A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-20 / 21. szám
LOVICSEK BÉLA 23. Nyár derekán táncmulatság volt a vendéglő udvarán. Népi zenészek — nem cigányok — húzták a talpalávalót. Éjfél tájban Béna Feri biztatására Jóska elkérte a prímástól a hegedűt, hogy eljátsszon egy-két nótát. A prímás szives-örömest átadta a szerszámját — legalább addig is pihent —, aztán kíváncsian várta, hogy mit tud a hosszúra nőtt legény. Meggyes Jóska jobban és szebben tudott muzsikálni, mint az idősödő bácsi, aki egyáltalán nem irigykedett rá, sőt még biztatta is, hogy csak játsszon, ameddig kedve tartja. Jóska nagy tekintélyre tett szert a fiatalok között. A lányok kedves mosollyal és csillogó szemmel néztek fel rá, főleg az ikrek egyike, Ágnes, akivel néha-néha már elbeszélgetett a kertben a kerítésen át, öntözés közben, meg néha a ház előtti padkán ülve. Azon a hajnalon — addig tartott a mulatság —, Feri Valikéval bandukolt hazafelé, kézenfogva. Jóska tapintatosan lemaradt tőlük, hogy ne zavarja a társalgásukat. Ót meg Ágnes kapta kézen játékosan — Valika ikertestvére —, és égre-földre dicsérte a játékát. — Tényleg tetszett? — Nagyon ... Minden lány belédbolondutt. — Igazán?... Csak éppen te nem ... kár! — Miből gondolod, hogy én nem ...? — Megérzi azt az ember... — ugratta Jóska a csacsogó lányt. — Rosszul érzed ... — felelte a lány huncutkodva. — Édesanyámnak is tetszel... tetszel bizony! — Ha én ezt tudom, már régen megszorongattam volna a derekát a kiskapuban! — Nem inkább az enyémet? — incselkedett vele a lány. — Törékeny még a te derekad, Ágnes, nem venném a telkemre, ha netán kárt tennék benne. — Te csak ne féltsd az én derekamat! — Tényleg ne féltsem? — Ne hát! Meggyes Jóska elkapta a lány derekát és felemelte. Ellenkezés helyett Ágnes karja körülfonta a nyakát és olyan vadul csókolta, hogy majd megfojtotta. A ház elé érve Fenék bementek az udvarba és a tornácon játszódtak. Jóska meg kinn maradt a ház előtt a lánnyal. Leültek a padkára, azaz csak Jóska, mert Ágnes az ölében helyezkedett el. Csókolóztak. Jóska a lány közepes nagyságú, kemény mellét kezdte simogatni, később pedig a szoknyája alá nyúlt. Ágnes megremegett, s a tisztesség kedvéért kissé ellenkezett, de az ellenkezése inkább biztatásnak tűnt. — Nagyon, nagyon szeretlek, Jóska ... Keleten már pirkadt, az ég alja, el kellett búcsúzniuk. Ágnesnak nagyon nehezére esett az elválás, de nem tehetett mást, mint hogy Valival együtt hazamenjen. Feriék egyenesen hátra mentek, az istállóba. Sári rányerített Jóskára, aki egy villa szénát dobott elibe. A ló hálálkodva böködte meg a karját a bársonyos pofájával. Némely állat okosabb és hűségesebb az embernél — mondta Jóska. Feri egy nyaláb szénát dobott a tejelő tehén elé, aki úgy sodorta befelé, mint a szecskavágó. Jóska leült a fejőszékre és rágyújtott. Szomorkásán lógatta a fejét. Sokféle gondolat megfordult a fejében. — Mire mentél Ágnessal? — kérdezte Feri. — Állítólag nagyon szeret... Hát te Valikéval? — Feleségül veszem. — Mikor? — kapta fel a fejét Jóska. — Ősszel, szüret után. — Annyira sürgős? — Szeretem, ő is szeret engem, a szülei sem bánják, akkor meg mire várjunk? — nézett Feri kérdőn a barátjára. — Te nem akarsz megnősülni? — Nem tudom ... — Valika azt mondta, hogy tetszel a szüleinek, és hogy szívesen hozzád adnák Ágnest. — Ezt mondta? — Ezt... Én mondom neked, hogy jól járnál vele, és sógorok lennénk... Sógorok, Jóska, hallod!?... Jó! kijönnénk egymással — mondta Feri lelkendezve. — Nem akarom elkapkodni a dolgot, Feri. Meglátom... — Te tudod, pajtás, ón csak jót akarok neked. — Elhiszem, Ferikém... Azt a hajnalt követően Ágnes állandóan Jóska nyomában járt. Ha a kertben dolgozott, ö is ott tett-vett, ha szekérrel elment a füzes alá csalamádéért, oda is utána lopódzott, hogy néhány percig eljátszódhasson vele az erdő szélén. Ha valamit sütött az anyja, már is hozta tányéron a kóstolót. Máskor meg egy-egy csomag cigarettával jött át. Egyre gyakrabban vetődött fel Jóskában a gondolat, hogy mit csináljon a szerelmes lánnyal, igaz, jólesett eljátszogatni vele, de akkora vonzalmat nem érzett iránta, hogy feleségül is tudta volna venni. Megsajnálta. Dehát nem vehet feleségül valakit csak azért, mert sajnálja. Nem kellett volna belemenni ebbe a játékba, de hasonló helyzetben melyik fiatal nem veszti el az eszét? Egyébként sem volt a bőrében. Hiába beszélt körülötte mindenki a saját anyanyelvén, idegennek érezte magát közöttük. Számára idegen volt minden és mindenki, idegen az utca pora, az erdőszél, még az égbolt is, mintha a csillagok sem úgy ragyogtak volna le rá, mint odahaza. Mindez miért, miért? Nem tudta megfogalmazni, hogy miért, csak érezte. Az is eszébe vágódott nem egyszer, hogy ha nem veszi feleségül Ágnest, nem maradhat itt hosszabb ideig. El kell innen mennie. El, de hová? Időközben kinyíltak az első virágok. Juli néni folyamatosan hordta a pesti piacra. Mind több virág nyílott, egyre nagyobb terhet kellett cipelnie a gazdasszonynak. Jóska már hetek óta tervezte — vagy tán azóta mindig, hogy idejöttek —, szóval azt tervezte, hogy megpróbálja megtalálni Klárát. Egyik alkalommal aztán felajánlotta Juli néninek, hogy segít elvinni a virágot a piacra, úgyis van dolga Pesten. Juli néni örömmel elfogadta a felajánlott segítséget. A piacra érve letette a terhét, aztán elköszönt a gazdasszonytól. Útja a kórház felé vezetett. Döbbenettel szemlélte a romos épületeket, a rettenetes pusztítást. Nehéz lehetett itt a helyzet az ostrom alatt. gondolta. Elég sokáig bolyongott, mig rátalált a kórházra. A főorvos nevét nem tudta, a fönövér nevére viszont jól emlékezett. Először tehát ő utána érdeklődött. Hosszas keresgélés után előkerült Anna, a fönövér, aki azonban nem emlékezett a kiskatonára. Hogy is emlékezett volna a sok-sok sebesült közül éppen rá. Nem is volt fontos, hogy emlékezzék. Jóskát az orvosszázados személye érdekelte. — A főorvos úrra, vagyis a százados úrra csak tetszik emlékezni ? — Hogyne emlékeznék, hiszen évekig együtt dolgoztunk — felelte a fönövér kesernyésen. — Hol találhatom meg a főorvos urat? — Sehol, fiatalember, sajnos, sehol... Negyvennégy karácsonya és újév között elvitték a nyilasok, többé sosem láttuk viszont ... Áldott jó ember volt, sok bajba jutotton segített... A felszabadulás után sokan keresték, nyilván azok, akiken segített, s akik életben maradtak... — A fönövér szeme gyanúsan elhomályosodott. — Ilyen az élet, fiatalember. Akiken segített, életben maradtak, remélhetően sokan közülük, ö pedig... Maga is közülük való? — Igen... — bólintott Meggyes Jóska, azzal elköszönt és elment. Keserűség fojtogatta. Minden reménye szertefoszlott. Egyedül csak ö, a főorvos tudott volna mondani valamit Kláráról, aki ha visszajött Pestre, csakis hozzá fordulhatott volna tanácsért, esetleg segítségért. Talán hozzávezetett az első útja, de hiába, nem találta, mint ahogy ö sem. Az utolsó pillanatban bántak el vele az átkozott nyilasok, pedig a körülzárt városban vajmi kevés reményük lehetett arra, hogy a németek nyerik meg a háborút. Most aztán hol keresse Klárát? A vöröskereszt segítségével? Hogyan, mikor még a vezetéknevét sem tudja? Estig csavargott a városban. Figyelte a jövő-menő embereket. Balga fejjel még arra is gondolt, vagy inkább reménykedett, hogy egyszer csak valami véletlen vagy csoda folytán, szembe találja magát Klárával. Végül reményvesztetten beült egy kiskocsmába, rendelt egy liter bort, iszogatott, mikor hozzábillegett egy kétes kinézetű nőcske. — Megkínálsz?... Mi van veled, szépfiú, megnémultáll? — Menj a fenébe! — mordult rá a hölgyikére Jóska undorral. A kopott ruhás, gyűrött, kiélt arcú némber megvető fintort vágva eloldalgott. Hozzá képest a Zsóka asszony lányai hercegnők voltak, gondolta magában. Valamivel éjfél előtt ért a szigeti faluba. Juli néni az ágy szélén ülve tördelte a kezét idegességében, Feri is szorongva jött-ment, egymás után szívta a cigarettát. — No, végre, csakhogy itt vagy! — fogadta Jóskát felcsillanó szemmel, aztán meg rátámadt, hogy hol a csudába csavargott. — Talán eltévedtél? — Dehogy tévedtem. — Hát akkor... ? — Hagyd öt békén, Feri! — szólt az ágy széléről Juli néni megkönnyebbülten. — Az a fontos, hogy itthon van, a többi nem érdekes ... Aggódtunk érted, fiam, annyi mindenfélét hallani mostanában ... A sparhelt szélén van a vacsorád, egyél! Jóska vacsorázni kezdett. Vele szemben ült Feri, s egy ideig szótlanul nézte, milyen jó étvággyal falatozik a barátja. — Végeztél ? — kérdezte Feri. . — Láthatod ... — Ágnes hozta... — mondta Feri, s egy csomag cigarettát csúsztatott Jóska elé. — Mikor megtudta, hogy Pesten csavarogsz, majd a rosszbaj jött rá. Háromszor is átszaladt érdeklődni... Nahát, pajtás, ahogy az a lány beléd van pistulva, nem közönséges. — Mit csináljak vele? — Vedd feleségül! — Mondtam már, hogy nem akarom elkapkodni a dolgot. — Rendben van, erről majd még beszélünk, hanem... — emelte fel Feri az ujját figyelmeztetően, — tudod ki alszik az istállóban? — Otthonról valaki? — Bandi, a szomszédunkból. — Kitől tudta meg. hogy itt vagyunk? — Apáméktól... Csempészkedik a kölyök: cukrot, zsilettet, tűzkövet hord, meg ami jön ... Gondoltad volna róla? — Nem én. — Egyébként neked is hozott üzenetet. — Kitől? — Azt mondta, hogy azt csak neked mondja meg. Jóska úgy rohant az istállóba, mintha lángokban állt volna az épület. Feri ugyancsak aprózhatta utána. Azonnal felrázták Bandit, aki mély álmából ébredve, bamba szemmel bámult rájuk. — Te vagy az, Jóska?... Szervusz! — Én hát, nem is a názáreti Jézus!... Beszélj: ki és mit üzent nekem!’? — Édesanyád. — Nyögd már ki: mit üzent? — Azt üzeni, hogy ha nem mész haza. felakasztja magát... Adjatok már egy cigarettát! — Azt mondta, hogy felakasztja magát? — Azt, Jóska. Néhány percig elbeszélgettek még az otthoni helyzetről — semmi változás, minden a régi —, aztán Jóskáék elmentek lefeküdni. Juli néni a hátsó szobában, ők meg az elsőben háltak. Szótlanul levetkeztek és lefeküdtek. Jóska hanyatt fekve bámulta a mennyezetet. — Most aztán mit csinálsz, Jóska? — kérdezte Feri sokára. Öt is elkedvetlenítette az üzenet. — Nem tudom ... Te mit csinálnál az én helyemben? — Nehéz tanácsot adni ilyen kérdésben ... — mondta Feri nagyot sóhajtva. — Otthon nincs semmid. A major nem a tiéd, a lakás sem, meg az udvar sem. Tény, hogy itt jók a kilátásaid ... Ágneséknak tíz hold földjük van, öt jutna neked, öt nekem, s idővel az egész portájuk a tiéd lehetne ... Otthon mit csinálsz? Folytatod ott. ahol abbahagytad, meg kiteszed magad az esetleges hercehurcának? ... Gondold meg jól, Jóska ... Reiner Klára eltűnődve néz valahová a távolba. — Pali bácsival mi is kerestük a főorvos urat. Gondolhatja, hogy mit éreztem akkor, amikor megtudtam, mi történt vele ... — mondja Klára asszony felidézve az emlékeit. — Végül is mit csinált Jóska, hazajött? — Haza. — És Ágnes? — Ferivel együtt elkísért a határig — feleli Meggyes József emlékezön. — Azt hazudtam neki, hogy nagyon beteg az édesanyám, s még látni akar utoljára . .. Sírt, mint a záporeső, s mindenáron velem akart jönni, de sikerült lebeszélnem a szándékáról.. . Megkértem Ferit, hogy idővel mondja meg neki az igazságot, ne várjon rám feleslegesen. —Folytatjuk— 14
