések nélkül, érdemben szólni ilyen röviden a növényi táplálékon élő, többnyire koplaló, háziszöttes lepedőbe burkolózó fogatlan öregemberről, aki fonókereke mellöl vezérelte békés harcra több száz milliós nemzetét a brit uralom ellen. Módszereit utánozni — több vállalkozó bizonyíthatja —, szintén lehetetlen feladat; ha akadtak is politikai követői az erőszakmentes polgári engedetlenség és passzív ellenállás elveiben, őket kevéssé érdekelte az a vallási meggyőződés és hit, amelynek Gandhinál ez a politika logikus megnyilvánulása volt; akiket viszont az utóbbi foglalkoztatott — Gandhi, a hindu aszkéta, a megtisztulás és az életszentség prófétája —, azokat meg a politika nem érdekelte, Gandhi politikáját is beleértve. Kétségkívül szuggesztiv egyéniség, rendkívüli ember volt. Politikus, mégpedig a szokványosán profán mércék, a hatás és az eredmény kritériumai alapján is. Most magyarul világot látott önéletírásából kiderül, hogy a világot akadálynak, a tökéletesedés és megvilágosodás felé haladó lelket sárba ragasztó értelmetlenségnek tartó Gandhi nagyon is otthon volt ebben a világban, s annak is a legsárosabb részén, a politikában. Tudott mozgósítani, kiváló agitátor és propagandista volt, szorgalmas és sikeres szervező; volt türelme és érzéke az ülésezésekhez, a konferenciákhoz, emberek meggyőzéséhez, pénzgyüjtéshez és tagdijbeszedéshez. Tudta, mikor kell odamenni és mikor kell elfutni; személyes auráját kiaknázva bátran az élére állni a tömegeknek, vagy ugyanezt a tömeget — az iránta megnyilvánuló szeretetre és tiszteletre apellálva — szétoszlatni és hazaküldeni. S végül megadatott neki minden gyakorlati politikus végső elégtétele is: a politikai célt, amelynek elérésére feltette az életét, végül is sikerült elérnie, India a vezetése mellett kivívta függetlenségét. Aszkéta életet élt, az egyszerűség hívéül szegődött, megszabadult a javaktól és a tulajdontól, szegényen, testi munkát végezve, önellátásra berendezkedett kis közösségekben élte magánéletét — talán úgy is fogalmazhatnánk, valamilyen misztikusanarchikus, faluközösségen alapuló, mélységesen archaikus szocializmus híve volt — részben ifjúkora nagy olvasmányélménye, Tolsztoj hatására. [Halála után összeszámolták személyes ingó vagyonát (ingatlanja nem volt); értéke körülbelül öt fontra rúgott.] Már életében megkapta a Máhátmá — Nagy Lélek jelzőt. Követhetetlen, egyedi valaki volt; azt hiszem, nélküle mégis sokkal szegényebb lett volna a világ. KLEISZNER ERZSÉBET «
