A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-13 / 20. szám
Vendégként AZEEBAJDZSAHBAH látvány volt már kis idő után egy-egy szamár, juh, illetve bivaly, s ezek bizony nem nagyon zavartatták magukat az idegenek láttán. Néhányunk, talán a szerencse, talán a véletlen folytán elbarangolt a kis település sikátoros utcáin, s így elveszítettük tájékozódási képességünket. Tanácstalan arcunkat látván a falu néhány öregje beinvitált a lakóházába. Orrunkat megcsapta a kellemetlen benti „illat", hiszen ilyet még soha-Az igazat megvallva, ha valaki korábban Azerbajdzsánt emlegette, sohasem nagyvárosok, ipari és kulturális centrumok, hanem kis, elhagyatott falucskák, szamáron poroszkáló fejfedős öreg bácsikák, barna bőrű emberek jutottak az eszembe. Ezért amikor eljutottam ebbe az igen kicsi, mindössze nyolcvanhatezer hatszáz négyzetkilométer kiterjedésű szovjetunióbeli köztársaságba, nem Baku felé vettem az irányt, hanem elhatároztam, megnézem hogyan élnek a kisebb települések lakói. Buszunk hosszú ideig kietlen tájakon járt, mindenhonnam jól láthatóan ölelt körül bennünket a Kaukázus hatalmas hegyláncolata, ahonnan két lábon bizony nehéz lenne kiszabadulni! Kis pihenőt tartottunk útközben az egyik szép, esztétikus parkban, mely egyik percről a másikra tűnt elő a nagy pusztaságból. Nem is akartam hinni a sze-A grúz-azerbajdzsán határon lévő pihenőhely memnek, hisz el sem tudtam képzelni, miért épp ide, a legközelebbi település tői is jó pár kilométerre lévő pontra építették ezt a színes köböl és persze virágok, bokrok százaiból álló létesítményt. Aztán megtudtam, hogy elértünk a grúz-azerbajdzsán határhoz, s itt megpinhet a „fáradt vándor". Ha ezt netán később tudom meg, hát kikerülöm épp azt az országot, amit úticélomul kitűztem. — Ne csodálkozzon — szól egy honbéli — erre mifelének nem feltétel, hogy egy település az út mellé épüljön! Hiszem is meg nem is a barátságtalan öreg rossz oroszsággal előadott tájékoztatását, de engedek a kísértésnek, s visszafordulok. Hogy az öregnek igaza volt, az az első húsz perc után derült csak ki, amikor kis településre, házikóra lettem figyelmes. Buszunk megállt egy „keleti"’ kisvendéglő előtt, mi kiszálltunk, s máris csodálkozó gyerekek vettek bennünket körül, mint akik más bolygóról érkeztek! Csak néztek bennünket, aztán egymás között valami humorosat mondhattak, mert mindanynyian jót derültek. Ekkor tapasztalhattam először, hogy ez a nép mennyire szereti az idegent, s milyen lelkesen fogadja. Igazi vendég itt a messziről érkezett! így aztán arra következtethettem, hogy inkább tiszteletből, semmint kíváncsiságból szemlélnek minket. Nem vesztegettük az időnket ácsorgással, beültünk a kisvendéglőbe, hogy megkóstoljuk a híres-nevezetes édességeket. Talán kevesen tudják, hogy errefelé igen szeretik a különféle rágcsálnivalókat, így mi is belaktunk a kitűnő aromájú édeskés dió, illetve mandulakészítményekből. A tölünk érkező turista kedvvel legel tette szemét a tipikus keleties hangulatú piacon, ahol már talán évszázadok A piacon már árulják az agyagedényeket és a selymet Az azerbajdzsán falucska, s a ház, ahol vendégek voltunk óta változatlanul folyik az agyagból készült edények és a selyem árusítása. így aztán azt is megtudtam, hogy az azerbajdzsánok sok helyen foglalkoznak selyemhernyó-tenyésztéssel. Furcsa módon az agyagvázácskák, cserépedények teljes egyszerűségükben, mindennemű díszítés nélkül kerülnek a piacra, no de nem azért, mert az ügyeskezű mesterek _ nagyon sietnek! Ennek történelmi előzménye van. Több száz évvel ezelőtt az itt élő nép igen fantáziagazdag és szépszerető volt, kedvenc vázáikra, edényeikre állatfigurákat véstek, illetve mázoltak. Fenn is maradt néhány példány, így az utókor tudhatja, milyen volt az elődök képzőművészete. Az azerbajdzsánok miután felvették az iszlám vallást, le kellett mondaniuk az állatok ábrázolásáról. Ezért tűnt el az a díszítés az itteni képzőművészetből, festészetből. Hosszas alkudozás után aztán én is vettem egy díszítellen_agyagvázát,.amit sikerült a bőbeszédű nénikének rám tukmálnia. Egy rövid sétát téve ezen a számunkra idegen településen szokatlan élményekben is volt részünk. Természetes Megszoktuk a magányosan csellengő szamarak látványát sem éreztünk. Ez még csak hagyján, de amikor étellel kínáltak bennünket, gyorsan elbúcsúztunk. Azt viszont nem értettük, hogy a gazda miért kezdett el hangosan kiabálni, miért csapkodott. Később derült ki, hogy ennél nagyobb sértést itt nem nagyon tudnak elképzelni. A házigazdáknak Azerbajdzsánban ugyanis nagy a tekintélyük, a család minden tagja tiszteli őket. így aztán a mi európai viselkedésünk, a hátfordítás, vérig sértette a barátságot kezdeményező házigazdát. Aztán már meg se próbálkoztunk máshová is betérni, hiszen nem tudhattuk, mit tekintenek illetlenségnek, esetleg sértésnek az itteniek. KOLLER SÁNDOR A szerző felvételei 17
