A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-15 / 16. szám
NO TE SZU)POkL vannak tervek, elképzelések arra az esetre, ha a gazdasági helyzet alakulása kedvezőtlenebbre fordulna. Ezt elsősorban a termelési költségek esetleges újabb emelkedése okozhatja az esetben, ha az amúgy is lehetetlenül alacsony felvásárlási árak jelenlegi szinten maradnak. A szövetkezetben az ipar — kiegészítő vagy melléküzemág — létesítésének ez az egyik, gazdasági kényszerből származó oka. Van azonban ennek egyéb, nem okvetlenül kényszerből származó eredője is. Főleg olyan gazdaságokban, ahol szakosított vagy magas fokon specializált gazdálkodást folytatnak. Az idényjellegű foglalkoztatottság — például a nagy zöldség- és gyümölcstermelő gazdaságokban — megoldásának egyik-egyik lehetősége az ipari tevékenység, mely által a szövetkezet egy jelentős embercsoportot egész évben foglalkoztatni tud. Ennek haszna vitathatatlan, mert mind a gazdaság, mind a dolgozók szempontjából előnyös. A lényeg, hogy a szövetkezetben jól képzett szakemberek csoportja egész évben folyamatosan kapcsolódhat be a termelésbe; az idénymunkák idején pl. az öntözőrendszereket s egyéb gépeket kezelik, télidőben pedig ipari tevékenységet folytatnak — akár több műszakban is dolgozva. Más jellegű vállalkozásnak számít néhány szövetkezet szolgáltatói tevékenysége. Ezeknek a kiegészítő üzemágaknak a mezőgazdasági tevékenységhez legfeljebb közvetlen van közük, azáltal, hogy a gazdaság pénzügyi mérlegét javítják, s a többletbevételből olyan beruházásokat eszközölhetnek, amire egyébként nem volna lehetőségük. A szolgáltatásban alkalmazott „szövetkezeti tagok" rendszerint a gazdaság központjától több száz kilométerre dolgoznak. Végeznek karbantartó munkákat, takarítást, tereprendezést — minden olyan tennivalót felvállalnak, amit az adott helyen az adott ipari vagy szolgáltatói vállalat saját erejéből nem tud megoldani, leginkább a megfelelő béralap hiánya miatt. Ez a fajta „kiegészítő tevékenység" viszonylag jól jövedelmez, de szociálpolitikai szempontból igen vitatható. S nem csupán az alaptevékenységben dolgozók és a szolgáltatásokban lévő szövetkezeti tagok átlagkeresetében mutatkozó aránytalanságok miatt, hanem azért, mert az ilyen „melléküzemágban" alkalmazott dolgozók az ország minden részéről verbuválódnak, s gyakorlatilag nincs semmi közük az adott településhez, de még a szövetkezethez magához sem. Márpedig, megítélésem szerint — a gazdasági kényszeren túl elsősorban az indokolja a szövetkezetben lévő, vagy majdan létesítendő ipari üzemeket, hogy azok a kiüresedő falvakban is — esetenként — új munkalehetőséget biztosítanak az ott élő emberek számára; hogy a fiatal értelmiség egy része helyhez köthető általa, s ezzel a jelenlegi — főleg az aprófalvas vidékeken tapasztalható — kedvezőtlen népességcsökkenés irányát lassítani tudja. Hogy napjainkban a gyakorlatban mindez miként van jelen, hogy mik az eredményei, a hétköznapi gondokról néhány szövetkezetben tett látogatásom alapján számolok majd be a továbbiakban. Gál Sándor A szerző felvételei 1. Vandalizmus Napilapjaink rendőrségi hírei között olvastam, hogy március 13-ára virradólag, az éj leple alatt, több régi kriptát törtek föl vidéki járásszékhelyeink egyikének temetőjében. Akaratlanul is fölmerül a kérdés: mit akarhatott a banda, hiszen a meggyalázott végső nyughelyek régholt átlagemberek földi maradványait őrizték. Kincs így aligha hever bennük, a sírhelyek háborgatása pedig morbid tréfának is kegyetlen, ezért eme tettek értelmét ép ésszel felfogni szinte lehetetlen. Természetesen, a bűnüldöző szervek nyomoznak a dologban, és a véletlen egyszer tán elibénk hozza a vandalizmus, az oktondi rombolás elkövetőit. Ez már csak azért is kívánatos lenne, mert a bűncselekmények, kihágások és vétségek statisztikájában — immár jónéhány évre visszamenőleg — szinte kínosan nagy arányban vannak jelen az értelmetlen rongálás, a szándékos kártevés megnyilvánulásai. Ez pedig nem egyéb, mint vandalizmus a köznapokban — a kisebb-nagyobb közösségek kárára és a számottevő zsákmányszerzés lehetősége nélkül. Illusztrálásképpen említhetek más példát is. Nincs még három éve, hogy vadonatúj, tizenkét emletes bérházba költöztem. Jópár lakótársammal együtt máig sem értem, hogy kinek volt érdeke és kedve a liftből szinte napról napra, hétről hétre kitépni valamennyi nyomógombot és a többi apró tartozékot. Önmagukban értéktelen mütyürök ezek, a lakásban sem használhatók; egyetlen, de nélkülözhetetlen rendeltetésük a lift indítása. Ostoba vandálság, mondtuk, és baktatunk lihegve fölfelé. Karon ülő kisgyermeket cipelő fiatalok és idősek, betegek, bottal bicegők, esetleg infarktuson túlesettek. Úgy véltük: kinti besurranó a tettes, ugyanakkor magunk elől is titkoltuk, lehet, hogy éppen lakótárs az illető ... Akárcsak a parkok facsemetéit derékba törő, a szobrok karjait letörni képes valaki, aki attól sem ódzkodik, hogy kibelezze a sarki telefonfülke kagylóját és darabokra metélje a busz műbőr huzatát, vagy a frissen tatarozott házak falára vulgáris szövegeket mázoljon. Aki nyitott szemmel jár, tudja: nincs vége a sornak, ahogy nincs vége a károsodott és felháborodott emberek töprengésének sem arról, hogy mivégre születnek ezek a cselekedetek? A gyakorlat ugyanis régen megcáfolta azt a feltevést, hogy szinte kizárólag gyerekkornak, cselekedeteik végiggondolására éretlen egyének lennének a tettesek. Az erőkifejtés mértéke, a rombolások durva erőszakossága az esetek jelentős hányadában felnőtti izmokat feltételez és bizonyít A bűnüldöző szervek szakemberei indítóeröként az unalmat, az erőfitogtatás ingerét, a köztulajdon közprédajellegét említik, bár az érvek keresgélése nem változtat e tettek primitív voltán. Tudom, írhatnék most bölcseket arról, hogy átgondoltabb hozzáállással le kéne fogni a csatangolok, a fölös energiával rendelkezők kezét. Ez valóban használható ötlet, ám legalább ennyire igaz az is, hogy ahol csak lehet, tetten kell érni a vandalizmusnak hódolókat. Életkorra való tekintet nélkül büntetést érdemelnek, méghozzá emlékezeteset. Akkor is, ha tettükben a meghökkentés, a megbotránkoztatás ingere felülmúlja az értékrombolás szándékát. A vandálok ellen csak figyelemmel, a környezet viszonyainak hathatósabb ismeretével, a közös és a magánértékek sokkal gondosabb őrzésévé lehet tenni. A temetői banditák, az utcákon zúzok, a köztereken törők, a liftben unat kozok nem kaphatnak menlevelet a többiek 5 figyelmetlensége által. Már csak azért sem, mert ez a primitív időtöltés — ha bűntettbe csap át — túlnő az egyszerű bosszantás, a többiek tehetetlen toporgásának határain. Magyarán: a tűréshatáron. 2. (Bankó/ballagás) Április derekát mutatja a naptár, így hát közeleg a nyári vakáció. Igaz, a tanítási időből még jópár hét hátra van, de a végzős középiskolások számára országszerte küszöbönállnak már az írásbeli érettségi vizsgák, nemsokára pedig az iskolabúcsúztatók, a ballagási ünnepségek. Maholnap meghatódott diákok indulnak kéz a kézben, hogy még egyszer végigjárják a virágdíszben pompázó osztálytermeket; hogy a Gaudeamus igiturral ajkukon végigballagjanak kedves iskolájuk folyosóin. Mindez pedig azt jelenti, hogy előbb-utóbb minden gimnáziumban és szakközépiskolában megkezdődnek az élet egyik legnagyobb erőpróbájának számító érettségi vizsgák. Sok családot érint közvetlenül is a ballagás, avagy az érettségit kővető bankett; és azt, hogy érint, most többféle értelemben értem. Már csak azért is, mert az iskolától való búcsúzás — szülőnek és gyermeknek egyaránt — a léleknek öröm, ugyanakkor egy kis szomorúság is. Öröm, hogy a fiú, a lány eljutott eddig; szomorúság, hogy a fiú, a lány, egyszóval a gyermekünk most már valóban kinő a szárnyaink alól. Felnőtté válik és dolgozni fog, vagy továbbtanul, de tény, hogy valami ismét elmúlt az életből. A léleknek tehát ez a ballagás ... De mit jelent a pénztárcának, a háztartási költségvetésnek? Sajnos, egyre többet. Hol van már az az idő, amikor a lányok sötét szoknyában, frissen mosott fehér blúzban ballagtak, a fiúknak pedig csupán meg kellett venni az első igazi sötét öltönyt, ami azután a matúrát követő banketten is kitűnő öltözéknek bizonyult. Manapság viszont nem ritka, hogy a középiskolától búcsúzó tizenévesek ruháit elegáns szalonokban csináltatják meg, és mondanom sem kell, hogy ezer koronát jócskán meghaladó összegért. Hallottam olyan stikliről is, hogy a leendő érettségizők — természetesen, szüleik pénzén — egész taxiparkot béreltek ki, hogy bolondosán feldíszítve végigszáguldozzanak a városon. Sajnos, sok esetben a maturáns rokonai sem különbek. Tudok például olyan lányról, aki 25 ezer koronát érő betétkönyvet kapott a ballagásra keresztanyjától; tudok olyan fiúról, akinek érettségi ajándékként autót helyeztek kilátásba a nagyszülei. Azok a nagyszülők, akik annak idején talán csak elemibe járhattak, s hosszú évek nehéz munkájából gyűjtötték össze unokájuknak a kocsiravalót. Gondolom, bárki bővíteni tudná példatáramat a hasonló kirívó esetekkel, hiszen egyre gyakrabban hall ilyesmit az ember. Talán naiv vagyok, de én ennek ellenére bízom a többség józanságában. Bízom azokban a lányokban, akik édesanyjuk segítségével varrnak maguknak ballagási ruhát; bízom azokban a fiúkban, akik megértik, hogy nem pusztán a ruha teszi az embert. És bízom abban is, hogy az iskolabúcsúztató ballagást, a sikeres érettségi vizsgát megünnepli ugyan a család, de senki sem költekezik majd erején felül... Mert tény és való; szép hagyomány az egykori Selmecbányáról, tehát a mai Banská Štiavnicáról eredő szokás tájainkon hogy az érettségire készülő diákok ballagással búcsúznak el az iskolától. Ily módon a ballagás esemény, életre szóló élmény minden fiatal számára. Ám ha jó osztályközösség, megfelelő az iskolaszellem és a szülői hozzáállás, akkor a ballagás öröme nem a ráfordított korona mennyiségével lesz arányos. Helytelen úton jár, aki a vállra akasztható tarisznyában lapuló, otthon sült pogácsa mellett — puszta fényűzésből — kékhasú bankókat is ballagtat... 3. Cipész a kaptafánál A napokban többeknek is feltettem a kérdést, mit jelent számukra, ha azt hallják: tisztes ipar? Egyesek úgy vélekedtek, hogy mára bizony erősen megkopott e szópár jelentése, mások egyenesen kacagni kezdtek. A nevelőapám pedig azt mondta, hogy neki Vajlik bácsi jut eszébe, akire minden bizonnyal én is emlékszem, hiszen gyerekkoromban gyakran megfordultunk a derék mester cipészmühelyében ... Való igaz, hogy Vajlik bácsi számára nem létezett javíthatatlan cipő. Emléke így esztendőkkel a halála után is joggal lehet a tisztes ipar megtestesítője. Vannak-e ma ilyen mesterek?Természetesen, vannak. Sőt! Az utódokról sűrűn hallani, hogy magasabban képzettek, mint a kiöregedő, nyugdíjba menő régi mesteremberek. Ez jó dolog, bár akaratlanul is sugallja a kérdést: akkor miért a kérdésre válaszként felhangzó kacagás? Nyilván azért, mert csak ritkán találkozunk igazán jó mesterrel, így azt gondoljuk, nincs is. Lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy a mai mesterek nem mindig veszik tekintetbe a megrendelők igazi érdekeit és türelmetlenek; hogy válogatnak a megrendelések között és nem ugyanabban a szellemben dolgoznak, mint az elődök. Úton-útfélen azt látjuk, hogy a frissen vakolt házról potyog a malter, az autónk annak ellenére sem jó, hogy tetemes összeget fizettünk a szerelőnek, a gyerek lábán pedig egy hét alatt szétmállik a cipő. Most, hogy a tisztes ipar jelentésén tűnődök, hirtelen rádöbbennek: ez a szópár a tudást jelentette meg az állandóságot. Ha egy pékről azt mondták, hogy az általa sütött kenyér foszlós, az akkor foszlós is volt. Tegnap, ma, holnap, mindig. Pedig a mai pékek is keményen dolgoznak, csak a kenyér íze nem olyan mint azé a cipóé, ami a régi mesterek keze alól kerül ki például Csiffáron (Čifáre), Ekelen (Okoličná) és másutt, ahol öreg szakik végzik a sütést. Példák sorával bizonyítható, hogy a lelkiismerettel végzett jó munkát nemcsak a felhasználó, hanem a termelő is élvezi. Ezért illenék visszahozni a jó munka becsületét és örömét, hiszen életünk egy-egy része épül bele minden elvégzett munkánkba. Pontos feladatvégzést, kifogástalan minőségű árukat sürgetünk egyre erélyesebben. Gondolom, itt az ideje, hogy hozzáfűzzük: a termékek, a szolgáltatások minősége egyúttal az életünk minősége is! Persze, erről nemcsak beszélni kell, hanem tenni is. Ha az életet és a munkát azonos szinten fogjuk becsülni — s az utóbbit érdem szerint jutalmazni —, akkor több lesz a jó asztal, a tartósan kellemes viseletű cipő, a lakható lakóház. És a cipész a kaptafánál, szabó a varrógépnél, asztalos a gyalupadnál marad. Mégpedig hosszú távon! MIKLÓSI PÉTER 13
