A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-27 / 22. szám
LOVICSEK BÉLA 24. Meggyes Jóska hallgatagon ül egy darabig, aztán folytatja az emlékezést: — Mindig terveztem, hogy egyszer felkeresem Ágnest, és bocsánatot kérek tőle. Annyit megérdemelt volna, elvégre sok szép percet töltöttünk el együtt egymással. A mai napig sem valósítottam meg a tervemet, s talán már nem is fogom ... Klára asszony elgondolkozva néz maga elé. — Sajnos az ember egész életében álarcot visel... Nem is értem, miért nincs hozzá bátorságunk és erőnk, hogy legalább néhanéha kitárulkozzunk és megmutassuk az igazi arcunkat ?... Maga érti ezt, Jóska ? — Talán érteném, ha nagyon akarnám, de nem akarom. — Miért? — Hogy miért? — mosolyodik el Meggyes József. — Akkor azt is el kellene hitetnem önmagámmal, hogy hazugság az egész élet, következésképp: ha valóban hazugság, mi értelme az egésznek!? — Biztos benne, hogy így van. Jóska? — Tehetünk próbát, ha akarja. Klára. — Hét tegyünk! — De semmi sértődöttség! — Semmi sértődöttség! — nevet fel Klára asszony. Meggyes néhány pillanatig tétovázik: egyáltalán van-e értelme, végül csak felteszi a kérdést: — Nagyon szerette a férjét? — És maga a feleségét? Felnevetnek, majd ismét elkomolyodnak. — Ugye. ugye ... — bólogat Meggyes —, nem is olyan könnyű az őszinte kitárulkozás, pedig őszinteséget ígértünk egymásnak, hiszen megettük már a kenyerünk javát, közel a naplemente. Megihatnánk egy kávét, mit szól hozzá, Klára? — Benne vagyok. Visszasétálnak. Klára asszony egy pillanatra megáll a kaptársor mögött, s elnézi a szorgoskodó méheket. ahogy „szitálnak" a kaptárak előtt. Mintha aranyszárnyakon röpködnének a napfényben. — Nem fél tőlük? — kérdi. — Az ember nem fél a barátaitól... Meggyes József megfőzi a kávét. Kellemes illata kicsapódik a verandára. Kávézás közben folytatják a beszélgetést. — A távolléte miatt nem számlázott kellemetlensége idehaza? — A kutya se kérdezte meg tőlem, hogy hol jártam... Veronika meg a szüleim nagyon örültek, főleg édesanyám. Azt mondta, hogy láncraköt, mint a házőrző ebet. ha még egyszer el akarok menni hazulról... Én meg azt mondtam neki. hogy örökké nem ülhetek a szoknyája mellett, elöbb-utóbb úgyis elkerülök a háztól... Ö erre azt mondta: tudom, fiam, elkerülhetsz, de nem a határon túlra Én itt akarok örülni neked, meg a leendő unokáimnak ... Milyen igaza volt a drága jó asszonynak! Reiner Klára ellágyultan nézi az előtte ülő férfit. — Megrendítöen szép és szivet melengető mindaz, amit mond az egymásért váló aggódásról, az együvé tartozásról, és arról a végtelen szeretetröl, amit egymás iránt éreztek. — Hát igen, Klára — mondja Meggyes egyetértőn —, a szegénységünket és a lenézettségünket egymás tiszteletével, megbecsülésével és szeretetével kárpótoltuk. Mi csak majori emberek voltunk. A falusi napszámos vagy a zsellér is rangosabb volt, mint a majori ember... Emlékszem, iskolás koromban lerajzoltam a gőzgépet, de olyan pontosan és részletességgel, hogy amikor megmutattam a tanitómnak, majd hanyatt esett ámulatában. Agyondícsért az osztály előtt. Bár a falusi gyerekek is szájtátva megcsodálták a rajzomat, mégis lefitymálva azt mondták, hogy azt csak az a majori Meggyes gyerek rajzolta ... Derült az ég, a hőség egyre sűrűsödik, a verandán azonban elviselhető, kellemes a levegő. A sok üdezöld szobanövény hűsitőleg hat. Reiner Klára többször is kinyilvánítja, hogy nagyon jól érzi magát. — Aztán mi történt tovább. Jóska? — kérdi. — A majorban kellett a munkáskéz, keményen dolgoztunk. Aztán negyvenhét tavaszán megtörtént a lakosságcsere, amiben a két állam megegyezett... Annak nem volt mindegy, akinek menni kellett, hiszen a fa is megbánja, ha gyökerestől kitépik a megszokott helyéről... — S egyébként milyenek voltak a belső viszonyok? — érdeklődik tovább Klára aszszony. — Eléggé zavarosak, a magunkfajta emberek számára szinte áttekinthetetlen — feleli Meggyes József a vállát vonogatva, s elgondolkodva. Hogy is érthetné meg ez a tengeren túlról érkezett asszony, aki valamikor a felső tízezer közé tartozott, hogy milyen kegyetlen harc folyt a munkáshatalomért, s mi előzte meg negyvennyolc februárját ? Hangosan ennyit mond. — A lényeg az volt, hogy rendeződött a helyzetünk és a sorsunk: egyenjogú állampolgárokká váltunk, s elkezdődött a nemzetiségi kérdés gyakorlati megoldása ... Mi persze a majorban sok mindenről nem tudtunk, s a kedvező hírek jócskán megkésve jutottak el hozzánk, de végül is eljutottak ... Lassanként a saját bőrünkön is kezdtük érezni a változásokat... Később olyan rendelkezésekről hallottunk. miszerint meg kell nyitni a magyar tanítási nyelvű iskolákat. Nos, akkor következett be döntő fordulat az én sorsom alakulásában is... Ezerkilencszázötven májusa volt. A gyakori záporok hatására napról napra változott a határ képe. Nem hiába állítják, hogy a májusi eső aranyat ér. A major melletti akácos lombjai közt pattogni kezdett a virág, az elmúlt évekhez viszonyítva, valamivel korábban. Meggyes Jóska éppen azon gondolkozott, hogy be kellene ugrani a faluba egy-két korsó sörre, amikor megpillantott egy égszínkék ruhás nőt. aki biciklin közeledett a majorhoz vezető, mezei úton. Vajon ki lehet az? A körorvos úr felesége volt, a szépséges nagysága. Egyenesen feléje tartott. Mikor hozzáért, lelépett a kerékpárról. Kipirult arcával most még szebbnek tűnt, mint máskor. — Jó napot kívánok, nagyságos aszszony!... Csak nem engem tetszik keresni? — De bizony magát. Jóska! — Engem?... — lepődött meg a legény. — Talán egy kis kerti munkát kellene elvégezni? — Nem, Jóska, most egészen másról van szó ... — mondta a szépasszony kissé titokzatosan. A kormányra akasztott kézitáskájából újságfélét vett elő. — Ezt hoztam magának — nyújtotta át az újságot. Jóska meglepődve vette át. — Tessék bejönni hozzánk! — Jobb most idekinn, csodaszép az idő ... Inkább maga kísérjen el visszafelé egy darabon. Jóska örömmel szegődött a nagysága mellé — köztük a kerékpár —, s elindultak a majorból kivezető úton. — Mi van ebben az újságban? — kérdezte Jóska néhány percnyi hallgatás után. — Egy hirdetés, illetve felhívás... — felelte a nagysága, majd megállt és szembefordult Jóskával. Jó illata volt. — Mondja, maga soha nem akart tovább tanulni!? — Nem is tudom ... — vonta meg a vállát Jóska. — Bizonyára szerettem volna, dehát egy majori gyerek meg a továbbtanulás!?... Álomnak is merész lett volna. — Hát most itt a lehetőség, Jóska. — Ne tessék viccelni!... Huszonnyolcéves fővel? — Miért?... Idősebb korban is tanulnak az emberek, és ha most kínálkozik rá lehetőség, miért ne használná ki!? — mondta a körorvosné rábeszélön. — Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, ha nekigyűrközik. — Nagyságos asszony, kérem, miről van szó tulajdonképpen? — Majd megtalálja az újságban... és fogadja meg a tanácsomat, nem fogja megbánni! Isten vele! — mondta még a szépaszszony, azzal felpattant a kerékpárjára és elhajtott. — Nagyon szépen köszönöm! — kiáltotta utána Jóska. A szépasszony nem tekintett vissza, csak a felemelt kezével jelezte, hogy tudomásul vette. Ott melegében széthajtogatta a kissé öszszegyűrödött újságot. Rögtön szembetűnt a címe: Új Szó. Belelapozott és csakhamar meglelte a bekeretezett felhívást. Számtalanszor elolvasta, s mind nagyobb izgalomba hozta. AitóI volt szó a felhívásban, hogy szeptember elsejével tömegével nyílnak meg a délvidéken a magyar tannyelvű iskolák, éppen azért sok tanítóra lesz szükség. „Jelentkezzetek munkásszármazású fiatalok! Mielőbb adjátok be kérvényeteket! ..." Nem akart hinni a szemének. Újra meg újra elolvasta:......akik gimnáziumot, négy polgárit vagy nyolc elemit végeztek .. Tanító lehetne! Ezt akarják valakik, de kik? És tényleg akarják, vagy csak humbug az egész? Nem, nem, hiszen nemcsak akarják, hanem kérik is, bizalommal, legalább is azt érezte ki a sorok közül: a bizalmat. Felpattant és úgy rohant hazáig, mintha ostorral kergették volna. Mikor benyitott, kérdőn néztek rá a szülei. Veronika pedig kuncogva meg is kérdezte: — Mit akart a nagysága, bátyó? Talán viszketett valamije? — Menj te, szégyentelen! — vágta hátba Meggyesné a lányát. — Ha viszket hát viszket, majd megkapartatja a doktor úrral — fűzte hozzá elmosolyodva az orra alatt. — Mit akart, fiam? — kérdezte, de nem számonkérőn. — Ezt az újságot hozta. — Mi van benne? — kapta el Veronika az újságot, az asztalon szétterítette, s föléhajoft. — Ezt olvasd el. de hangosan! — bökött Jóska a bekeretezett felhívásra, mire Veronika hangosan felolvasta. Felegyenesedve a bátyjára nézett a fénnyel és melegséggel teli, dióbama szemével. — Jelentkezel ? — kérdezte, talán a szülök helyett is, mert bennük is ugyanaz a kérdés bújkátt. — Nem tudom ... — ült le Jóska a saroklócára, s a szüleire nézett, mintha bíztató szót várt volna tőlük. Meggyesék hallgattak, nem úgy Veronika. — Tanító, tanító lesz az én bátyám I — lelkendezett. — Nyughass a bőrödben te lány, ne bomolj! — mordult rá az anyja, de nem mérgesen, majd Jóskához fordult. — Mit csinálsz, fiam, jelentkezel? Jóska a vállát vonogatta, de magában már elhatározta, hogy megpróbálkozik. Elvégre nem veszíthet semmit. — Próba-szerencse, fiam — szólt az apja velősen. — Komolyan gondolja, édesapám? — Komolyan hát... Iskolás korodban, ha véletlenül összetalálkoztam a tanítóddal, mindig arra biztatott, hogy taníttassalak .. . Nem voltál te buta gyerek — mondta a bozontos szemöldökű ember. Vígan bodrozódott a cigarettája füstje. — Hát akkor megpróbálom — jelentette ki Jóska —, de erről aztán senkinek egy szót se, nehogy kiröhögjenek, ha nem sikerül!... Hallgathatnám a gúnyos megjegyzéseiket: Így tanító űr. meg úgy tanító úr...! — Nem. dehogy szólunk valakinek is ...! Meggyes Jóska egyet-kettőt azért aludt még rá, míg végleg rászánta magát a kérvény megírására. Vésett gyöngybetűkkel írta meg. Igaz, háromszor elrontotta, negyedszerre azonban sikerült. Bekerekezett a faluba. a postára. Szélsebesen hajtott, mintha az élete forgott volna kockán. Görcsösen szorította a borítékot, mintha attól tartott volna, hogy kiröppen a kezéből és soha nem ér el a rendeltetési helyére. Mikor a kérvényét bedobta a postaládába, azt hitte, hogy most már minden rendben van, s megnyugszik. Tévedett. Az igazi nyugtalansága csak azután következett Már az első éjszakán tapasztalta, s még jobban az elkövetkező napokban és hetekben. A nagy, nyugtalan várakozásban jóformán semmit sem vett észre maga körül. Azt sem, hogy például a tavasz már régen elhullatta az első virágait, hogy a határban szőkül a gabona, s hogy a kisfecskék már elhagyták a fészküket és vígan röpködnek. Folyton a postást leste. Szinte gyűlölte már azt a szerencsétlen embert, mintha ö tehetett volna arról, hogy késett, egyre késett a várva várt válasz. Egyszer aztán, amikor már mindenről lemondott és nem várta a levelet, megérkezett : felvételi megbeszélésre hívták Pozsonyba. El sem akarta hinni, pedig sokszor elolvasta. Vele örült az egész család, de mintha Meggyesnének nem lett volna teljes az öröme. — Magát mi bántja, édesanyám? — kérdezte Jóska. — Talán az aggasztja, hogy ismét itt hagyom magukat?- Folytatjuk — 14
