A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-13 / 20. szám
AMATŐRSZÍNJÁTSZÁSUNK MA ÉS HOLNAP A téma: a Jókai Napok negyed évszázadnyi tapasztalatait egy interjúban összegezni könnyűnek ígérkezett, hiszen újságíróként, zsűritagként, korábban pedig aktív szereplőként jómagam is több mint három évtizede járom szavalóink, prózamondóink, amatőr színjátszóink különböző szintű és rangú fesztiváljait. Sőt! Mindmáig személyes emlékekként élnek bennem azok a felejthetetlen napok, amikor harminchárom évvel ezelőtt Komáromban (Komárno) megrendezték a csehszlovákiai magyarok első országos szavalóversenyét, amelynek díjat nyert prózamondói között — harmadikos kisdiákként — én is ott lehettem!... Azóta bizony alig múlt el esztendő, hogy májusban, a szép szó komáromi ünnepein ne lettem volna vendége Jókai Mór hangulatos és számomra különösen kedves szülővárosának. Ma már kevesen tudatosítják, hogy ezekből a hagyományossá vált (a Matesz időközén már régen lebontott Fučík utcai székházában, a magyar tanitási nyelvű gimnázium aulájában és a Duna Menti Múzeum emeleti termeiben rendezett) országos szavalóversenyekből nőtte ki magát a mai Jókai napok rendezvénysorozata. Az a seregszemle, amelyet immár huszonöt éve joggal tartunk nemzetiségi kulturális életünk egyik legrangosabb, küldetésében pedig egyenesen talán legfontosabb eseményének. Nos, mindennek tudatában aligha csoda, ha úgy tűnt föl nekem, hogy a Jókai Napok negyed évszázados múltjáról szólva „csupán" az örömök és eredmények, a tapasztalatok és tanulságok sima összege zése lesz a hírlapíró s interjúalanyának közös feladata. Ám amikor minderről beszélgetni kezdtem Molnár Lászlóval, a Csemadok Központi Bizottságának színházi szakelőadójával, szinte egyszerre döbbentünk rá arra, hogy az elmúlt huszonöt esztendő emlékeinek sorjázása — gyakorlati szemmel nézve — távolról sem pusztán sikerekkel fémjelzett negyed évszázadot jelent, hanem legalább ugyanennyi és amatőr színjátszó mozgalmunk egészét érintő, alapvető fontosságú gondot is! Ének ellenére természetes, hogy az idei Jókai Napok országjáró elözsűrizése közben folytatott társalgásunk mégis a múlt eseményeinek idézgetésével indult. — Hálátlan feladatra vállalkozik, aki a komáromi fesztivál ezüstjubileuma kapcsán neveket, együtteseket, különösen emlékezetes előadásokat próbál meg kiemelni a Jókai Napok eddigi évfolyamainak műsorából — mondja tárgyilagosan Molnár László. — Azért hálátlan feladatra, mert az eféle lista nem lehet teljes, ráadásul szinte minden rendezőt és szereplőt dicséret illet a lelkesedéssel elegy fáradságos munkáért. És szólni illenék arról is, hogy a hazai magyar műkedvelő színjátszás eredeti gyökerei egészen a két világháború közötti évekbe nyúlnak viszsza; a felszabadulást követő újrakezdés pedig már a negyvenes évek legvégére tehető. Az 1949 tavaszán alakult Csemadok helyi szervezeteiben még ugyanabban az esztendőben dolgozni kezdtek az öntevékeny színjátszók. Sőt: Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), Rozsnyón (Rožňava) és egyebütt voltak olyan csoportok, amelyek már ugyanabban az évben előadásokat is tartottak. Hogy ez a munka nem akármilyen színvonalon kezdődött, azt a komáromiak sikere bizonyítja, akik 1953-ban a Vitézek és hősök című színművel elsők lettek az amatőr színjátszó csoportok országos szemléjén Prágában. Annak idején azonban nemcsak ez a csoport öregbítette öntevékeny színjátszásunk jó hírnevét! Az élcsoportok szlovákiai konkurenciájában például a Csemadok dunaszerdahelyi együttese állta meg a helyét kétszer is minden várakozást felülmúlóan. Tulajdonképpen így alakult ki az a máig tartó hagyomány, hogy legjobbjaink évről évre meghívást kapnak Surányba, Spišská Nová Ves-be, Martinba, esetleg a csehországi Hronovba, vagy más nemkevésbé rangos fesztiválokra. Az akkori sikerek tudatában aligha meglepő, hogy Csallóközi Színház néven éppen Dunaszerdahelyen alakul meg az első állandó dél-szlovákiai amatör színpad. A másik állandó színpadunk, Garamvölgyi Színház néven. Nagy László vezetésével Léván (Levice) alakult meg. és még a közelmúltban is tevékenyen működött. Persze, mindez csupán két-három példa a sok közül, hiszen a Csallóköztől a Bodrogközig szinte valamennyi járásban voltak rendszeresen működő és kitűnő művészi eredményeket felmutató amatőr együtteseink. Lényegében az élcsoportok tevékenységének figyelemre méltó színvonala sugallta a Jókai Napok létrehozásának ötletét. — Az egykori szavalóversenyek hagyománya tehát így alakult át Thalia öntevékeny követőinek országos fórumává... — ... ahol 1964 óta évről évre tíz-tizenöt színjátszó csoport, kisszínpad. felnőtt bábegyüttes és irodalmi színpad, illetve kereken félszáz szavaló és prózamondó ad tanúbizonyságot nemzetiségi kultúrának eme részterületének helyzetéről. A küszöbönálló jubileumi fesztiválon például négy diákszínpad és nyolc amatőr színjátszó csoport mutatkozik be az egyhetes rendezvénysorozat versenyműsorában. — Ez valós tükre lesz amatőrszínjátszásunk tényleges helyzetének ? — Gondolom, hogy igen. Részben mert a folyamatosan izmosodó hazai magyar diákszínjátszó mozgalom az idei Jókai napokon először kapott önálló versenykategóriát; részben pedig azért, mert a komáromi seregszemle műsorának egészét tekintve mind darabválasztás, mind a joggal elvárható művészi színvonal tekintetében ígéretes műsort sikerült összeállítani.'Az idei program alaposabb elemzése azonban amatőr színjátszó mozgalmunk gondjait is jelzi. Például azt, hogy a valamikori élegyüttesek zöme, sajnos, hosszabb-rövidebb ideje szünetelteti tevékenységét. Nemkevésbé szembeötlő, hogy a kisszínpadok tevékenysége is mély hullámvölgybe került. Igaz, az amatőr mozgalomban szinte természetes jelenség a színvonal és a tevékenyen működő csoportok bizonyos fokú hullámzása, de a szlovákiai magyar öntevékeny színjátszásban valahogy túlságosan gyakori az efféle hullámzás. Nyilván szervezési és egyéni okai vannak annak, hogy a lehetségesnél kevesebb az olyan együttes, amely néhány esztendőn át töretlen ívű, valóban tudatos munkát végez, s ennék eredményeképpen kielégítő színvonalat sikerül elérnie. Ennek tudható be, hogy a többszörösen díjazott, valóban rangos munkát végző együttesek és a tömegmozgalom derékhada között bizony alaposan megnőtt a követési távolság. Itt szeretném megjegyezni : az élmezőny kialakulása önmagában nem baj, ez a jelenség csupán akkor válik veszélyessé, ha az élmezőny elszakad a mozgalomtól, és eredményei nem hatnak ösztönzőleg, nem csatolódnak vissza a derékhadhoz. — Vajon mi lehet az oka annak, hogy számos színjátszó csoportunkban egyáltalában nem, vagy csak nehezen tudnak megbirkózni az amatőr mozgalom különböző buktatóival? — A kísebb-nagyobb gondok forrása részint külső, részint belső akadályokban keresendő. Sokan panaszkodnak például arva, hogy nincs meg a megfelelő darabválasztás lehetősége; hogy az együttesek jelentős hányada anyagi és csoportszervezési gondokkal küszködik; hogy több éve hiányzik a népművelési szervek által szorgalmazott rendezőképzés; hogy tájainkon a szükségesnél jobban elburjánzott az emberek anyagias szemlélete. Amatör csoportjaink leglényegesebb belső gondja, hogy egyre kevesebb helyen akad egy-egy lelkes és hozzáértő egyén, aki meg tudja szervezni ezt a nemes hagyományokra építő közösségalakitó és az anyanyelv őrzésére serkentő munkát. Olyasvalaki, akinek koncepciója, dramaturgiai és színpadi tudása, illetve a jószándékú bírálatot elfogadó önkritikája is van. Tapasztalataink szerint a szükségesnél jóval kevesebben vannak az olyanok, akik tudatosan, éveken át vállalják ezeket a gondokat, esetleg az ezzel járó kudarcokat is egy olyan cél érdekében, amelynek igazi értelme csupán hosszabb távon és nagyobb közösségben mérhető. — Mindennek tudatában azt kell hát mondanunk, hogy megtorpant a hazai magyar öntevékeny színjátszás ? — A szakmai vitákat figyelve és a köznapi gyakorlatot szemlélve úgy tűnik: egyesek valóban úgy látják, mintha egy helyben topognánk, mintha a folyamatos fejlődés helyett a rossz értelemben vett amatőrizmus lenne túlsúlyban, mintha szervezői rugalmasság helyett csak különféle objektív okok keresésére s egyéb magyarázkodásra pazarolnánk erőnket... Én inkább azt mondom, hogy az amatőrszinjátszás tényleges gondjait mint társadalmi jelenséget is figyelembe kell venni. Ha ebből a szemszögből vizsgálódunk, akkor — a már előbb említett okokon túlmenően — látni kell például az olyan jelenségeket is, hogy amatőrcsoportjaink zöme bizony egzisztenciális gondokkal küzd. Akár konkrét példákat is említhetnék arra vonatkozóan, hogy rosszul értelmezett gazdasági érdekek miatt, a közművelődés gazdasági ügyekkel foglalkozó vezetői nemegy helyen úgy érzik: a színjátszás csak kiadást jelent, ezért szükség sincs rá különösebben ... A különböző fajsúlyú gondok tudatában én ezért a megtorpanás helyett, inkább törvényszerű átrendeződésről beszélnék. Természeteden, ez nem jelenti azt, hogy amatőr színjátszásunknak nincsenek önerőből és főképpen körültekintőbb, átgondoltabb irányítással megoldható problémái, vagy mielőbbi tisztázásra váró kérdései. — A szakelőadói székből másként látod-e amatőrszínjátszásunk erényeit és gondjait, mint azelőtt, amikor még te is szereplőként vagy rendezőként tetted le névjegyedet a hazai magyar amatőr színjátszás közösen terített asztalára ? — Korábban is sok mindent tudtam az öntevékeny színjátszás belső életéről. Kereken tíz éve azonban belülről élem a mozgalom mindennapjait, és a véleményem nem változott, hanem megerősödött. Úgy érzem, hogy nemcsak volt, hanem van és lesz is szlovákiai magyar amatőr színjátszás. Bízom benne, hogy a jubileumi, huszonötödik Jókai Napokat értékelve bátrabban tekinthetünk majd a jövőbe is. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 7
