A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-08 / 15. szám
PETŐFI SÁNDOR szobránál* Elhoztuk Petőfi Sándorunk ligeti szobrához történelmi és irodalmi emlékeink foszlányait az 1848—1849-es szabadságharcról, melynek nemcsak lángszavú költője, bátor katonája és hősi halottja, hanem máig bennünk élő jelképe ő. Elhoztuk Petőfi Sándorunkhoz virágainkat a népek tavaszára, 1848-ra emlékezve, amikor „föltámadott a tenger", fegyvert ragadtak az elnyomottak, hogy, „pirosló arccal és piros zászlókkal”, s rajtuk a világszabadság szent jelszavával a nép nevében egy jobb világot hirdessenek meg Palermóban, Párizsban, Bécsben, Pesten, Prágában ... Elnémultak Gábor Áron rézágyúi, „elzúgtak Európa forradalmai", de „a jog asztalánál" azután sem foglalhatott mindenki helyet. A túlerővel szembeni hősi küzdelem nagyságába, a legemberibb cél igazságába vetett hitről és elszántságról azóta is évről évre megemlékezünk Európánk országaiban a forradalmak évfordulóin. így teszünk most is, száznegyvenedik alkalommal. Az idei hazai megemlékezéshez törvényszerűen más meghatározó jelentőségű események is társulnak. Akkor is, ha lényegüket tekintve az 1848-as szabadságharctól eltérő az indíttatásuk és mozgató erejük. S a polgári demokratikus forradalom és szabadságharc évfordulója kapcsán mégis szólni kell róluk, mert a történelmi hagyományokról kizárólag csak mint a múlt kimagasló eseményeiről emlékezni annyit jelent, mint megrekedtté, mozdulatlanná nyilvánítani a természetéből eredően is folyamatos, meg nem állítható történelmet. Ilyen értelemben időszerű a százzal későbbi : az 1948-as februári forradalomra, a „jégtörő és egyben gyümölcshozó februárra" való emlékezés, melynek eredményeként emberek lehettünk az emberek között, s emberhez méltóan hűek édes anyanyelvűnkhöz, s általa 1848 szabadságharcának haladó eszméihez is. A munkásosztály 1948-as győzelme alapozta meg szocialista nemzetiségi létünk: a politikai, a SZÉLJEGYZET ... Még az elmúlt esztendő decemberében történt, hogy a Csemadok-alapszervezetek egyikébe érdekesnek Ígérkező évzáró taggyűlésre szólított az újságírói kötelesség, nomeg a postán érkezett meghívó. Ott, a helyszínen tapasztaltak — és annak szélesebb körű összefüggései — azóta is ott motoszkálnak a fejemben; ám hadd ne vágjak az események elé! Ahogy az már sokszor és sok helyütt lenni szokott: a formálismegnyitót és a tájékoztató jellegű főbeszámolót eleinte kínos csönd követte, de az első felszólaló hirtelen mintha olajat öntött volna a haraggal elegy indulatok parazsára. Jómagam, meghívott vendégként, elsősorban tényekre és hiteles érvekre voltam kíváncsi, a valóságban azonban a felszólalók parttalan szóáradatát hallgattam döbbenten. Az egymást követő, sőt, olykor jogi, a gazdasági egyenjogúság feltételeit. Ilyen értelemben időszerű szólnunk a gazdasági, szociális és társadalmi átépítés folyamatáról is, s arról, hogy ebben a változva változtatni eltökéltségben a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a Csemadok a Nemzeti Front szervezeteként teljesíti küldetését; egyre jobban használja ki a törvény adta lehetőségeit a közérdekű ügyekben, s egyre inkább érezzük, tudjuk: a dolgok tőlünk is függnek. Egyre hatékonyabban vetjük latba társadalmi szerepünket az irányítás minden szintjén, hogy nagyobb kezdeményezésre, hatékonyabb munkára serkentsük tagságunkat kulturális szövetségünkben és ösztönözzük őket munkahelyi kötelességeik teljesítésére. Kultúránk léte, s egyáltalán puszta létünk, az emberi élet, csak békében képzelhető el. Csak a béke lehet záloga az emberi méltóságnak. Békességóhajtásunk ne zavarják helyi háborúk Nikaraguában, Afganisztánban .... de belső háborúk — nemzetgyűlölő marakodások — se! Csupán a törvény — legyen az bármennyire is jó — nem elegendő arra, hogy senki se ringassa magát saját nemzete elhivatottságának tévhitében, ne rangsorolja a népeket és nemzeteket saját szűk látószöge és felfuvalkodott értelmetlensége szerint. A saját nacionalizmusa ellen mindenki tehet. Elsősorban önismerettel: jobban meg kell ismernie saját nemzete és a többi nemzet történelmét, saját kultúráját és a többi nép kulturális értékeit. Nemzeti önismeretünkhöz tartozik az 1848-as polgári demokratikus forradalom és szabadságharc megismerése is, de azt soha ne állítsuk szembe a többi nemzet szabadságóhajtásával. Lássuk és láttassuk meg a mindenkori népküzdelmek közös vonásait és azonos céljait! Tiszta szívből hoztuk el Petőfi Sándorunk szobrához a történelmi és irodalmi emlékeink foszlányaival együtt a megemlékezés virágait. Az emlékfoszlányoA Csemadok Bratislavai Városi Bizottsága és óvárosi alapszervezete évről évre megemlékezik az 1848—1849-es magyar szabadságharc, a polgári demokratikus átalakulást szorgalmazó forradalom évfordulójáról. A Csemadok városi alapszervezete március 13-án este a Csehszlovák Szovjet Baráti Szövetség Házában, a Darnicában emlékezett gazdag és tartalmas kulturális műsorral e kimagasló történelmi esemény 140. évforkat tiszta képpé kovácsoljuk. Virágainkkal pedig a nép nevében meghirdetett egyenlőség mellett teszünk hitet. SIDÓ ZOLTÁN, 'Elhangzott a március 15-én tartott koszorúzás! ünnepségen dulójára. Ünnepi beszédet Mács József író mondott. A március 15-i koszorúzási ünnepségen Dráfi Mátyás érdemes művész megrázó erejű átéléssel szavalta el Petőfi Sándor szobránál a költő Még kér a nép s Vörösmarty Mihály A vén cigány című versét, majd Sidó Zoltán, a Csemadok KB elnöke méltatta a forradalom jelentőségét. A Csemadok szenei (Senec) alapszervezete Napsugár vegyeskarának szereplése után koszorút helyeztek el a szobor talapzatán: a Csemadok városi bizottsága, valamint óvárosi alapszervezete, a Csemadok pozsonypüspöki (Pod. Biskupice) alapszervezete és alapiskolája, a Duna utcai magyar tanítási nyelvű alapiskola és gimnázium. A koszorúzás sok résztvevője hozta el a kegyelet virágait a szabadság lánglelkű költőjének szobrához. az egymás szavába vágó hozzászólásokból egyre világosabban kiderült, hogy itt bizony nem alakul ki igazi párbeszéd, mert a tényéknél és az érveknél jóval erősebbek az elszabaduló indulatok. Ennek eredményeképpen — mind távolabbra kerülvén az eredeti témától — szinte megállíthatatlanul folyt az áldatlan és értelmetlen vita; még később pedig vádaskodás és személyeskedés szintén főiütötte a fejét. Ha eme példa valóban egyedi lenne, érdemes volna — akár az eset helyszínét is megnevezvén — utánajárni, és külön-külön megkeresni: kiben minő harag, sérelem, milyen máshol felgyülemlett keserűségek vagy rossz tapasztalatok fűtötték az itt elszabadult indulatokat... Országjáró útjaim során azonban gyakorta úgy tapasztalom, hogy egyre inkább sűrűsödnek az ilyen, vagy ehhez hasonló élmények. Szinte mindannyiunkban, azaz szűkebb családi körben és tágabb munkahelyi vagy közéleti fórumokon egyaránt. Azokra az egyre hangosabbá váló beszélgetésekre gondolok, amikor az eszme cserék kísérleteit jószerivel csak veszekedésnek mondhatjuk. Igaz, a vádaskodók. a személyeskedők, a kiabálók csoportja többnyire jóval kisebb, mint például a józanul érvelőké; általános tapasztalat azonban, hogy a viharzó szóáradatokat szórók lármája gyakran kifárasztja a józanul érvelőket, netán egyenesen kudarcra ítéli az eredetileg egészséges szelleműnek remélt vitát. Ez utóbbi az az eset, amikor a tisztességes szavakkal elegy jó szándékkal felszólalót oly módon utasít rendre vitapartnere, hogy abban bizony több a személyes sértés és a másik ember jóhiszeműségét kétségbevonó kajánkodás, mint az érvek ereje. Nem túlzás, ha ennek kapcsán azt mondom: sajnos, úgy tűnik, mintha az utcák, a tömegközlekedés, a vásárlókkal zsúfolt üzletek és jópár otthon kétségkívül terjedő hétköznapi durvaságai a munkahelyi és a közéleti fórumokon is helyet követelnének maguknak. E parlagias hangnem terjedése hallatán hadd fűzzek hozzá ehhez pusztán anynyit, hogy kár rászokni arra, ami a jólnevelt - ség. az illem és a kulturált vitaszellem értelmében megszokhatatlan. És ne szokjunk hozzá ahhoz sem, hogy az emberek becsületsértő, trágár szavakat vagdossanak egymás fejéhez oktalanul, a szabad szólás jogán. Mert való igaz, hogy a demokrácia bővülésének jegyében szinte mindenki hozzászólhat a kisebb-nagyobb közösségeket érintő témák bármelyikéhez — de arra viszont a közösségi becsület kötelezi az embert, hogy bármihez is szóljon hozzá, mindig felelősséggel hangoztassa és tisztességgel fogalmazza meg szavait. Hogy értelmetlen szócsaták helyett, a kimondott szó rangját igazolja. MIKLÓSI PÉTER 7
