A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-20 / 21. szám
A BESZÉLGETÉS IS KETTŐN MÚLIK (Kövesdi János interjúkötetéről) Irodalmunk nem bővelkedik riport- és interjúkötetekben. Emlékezetből csak Batta György. Tóth László és Dusík Éva könyvét tudom hamarjában felidézni. Kövesdi János interjúinak kötetben való megjelentetése így már az első pillantásra is vonzó vállalkozásnak tűnik. Az írókkal, művészekkel, tudósokkal és közéleti személyiségekkel folytatott beszélgetések mindig roppantul érdeklik és izgatják az olvasókat. A szempontok és az elvárások természetesen különbözőek, de az érdeklődés mögött sohasem a puszta kíváncsiság húzódik meg, hanem a valóság tágabb és mélyebb megismerésének — nem is mindig tudatosított — igénye. Az ember gyakran a saját érzelmeit és gondolatait is csak egy hasonló gondokkal és problémákkal küszködő ember kijelentései és értékelései visszacsengéseként képes megfogalmazni. Az elvárások általános modellje viszonylag könnyen felvázolható. Az egyéniséget, az individuumot első megközelítésben emberként. szakemberként és állampolgárként érzékeljük és vizsgáljuk. Az embernek mindenekelőtt az életérzése, az életpályája és a sorsa érdekel bennünket. A szakembert — legyen az művész, tudós, politikus vagy akármilyen mesterember — a munkája, a művei, a műhelytitkai és a tevékenységéhez fűződő viszonya jellemzi. Végül a polgár állásfoglalásai és gondolatai a közösségekhez és a társadalomhoz való kapcsolataiban nyilvánulnak meg. Ugyanezzel a sémával („kognitív térképpel") közelíthetünk a különböző egyéniségekkel folytatott beszélgetésekhez is. Nyilvánvaló, hogy egy interjú, egy beszélgetés csak akkor igazán érdekes és értékes, ha sem a riporter, sem a riportalany nem mond le a vázolt séma komplexitásáról. Egyszerűbben szólva, a beszélgetés is mindig kettőn múlik. Ha a riporter például csupán az emberi apróságokra, érdekességekre és gyarlóságokra összpontosít, s ugyanakkor Nagyanyáink konyhájában Pered (Tešedikovo) község Mátyusföldön elterülő nagy lélekszámú település a Galántai járásban; táplálkozáskultúrája a falu néprajzának érdekes színfoltja. A ma már kevésbé ismert népi eledeleket a faluban élő idős háziasszonyok emlékezete alapján jegyeztük le, igy adva hiteles képet az elődeink által fogyasztott ételekről, melyek nagy meglepetésünkre igen egyszerűek, mégis nagyon ízletesek voltak. E néhány sorban megpróbálunk hű képet alkotni a dédanyáink konyháiban készült ételekről, amelyek ügyességüket és leleményességüket dicsérik. Reggelire dédszüleink otthonaiban gyakran főztek „törökbúzakását tejjel", amely úgy készült, hogy a megőrölt kukoricát sós vízben megfőzték, s utána legtöbbször tejjel vagy kendermagolajjal ízesítették. Máskor csak egyszerűen főtt krumplit fogyasztottak „szerűikkel", vagyis aludttejjel. Ma már kevesen tudják, hogy dédanyáink túróból házisajaz alany is belemegy ebbe a játékba, akkor keletkezik a szabványos bulvárriport. Steril lesz a beszélgetés, ha a riportalany hem tér ki ugyan a kérdések elől, de csak semleges és érdektelen válaszokra telik a tudásából vagy a bátorságából. Egy szakmai fogantatásé beszélgetésnél viszont háttérben maradhatnak ugyan az emberi összetevők és mozzanatok, de a polgári állásfoglalások teljes hiányát még a legmagvasabb szakmai mondanivaló mellett is gyakran fogyatékosságként érzékeli az olvasó. Kövesdi János interjúkötetének jellegét alapvetően az határozza meg, hogy előzetes koncepció nélkül valósultak meg a kötetbe sorolt beszélgetések, az elmúlt több mint tíz év hivatalos és félhivatalos riportjai, alkalmi beszélgetései kerültek egymás mellé. Ellenpéldaként említhetjük Ľuboš Jurik Nyugtalan párbeszédek (Nepokojné dialógy) című kötetét, melynek a megírásához határozott elképzeléssel és tervezettel kezdett neki a fiatal szlovák író és publicista. Kövesdi kötetének a vonzóerejét, összetartó motívumát az a „tablójelleg" adja, melyben Közép-Európa a keret. Találó a kötet címe is, mert a „vallomás" a beszélgetés hogyanjára utal. míg a párhuzamok valamiféle közös tárgyat jeleznek. A beszélgetések valóságában aztán ez a vallomás gyakran csak hivatalos nyilatkozattá válik, míg a párhuzam sem mindig lépi túl az egyirányú viszony jellegét. A szerkesztő, író és műfordító Kövesdi rendre felteszi ugyan a kérdéseket a csehszlovákiai magyar irodalom kapcsolatait és viszonyait illetően is, de a válaszok csak ritkán haladják meg az udvarias kitérés színvonalát. Ugyanakkor az is a kötet meghatározó tényezői közé tartozik, hogy Kövesdi csak elvétve bocsátkozik vitába partnereivel, legalábbis nem olyan szinten, mint ezt Tóth László tette Vita és vallomás című kötetében. A kötetbe sorolt tizenhét beszélgetés 1975 és 1986 között keletkezett. A riportalany két csehszlovákiai magyar (Rácz, Ozstot is készítettek. A felhasználásra szánt túrót egy vászontarisznyába tették, hogy a savóját kiszűrjék. Ezután cserépedénybe tették, ahol 5—6 napig „íresztették", tehát erejesztették addig, amíg meg nem „pilisznyedett", vagyis nemespenész nem képződött a túró felületén. Miután ez megtörtént, a túrót köménymaggal és íróvajjal meggyúrták, majd a masszát ismét cserépedénybe tették és további 6—7 napon keresztül erjesztették a környezet melegétől függően. A légmentes és meleg erejesztés érdekében a cserépedényt vánkosokkal rakták körül, ami tökéletes feltételeket biztosított a kívánt cél eléréséhez. Az öregek szerint az ilyen sajt nagyon jó ízű volt, annak ellenére, hogy eléggé kellemetlen szagot árasztott. A levesek közül leggyakrabban „merített levest" főztek, amely úgy készült, hogy a kifőzött tészta levét felhasználva 2—3 gerezd fokhagymából megfelelő mennyiségű pirított paprikából és borsból rántást készítettek, melyet aztán „csikmáklében", tehát tésztalében kevertek el. A tésztás ételek közül a „gatyáscsikmák" volt nagyon közkedvelt. Elkészítésekor először vízben kölest főztek az öregek szerint úgy, hogy „pergős" legyen, tehát a szemek vald). négy szlovák (So/ovió, Ballek, Puškáš, Jarunková}. három magyarországi (Dobozy, Csűrös, Csák), három cseh (Skála, Hrabal, Navrátil), két orosz (Csakovszkij, Tovsztogonov) és egy német (Skirecki) irodalmár, illetve színházi rendező. Az alanyok életkorát tekintve széles a skála, hisz a legidősebb Csakovszkij 1913-ban született, a legfiatalabb Jozef Puškáš pedig 1951-ben. Ami a műfajokat illeti, szinte minden szakma képviselve van a beszélgetésekben, talán csak a vérbeli kritikus hiánya érzékelhető. A műfaji teljesség természetesen egyáltalán nem kérhető számon a szerzőtől, mert erre nem is törekedett. Ugyanakkor az egyes „szakmák" képviselői sem mindig igazán szakmai dolgokról és mühelyproblémákról beszélnek. A riportok jellege ugyanis mármár túlzottan hivatalos nyilatkozattól a szinte személytelen irodalomtörténeti értékelésig és az egyszerű emberi beszélgetésig terjed. Kövesdi kimondatlan koncepciója is a műfaji beállítottság és az állampolgári pozíció kapcsolatából derül ki, amit éppen a beszélgetés jellege bizonyít. Rácz, Solovič, Ballek. Skála nem csupán irodalmárként, hanem írószövetségi funkcionáriusként, közéleti személyiségként szólalnak meg és nem egy esetben az utóbbi alapállásuk válik döntővé (Solovič, Skála). A másik meghatározó tényező Kövesdi szerkesztői és fordítói gyakorlata, mely egyrészt kollégák felé (Navrátil, Skirecki), másrészt a sokat fordított írók (Ballek, Puškáš, Jarunková, Hrabal) felé orientálja az érdeklődését és választását. Érdekes kivételt képez az Ozsvald Árpáddal készült riport, mely a gyűjtőszenvedély emberi és tematikai (könyvek, érmék, csigák) vonatkozásait és tényeit tárja fel. A kötet legjobb beszélgetéseinek azokat tarthatjuk, melyekben a riportalanyok gondolatgazdag emberekként és művészekként, valamint szókimondó állampolgárokként nyilvánulnak meg. Ilyen értelemben engem a legjobban Dobozy Imre. Csűrös Miklós, Jozef Puškáš és Csák Gyula válaszai, eszmefuttatásai. meglátásai ragadtak meg. A középeurópai „helyzetet" Dobozy például ezzel a frappáns gondolattal jellemzi: „ezer éve egymás mellett élünk, de még egymás ételeit se tanultuk meg főzni". Felfigyeltetők azok a gondolatai is, melyek a szocializmus megtett útját értékelve rámutatnak, hogy „vissza kell térnünk a kezdetekhez, amikor még úgy gondoltunk, hogy minden simán megy majd. Azóta kiderült, hogy nem megy simán szétálljanak belőle. Ezt a kölest azután csikmákra hintették és megolajozva egy nagy cseréptálba tették, ahonnan közösen fogyasztották. A „pacatészta" néven ismert étel szintén nagyon közkedvelt volt. Úgy készült, hogy a csikmák gömbölyű tésztáját elsodorták, majd tenyérnyi darabokra felvágták. Utána tűzhelyen kétoldalról megsütötték, forró vízben kifőzték és kendermagolajjal ízesítve fogyasztották. Az egyik, talán a legérdekesebb módon készült étel a „kötés". Elkészítéséhez egy kis lúdkosárba rozsot és búzát tettek, amit vízbe áztattak addig, amíg ki nem csírázott. A kosár tartalmát mozsárban megtörték, majd „csikmákszedőn" (tésztaszedőn) leszűrték. Az összegyűjtött levet fatálba öntötték és kirostált őröltbúzával elkeverték, utána pedig serpenyőbe tették. Ezután vékony nád- vagy szalmaszálakat szúrtak bele, hogy biztosítsák az étel levegőzését és a „siskóba" (sütőbe) tették, addig sütötték, amíg az étel be nem „csipásodott". Ez megközelítőleg 3 óra hosszáig tartott. A visszaemlékezések szerint ez az étel az édesszájúak kedvenc eledele volt. Az idősek által „ganca" néven ismert eledel vízben főtt köleskása volt, amelyet az semmi. Ingyen nem adnak semmit". A Csűrös Miklóssal folytatott beszélgetés már valóságos kis esszé, melynek jellegét a címe is jelzi: Irányzatok és törekvések az 1945 utáni magyar irodalomban. Hazai viszonyainkban különösen ezt a gondolatát kellene megszívlelnünk: »Meggyőződésem, hogy a művészetben nemcsak a csúcsok számítanak, bár azokat a legkönnyebb észrevenni; a zseni sem írhatja meg a „poeta minor" világát; minden szuverén, egyéni, tiszta hangra szükség van«. Szinte szó szerint rímel erre a gondolatra Csák Gyulának az a megállapítása, melyben tágabb összefüggésben mutat rá a gyenge, a kicsiny, a más, az omamentum stb. létjogosultságára és hasznosságára: „Nagyon sok érték pusztult el feleslegesen a legutóbbi harminc-egynéhány esztendőben, s tulajdonképpen most kezd igazán ráeszmélni Magyarország lakossága — a paraszti származású meg a nem paraszti származású értelmiségi is —, hogy milyen szépségeket lehet és kell még megmenteni, milyen értékeket, milyen szépségeket lehet gyönyörűséggel élvezni". Természetesen a többi beszélgetésekben is akadnak felfigyeltető gondolatok. Eredetiek és egyéniek például Skirecki nézetei a fordítás elméletéről és gyakorlatáról. Klára Jarunková 1975-ös nézeteiben pedig a Bratislavát érintő gondolatok rímelnek napjaink egyre szenvedélyesebbé váló eszmecsatáira. Van a kötetnek egy fogyatékossága is, melyet az értékelő szempont koordinátái szerint apró szépséghibának, vagy nagy műhibának tarthatnánk. A borítólapon fellelhető tizenhat fénykép egyikéhez ugyanis hiányzik az interjú. Hiába, a kéziratoknak is megvan a maguk sorsa. Kövesdi János hasznos munkát végez tág műfaji és földrajzi térben kalandozó eszmei csatározásaiban. Az Irodalmi Szemle idei harmadik számában megjelent interjújában (A szovjet filmművészet metamorfózisa) a műfaji horizont tágulásáról és új módszertani megoldások alkalmazásáról tesz tanúságot. Ez a felfigyeltető beszélgetés ugyanis már nem egy személyhez kötődik (a riportalanyok öten voltak), hanem egy tematikához, a címben is jelzett szovjet filmművészeti megújhodáshoz. Reméljük, hogy Kövesdi János alkotói energiája és riporteri bátorsága újabb, kevésbé ismert területek becserkészését eredményezi majd, s az élvezetes, gondolatébresztő beszámolók se fognak sokáig váratni magukra. MÉSZÁROS LÁSZLÓ edényből kiforgatva villával kiszaggattak és a cseréptálba kentek, kezdve először a tál szélénél, amíg meg nem telt vele. Utána kendermagolajjal megolajozták, fakanállal átkeverték és igy fogyasztották. A lepények közül a szatonnás lepény örvendett a legnagyobb közkedveltségnek, amely úgy készült, hogy egy ujjnyi vastagságú kelt tésztára vékony szalonnadarabokat vágtak, miközben 3—4 tojást, tejet és lisztet összehabartak, amit azután az előzőleg elkészített tésztára öntöttek. Ezt megsütötték és készen is volt a szalonnás lepény. Nem szabad megfeledkeznünk a .bélésről” sem, melynek hártyaszerűen elnyújtott tésztájára szeletelt káposztát szórtak, amelyet a tésztára hintés előtt fél órával besóztak, majd a levét kicsavarták. A káposztával meghintett tésztát abrosszal összesodorták és a serpenyőbe tették, majd a „kóborban" vagyis a sütőben megsütötték. Népi táplálékaink közül napjainkra a vöröshagymával fogyasztott zsíros kenyér maradt fenn, amely változatlanul nagy közkedveltségnek örvend egyszerű elkészítése miatt. LELOVICS TIHAMÉR 10
