A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-22 / 17. szám
LOVICSEK BELA Meggyes Jóska alig aludt valamit. Egyrészt azért, mert elég hűvös volt még az éjszaka, és takaró nélkül nem volt valami kellemes feküdni az alomszalmán, másrészt pedig idegfeszültségében nem jött álom a szemére. Nem tudta, hogy mire ébred. Azt kívánta, bárcsak elhalasztanák a menetet, hiszen egy nap alatt is sok minden történt. De mi? Csoda? Sosem hitt a csodákban, de ha most mégis kiszabadulna innen, az egyenlő lenne a csodával. Megvirradt. Fátyolfelhö borította az égboltot, néhány óra múlva azonban kitisztult, és kellemes meleget sugározva sütött a nap. Gyerekkorában szerette a napfényes, tavaszi reggeleket, élvezettel hallgatta az eresz alatt fészkelő fecskék csicsergését, s a zöldbeboruló erdő lombjai közt lakó énekesmadarak zengő kórusát. Most a csodálat és az élvezet helyett nagy-nagy szorongást érzett. Szomorúan gondolt a szüleire. Veronikára, vajon élnek-e, halnak-e? Gyakran eszébe jutott Klára is. Mit csinálhat most, mi lett vele? Legalább ha megkérhette volna Pali bácsit, hogy vigye el a szüleihez, s maradjon ott addig, amíg elcsendesedik a világ. Déltájban egy dzsip porzott be a lágerkapun. A „Szent Atya", vagyis a szovjet őrnagy szállt ki belőle. A hadifoglyok körülkapták a dzsipet abban reménykedve, hogy hátha olyan parancsot hozott a szovjet tiszt, miszerint szélnek eresztik őket és mindenki mehet, amerre lát, azaz haza. Az őrnagy egyenesen a lágerparancsnokhoz ment. Aztán már gyorsan követték egymást az események. Csakhamar előkerült Meggyes Jóska, s újra szemtől szemben állhatott az őrnaggyal. Megrendült örömében ráborult és majdnem elsírta magát. — Mégis csak megleltelek, Kiskatona. Szerencsére időben — mondta az őrnagy. — Ugyanis holnap útra kél a társaság ... Nincs egy szavad sem? — Félek, hogy felébredek, ha megszólalok. — No, gyerünk! — Kérhetek valamit, őrnagy úr? — Természetesen. — Nem akadna egy doboz felesleges cigarettája ? — Az őrnagy kérdően nézett rá. — Van itt egy ruszin fiú, Iván, kedves volt hozzám és ellátott mahorkával... — Másnak eszébe se jutna ilyesmi a te helyzetedben, te meg, lám... — csóválta a fejét az őrnagy, s egy doboz cigarettát nyomott a Kiskatona markába. — Vidd és ajándékozd meg azt a ruszin fiút! Mikor átadta Ivánnak a cigarettát, az öles fiú tágrameredt szemmel nézett rá. Szólni sem tudott meglepetésében. Meggyes Jóska az őrnagy nógatására felugrott a dzsipre. Sosem felejti el fogolytársainak a gyűlölködő és irigykedő tekintetét, amellyel kikísérték a szélesre nyíló lágerkapun. Még egyszer visszatekintett az útról, s összeszorult a szíve. Együttérző részvétéből fájdalom fakadt, s valamiféle bűntudatot és lelkiismeret-furdalást érzett. Lám, ő szabad, de a társai holnap útra kelnek. Ki tudja, hogy hol lesz az út vége, s hogy hányán térnek vissza közülük az otthonukba? Az őrnagy megkínálta cigarettával. — Tudom mit érzel most: örülsz is, meg szomorkodsz is, sajnálod a társaidat, igaz?... — Jóska bólintott. — Ilyen az élet, Kiskatona ... Hidd el nekem, még mindig jobb sors vár rájuk, mint amilyen azokra a tízezrekre várt, akik annak idején a Don-kanyar felé meneteltek... Én láttam őket, Kiskatona, amint a dermesztő hidegben, csontkeményre fagyva, kifényesedett arccal hevertek szanaszét ezerszám ... Egyébként a Zsóka asszony házában csak Zsazsa nénit találtam, tőle tudtam meg, hogy mi történt veled, de előbb nem jöhettem ... — Az a fontos, hogy eljött... — Jóska elmesélte azt is, hogyan járta meg a lágerparancsnokkal, mire az őrnagy felnevetett. — Megértem a kapitányt — mondta. — Tudod, Kiskatona, ilyenkor mindenki katonaszökevény, ellenálló vagy kommunista. Kinek higgyen az ember?... Mindenki a saját bőrét igyekszik menteni... — Mi lett a tiszt urakkal? — kérdezte meg Jóska. — Biztos helyen vannak... — felelte az őrnagy mosolyogva. — Ismert alakok, a háborús bűnösök elitjéhez tartoznak, kivéve az alezredest, a kis pocakos urat, aki ugyan nem sok vizet zavart, de azért ő is elnyeri a méltó büntetését. Közben a dzsip átrobogott az Ipoly fahidján. Az elnéptelenedett falvakban visszaszállingóztak az emberek és hozzáláttak a romok eltakarításához, mert az itt folyó harcoknak megmaradtak a nyomai. Itt-ott kilőtt tankok hevertek az út mentén, kiégett teherautók roncsai ágaskodtak, mint óriásira nőtt széttaposott bogarak. — Azt tudod-e, Kiskatona, hogy ez a terület ismét Csehszlovákiához fog tartozni ?... Ftemélhetőleg jobb élet kezdődik itt ezután. Nem kell többé tartanotok Horthy kakastollasaitól. Elvitték innen az irhájukat. — Nekem ugyan nem volt velük bajom, de a faluban néhány embernek alaposan elhúzták a nótáját. — Mihez kezdesz, Kiskatona? — Még nem tudom... — vonta meg a vállát Meggyes Jóska. — Ha lehet ott folytatom, ahol abbahagytam: gőzekés leszek. Abba a faluba értek, ahová jegyzőségileg tartozott a major. Jóska ismerős arcokat látott, intett nekik, azok visszaintegettek. Nagy Bözsiék udvarába is benézett: senkit nem látott a családból. A házuk épségben állt. Furcsa érzések kapták közre. Az egyik pillanatban úgy tűnt fel előtte, mintha tegnap ment volna el erről a vidékről, a másikban meg, mintha nagyon régen volna errefelé utoljára. Hiába, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy újra itthon van és szabad. Nem parancsol neki senki, nem fenyegeti halálveszély, oda megy, ahová akar, és azt csinál, ami éppen jólesik. — A falu végén kanyarodik el az út jobbra, az vezet a majorba — mondta Jóska az őrnagynak. — Remélhetőleg most száraz a mezei út... Késő ősszel meg tavaszi olvadáskor tengelyig érő sár szokott itt lenni... — Örülsz? — kérdezte az őrnagy. — Hogyne örülnék... de csak akkor lesz teljes az örömem, ha életben találom a szüléimét meg a húgomat — felelte Jóska. Már messziről látta az erdöszélen meghúzódó major épületeit. Beérve a majorba, épségben talált mindent, kivéve a dohányszárítót, ami leégett. Csak az üszkös roncsai látszottak. Soha nagyobb baj ne legyen! Mikor a cselédházak előtt megállt a dzsip, körésereglettek a gyerekek. Mindig sok gyerek volt a majorban. Aztán előjöttek az emberek is, köztük Jóska szülei és Veronika is. Szó nélkül borultak össze mind a négyen. Mindannyian sírtak, kivéve az öreg Megygyest, aki férfiasán tartotta magát. Hogy is ne! Már csak nem bőgi el magát az asszonynépség meg a gyerekek előtt! A torka viszont úgy összeszorult, hogy alig jött ki rajta hang. Aztán figyelmük az őrnagy felé fordult. Hálálkodva szorongatták a kezét, s kedves szóval invitálták befelé a cselédházba. Az őrnagy arra való hivatkozással, hogy nagyon sok a dolga, nem ment be, hanem gyorsan elköszönt és elhajtott. Tudta, hogy ilyenkor az idegen jelenléte csak zavarná a család örömét, azért hagyta őket magukra. Majd visszajön még hozzájuk, remélhetőleg lesz rá alkalma, gondolta magában. Meggyes Jóska sokáig nézett a nagy porfelhőt kavaró, s egyre távolodó dzsip után. Lám, lám, gondolta magában, angyalszárnyai nőttek a „Szent Atyának", s az utolsó pillanatban kimentette szorult helyzetéből. Most már nem kell tartania újabb kálváriajárástól. Az őrnagy távozása után Jóskát körülkapták a majoriak, főleg az asszonyok, és kérdéseikkel ostromolták: nem látott, nem találkozott-e ismerősökkel, hozzátartozókkal...? Meggyesné oszlatta szét a kíváncsiskodókat: — Hagyjátok már a fiamat, halljátok!... Fürdenie kell, bizonyára éhes is. Lesz elég idő a beszélgetésre holnap, holnapután ... beláthatjátok. A majoriak belátták és szétszéledtek, de kisebb csoportokba verődve még sokáig tárgyalták a szerintük nagy eseményt: hogyhogy ezt a Józsi gyereket egy orosz tiszt hozta haza? Mivel érdemelhette ki? Jóska benn, az ismerős szobában körülnézett. Meghatódott. Tegnap ilyenkor még elérhetetlennek, nagyon távolinak tűnt ez a pillanat. Hát most itt van, elérkezett, itthon van. Meghatott örömében képes lett volna leborulni és megcsókolni a földes talajt. Valami mégis visszatartotta. Még nem értenék meg és kinevetnék. Katonás mozdulatokkal lecsatolta a derékszíját, levetette a háromnegyedes börbetétesét, végül a csákóját a lócára dobta. Veronika felnevetve csapta össze a tenyerét: — Téged aztán alaposan megkopasztottak! Jóska beletekintett a falitükörbe, s szintén felnevetett: — Jól helybenhagytak, az anyjuk keservit! — Annyi baj legyen, majd kinő — mondta Meggyesné kedves biztatással, úgy ahogy csak egy gyerekét féltő és szerető édesanya tudja. — Az a fontos, hogy itthon vagy... — Veronikát vízért ugratta el a közös kútra, aztán a nagy mosófazékban feltette a vizet melegedni a sparheltra. — FStyiszkáld meg a tüzet, apjuk, hadd melegedjék a víz hamarább! — adta ki az újabb parancsot, és csak nézte, nézte a fiát, akit az ö szeme a világ legszebb, legderekabb gyerekének látott. — Éhes vagy ugye, kisfiam? — Talán nem is édesanyám... Előbb meg kell nyugodnom, el kell hinnem, hogy valóban itthon vagyok — felelte Jóska. Magához vonta az anyját és homlokon csókolta. — Nem is hiszi, mennyire vágytam a tekintetére! Meggyes Pál, a családfő, a saroklócán ült az asztal mellett, súlyos ökle az asztal lapján, elismerően csóválta a fejét: ez a gyerek, ez a gyerek, hogy milyen szépeket tud mondani. Neki soha nem jutott volna ilyesmi az eszébe, pedig ö is nagyon szerette a feleségét. Veronika bontotta meg a meghitt csendet: — Tét üt nem hoztál, Józsi? — kérdezte. — Volt ám bennünk is elég. Néha annyi volt itt a katonaság, mint a nyű. — Menj, te nagyszájú, jóval dicsekszel! — csapta hátba az anyja felnevetve. — Ha hozott, hát hozott. Holnap úgy is kenyeret sütök, utána majd bedobálom gúnyáját a kemencébe és kész: volt tetű, nincs tetű! A változatosság kedvéért most Veronika simult a bátyjához. Mindig büszke volt rá, mindig ragaszkodott hozzá, most pedig annak örült, hogy épségben hazakerült a nagy világégésből. Melegen nézett fel rá. — Még így kopaszon is szép vagy — mondta őszinte rajongással. — Tudod, bátyó, olyan szép óriás ... Nem is értem, hogy nőhet valaki ilyen toronymagasra ... Ha netán kisnövésü lánynak fogsz udvarolni, sámlira kell állni a szerencsétlennek, ha meg akar csókolni... — Majd lehajolok hozzá, hugocskám — fricskázta meg Veronika orrát Jóska. — Ami a szépséget illeti, te sem panaszkodhatsz. Veronika egészen belepirult a dicséretbe. Mint általában a jól fejlett és széparcú süldölányok szoktak. Jóska váratlanul a homlokára csapott: — Valamiről meg majdnem elfeledkeztem! — Ne ijesztgess, kisfiam! — Ijesztgetni?... Dehogy! Inkább örömet akarok szerezni a hugocskámnak, bár nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. — Semmivel sem tudtál volna nagyobb örömet szerezni nekünk mint azzal, hogy hazajöttél. — Hátha! — mondta Jóska huncut mosollyal. Kék parolinja alól kivett egy apró papírba tekert csomagocskát, vagyis a Klárától kapott, nagyon értékes gyűrűt. — Szemet behunyni, kezet előre nyújtani! — vezényelt katonásan, azzal Veronika gyűrűs ujjára húzta a tüzesen csillogó ajándékot. Meggyesné a tenyerén tartva a lánya kezét, sokáig mustrálgatta a félhomályban csillogó ékszert. Veronika pedig fékezhetetlen örömében táncolni kezdett. Járt a táncos lába, csapkodott a két karja, mintha fel akarna szállni a magasba. Meggyesné nézte, nézte a lányát, miközben arra gondolt, hogy úgy csillog-villog az a gyűrű a lánya ujján, mint meleg, nyári estéken bokrok között a szentjánosbogár. — Fiadd lám! — szólalt meg a lócáról a családfő. Veronika odatáncolt, s apja elibe tette a kezét az asztalra. — Hát ez bizony nagy érték lehet — mondta bólogatva. Meggyesné váratlanul elkomorodott. — Kit öltél meg érte, kisfiam? — A saját szívemet, édesanyám... — mondta Jóska könnyedén mosolyogva. — A szived ott dobog a melled közepén, kisfiam. — Ott dobog, édesanyám, de sebzetten ... Meggyesné megrázta magát: — Elég legyen a bolondozásból! — mondta. — Folytatjuk — 14
