A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-13 / 20. szám

HÉTVÉGE KISÖRDÖGÖK Az okosok azt tanácsolják: aki nem akarja, hogy öregnek tartsák, annak nem szabad a régmúltra emlékeznie. Én most mégis vissza­nyúlok emlékeimben vagy huszonöt esztendő­nyit. Akkoriban mutatták be fővárosunkban a Rocco és testvérei című olasz filmet mégpedig nyáron a Vár körzetéhez tartozó szabadtéri moziban. így nagyobb számú közönség néz­hette meg, nem is volt szabad hely és különö­sen sok volt a fiatal. Hogy miért volt a film iránt ilyen érdeklő­dés? Nemcsak a főszereplő, a népszerű Alain Dehn miatt, hanem azért is, mert a filmben nagyon sok naturalista jelenet volt verekedé­sek, ökölvívás, nőkkel való erőszakoskodás, rengeteg szex. Akkoriban a mai Obchodná utcában lak­tunk, az ANDER élelmiszerbolt fölött, szem­ben — a most épülő szálloda helyén — az óriási háborús bombakráterrel, amely ötletsze­rűen gyermekjátszótérként szolgált, körös-kö­rül padokkal. Ezeket a padokat a sötétség beálltával többnyire fiatalok szállták meg és a nyári melegben nyitott ablakainkon át bizony bosszankodva kellett hallgatnunk hangosko­dásukat, röhögésüket. A film vetítése után is elfoglalták a padokat a fiatalok ám — talán a filmvásznon látottak hatására, ezúttal nem maradtak meg a han­goskodásnál. Egyre hevesebb kőtekedések, vé­gül verekedések kezdődtek, zuhanások, jajga­tás. női sikolyok — egyszóval tipikus huligán vagy már éppen gengszteri összecsapások „olasz módra". A környező házak ablakaiban fények gyúl­­tak, mi is kinéztünk, de a parkban sötét volt csak a sikolyokat hallottuk, semmit se láttunk. Valaki nyilván rendőrért telefonált mert meg­érkezett egy rendőrautó és egy idő után csend lett Másnap láttuk, hogy a vandálok néhány padot is megrongáltak. Az eltelt húsz-egynéhány év alatt fiataljaink új nemzedéke nőtt fei Azok, akik annak idején normális, szolid ifjak, lányok tvagy ép­pen ilyen randalírozók) voltak, ma már közép­korú tisztes f vagy éppen tisztességtelen) fel­nőttek, apák, anyák, ők nevelték tvagy éppen nem nevelték) azt a fiatalságot amellyel ma­napság találkozunk. Látunk kedves, tiszta pil­lantásé fiúkat, lányokat de sajnos olyanokat is. akiket legszívesebben széles ívben kikerül­nénk és semmiképpen sem szeretnénk velük este, gyéren vagy sehogyan sem megvilágított utcán találkozni. Nem vagyok különösebben gyáva, de ha a szomszéd utcában lakó barát­nőmnél maradok esti tv-nézésre, hogy egyi­künk se legyen annyit egyedül, bizony heve­sebben verő szívvel haladok el a kis sötét park mellett Előfordult már, hogy hirtelen két ár­nyék — közelebbről két fiatal férfi — állt a Sok álomvarázs van ? Rengeteg, s a legtöbb nem is új keletű. Dickens angol író például ágyát mindig észak-déli irányba állította, majd fejjel Észak felé, az ágynak pontosan a közepébe feküdt, azt állítván, csak így tud elaludni. Van Gogh, a festő kámforral locsoltatta be az ágynemű­jét, annak illatával próbált álmot csalogatni a szemére. Hasonló okból Balzac gyógyfű vek­kel tömette ki fejpámáját toll helyett, erdő­­mező szagát használva altatóul. Mások máig esküsznek az álmot hozó birkaszámolásra. Ilyenkor lehunyt szemmel az ágy köré képzelt EMBERI SORSOK SZOKNYÁS (ZUG)IVÓK járdán, és csak lassan léptek el egymástól, hogy köztük kelljen átmennem. Én látszólag nyugodtan, de bévülröl dobogó szívvel, zúgó aggyal lépkedtem, zsebemben a kulcscsomó­mat markolászva, de szerencsére nem bántot­tak. Másként történt egy idős nőismerősömmel. Fényes nappal tépte ki a kezéből egy erőteljes fiatalember a kézitáskáját amelyben benne volt az egész havi nyugdija. Egy régi újságíró kollégámat többször ope­rált gyenge testalkatú, már hetven körüli emberi ugyancsak még világos téli délutánon tartóztatta fel egy tatán csak unatkozó fiatal fiú a Kocefová utcában. Elébe állt és megkér­dezte, hány óra van. Amikor azt felelte, hogy nincs nála óra, a fiú elkezdte tegezni: „Látom, te ki akarsz velem kezdeni. Ugye verekedni akarsz?" — -Dehogy akarok én beteg ember vagyok és semmi dolgom magával. — Ne beszélj, meri kapsz egyet Látom, hogy verekedni akarsz, hát megkaphatod a magadét! Szerencsére az egyébként néptelen utcára a közeli házból egy középkorú házaspár lépett ki. A barátom hozzájuk futott és segítségüket kérte. A férfi a fiatalhoz fordult, hogy mit akar az idős embertől? A huligán annyira pimasz volt hogy el se futott sőt a középkorú férfit is letegezte ilyen stílusban: — No, mi van nagyapa, te is akarsz egyet? Ám a férfi nem ijedt meg, rátámadt a fiúra. aki csak ekkor szedte a nyaka közé a lábát. Nos, ezúttal ilyen ördögökről számoltam be. Hogy ezek éppen kicsik-e vagy nagyok, az megítélés kérdése. Nem kétséges, hogy ilyen jelenségek is léteznek és társadalmunkban nem kis gondot okoznak. Fájdalmas, szomorú tény, hogy a mi szép. testileg-lelkileg egészsé­ges, remek növésű fiataljaink közt mérges gombákként fel-felbukkannak ilyen „ördögi" magatartásúak is. akik valahol kisiklottak és nem akadtak sem a családjukban, sem azon kívül erélyes kezekre, amelyek sorsuk vonalját a tisztességes élet sínpárjára helyezték volna vissza. Kár értük! L GÁLY OLGA birkákat az örök rejtély, de a módszer hívei határozottan állítják, hogy vízilovakkal vagy gyöngytyúkokkal nem megy a dolog. Újra dívik mostanság az úgynevezett Kneipp-ha­­risnyás kúra is, amelynél ágyba bújás előtt hideg vízbe mártott, majd jól kicsavart zoknit kell a lábra húzni, annak tetejébe pedig gyapjúzoknit, így az agyba átmenetileg keve­sebb vér jut, s az agytevékenység lelassulá­sa, úgymond, segít az elalvásban. Hasonló „varázslat" persze még bőven akad. S annyi bizonyos, hogy valamennyi jobb annál, mint­ha állandó altatószedésre szokunk rá. Mert aki egyszer rákapott az altatóra, nemigen tud leszokni róla. Harminchárom éves, feltűnően csinos nő. Társalgásunk legelején csak üdítőt iszik, de amikor az első kortyok után újratölti poharát, akkor — ahogy ö mondja — „rántás" gya­nánt már rumot is zuttyint a kólába. „Apám alkoholista. Én vettem rá az anyá­mat, hogy váljon el tőle. Gyerekkoromban irtóztam a piás emberektől, irtóztam az ital­tól. Ma talán nevetségesnek tűnik, mégis igaz, hogy húszéves koromban ittam meg életem első konyakját a férjemmel. Ö huszonöt éves volt, én húsz, a kapcsolatunk pedig sírig tartó szerelemnek tűnt. Eleinte albédetben laktunk. Egy városszéli családi ház egyetlen szobácskájábán. Főzni csak a tulajdonos által megadott időpontban me­hettem be a konyhába. A fürdöszobahaszná­­lat joga is szabályozva volt, az ablakunk alatt pedig a háziak nyúlketrecei álltak. Itt szüle­tett a nagyobbik fiam. A szülési szabadság hónapjaiban egész nap egyedül voltam. Azt a tenyérnyi szobát pillanatok alatt kitakarí­tottam, a pelenkákat a tulajdonos által enge­délyezett időpontban kimostam, és mene­kültem ki az utcára, a templomkerttel szem­beni térre. Ott össze-összejöttünk többen fiatal kismamák. Eleinte csak beszélgettünk, de amikor hűvösebbre fordult az idő. általá­ban fölmentünk valamelyikünkhöz. Kezdet­ben csak egy kávéra, de azután jött a konyak, a vodka, olykor-olykor méregerős kisüsti. Egy vagy két féldeci, de mindig csak rövidital. Előfordult, hogy éhgyomorra ittam, és ez az enyhe bódulat nagyon jól esett. Később már nemcsak akkor vettem egy-egy laposüveget, amikor a hölgykoszorúban én voltam a soros, hanem magamnak is. Észrevettem, hogy egy-két korty ital után jobb kedvem van, nagyobb a türelmem a gyerekhez. Akkoriban még balhék sem lettek belőle, csak ké­sőbb ... Nyomasztott az albédet. és azt sem titkolom, hogy féltékeny is voltam. Ha a férjem tíz percet késett, nemegyszer jelene­tet rendeztem. Számomra akkor nem volt semmi más, csak ő és a gyerek. Ő ezt nemigen értette, nem tudta, milyen az, ha az ember hónapokig szinte bezártan él. Diákko­romban szerettem olvasni, szívesen lapoz­gattam verses köteteket. Annak idején igazi barátnőim is voltak, akikkel az égvilágon mindenről beszélgetni tudtam. Nem akarom vádolni őket, de amikor rám szakadt a pelen­kamosás, akkor valahogy elmaradoztak mel­lőlem. Úgy tűnt, hogy munkahelyi, vagy egyéb lekötöttségeik révén nem értek rá törődni velem ... Csaknem három évig lak­tunk abban az albérletben, utána kaptunk egy lakótelepi lakást. Én közben visszamen­tem dolgozni, de hamarosan munkahelyet változtattam. Azt hittem, hogy anyagilag is, emberileg is jobb helyre kerülök mint koráb­ban, ám csalódnom kellett. Hivatalnoknő voltam, de kevés konkrét munkával bíztak meg. Nekem is. munkatársaimnak is bőven jutott időnk arra, hogy egyetlen név-vagy születésnapról se feledkezzünk meg. Ilyenkor szinte kötelező volt a poharazgatás... A férjem egyébként közgazdasági főiskolát végzett ökonómus. Nekem két érettségim van. Az egyik gimnáziumi, a másikat a köz­­gazdasági szakközépiskola felépítményi ta­gozatán kaptam. Eredetileg szerettem volna továbbtanulni, de a hármasaimmal szinte esélytelennek számítottam az egyetem orvo­si karának felvételiztetö bizottsága előtt. Azt hiszem, a férjem titkon örült is annak, hogy csak hivatalnoknő vagyok, mert nem szereti különösebben az okos nőket. A második gyerekkel is otthon maradtam. Rendben tartottam a három és fél szobás lakást, mostam, főztem, egyszóval eléggé egyhangúan teltek napjaim. A lakótelepen úgyszólván semmi szórakozási lehetőség nincs. Ráadásul a környezet is eléggé rende­zetlen, így még csak sétálgatni sincs kedve az embernek. Lekéstem egy varrótanfolya­­mot is, mert amikor indult, a kisebbik fiam éppen hosszabb ideig beteg volt. és estén­ként mellette kellett lennem. Unalmamban egyre gyakrabban nyúltam a pohár után. Azóta rengeteget gondolkoztam, miért let­tem zugivó?... Mások is ittak a gyermek­­gondozási szabadságon lévő kismamák kö­zül, de ritkábban tették, és jobban tudtak mértéket tartani. Ők föl-följárogattak egy­máshoz, én viszont nem mentem sehová. Jobban esett, ha egyedül iszom. Folyton valami megmagyarázhatatlan feszültség volt bennem, ami csak akkor oldódott, ha ittam egy-egy pohárkával. Amikor a második szülést követően visz­­szaálltam a munkába, egyre sűrűbben értek a balhék. Előfordult, hogy lemaradoztam es­ténként. hogy részegen ültem taxiba, a sofőr pedig száz koronával is megvágott. A férjem eleinte csak szidott, ha piásan jöttem haza; de egy alkalommal elveszítette a türelmét és megvert. Azóta mindig megvert, amikor ré­szeg voltam. Megfenyegetett, hogy elválik, és több helyről visszahallottam, hogy azt hiresztelte rólam; alkalmatlan vagyok az anyaszerepre. Engem viszont bántott, hogy lenéz, hogy nem bízik bennem, és ha ezt tudatosítottam magamban, szinte gépiesen nyúltam a pohárért. A férjem egyre ellen­szenvesebb, egyre barátságtalanabb lett. Nem vitt el sehová, a barátainkhoz is egyre ritkábban jártunk, és a fizetésének csak egy harmadát adta haza. Az italt így a saját keresetemből fedeztem. Másfél-két évig él­tünk ilyen feszült viszonyban, utána kölcsö­nös akaratnyilvánítással elváltunk. Soha nem volt nagy önbizalmán, de a válás végleg elvette tőlem azt a keveset is, hiszen a gyerekeket is neki ítélte a bíróság. Tudom, hogy ez betegség, de nincs elég erőm kigyó­gyulni belőle. Pedig tudom is, érzem is. hogy üresen, értelmetlenül telnek a napjaim." Egy merőben más, mégis nagyon hasonló eset. Riportalanyom ezúttal harmincéves, csinos nő. Amikor rágyújt, észreveszem, hogy a kezében táncol a gyufa meg a ciga­retta. Két gyermeke van. Tizenegy éves kislá­nya egészséges, kilencéves fia értelmi fogya­tékos. Hatéves koráig volt vele otthon, utána kisegítő iskolába került, ahol azt javasolták, hogy helyezze el véglegesen intézetben. En­nek másfél éve. Ó a vendéglátóiparban dol­gozik, s erről a szakmáról köztudott, hogy itt nemigen vetik meg az italt. Még nem jutott el odáig, hogy remegjen érte, de kedvenc italának a konyakot tartja. Készségesen el­mondja, hogy a józan mértéknél többet is meg szokott inni belőle, de csak otthon, mert a munkahelyén — egyelőre — vigyáz magára. Otthon viszont sűrűn eszébe jut a fogyatékos kisfia, és ilyenkor szinte mindig a pohárért nyúl. Belső életét egyetlen szóba sűríti: ideges. A kezelőorvosa szerint viszont alkoholista — még viszonylag kezdeti stádiumban. (Folytatjuk) 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom