A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-04-01 / 14. szám

A vasútállomás és környéke Ágcsernyő (Čierna nad Tisou) va­sútállomásán sínpárok megszámol­­hatatlan rengetege, tehervagonok, mozdonyok, és hát a kék egyenruhá­sok, a vasutasok sincsenek kevesen. A resti a nyitvatartás egész ideje alatt hangos, legtöbben kék egyenru­hások fordulnak meg benne. A szol­gálati idő letelte után jólesik egy pohár sör, egy falat étel vagy a ké­nyelmes pihenés. Hogya Györgytől, a Csemadok Tőketerebesi (Trebišov) Járási Bizottságának szakelőadójától tudom, hogy az ágcsernyői vasuta­sok hazafelé tartva képesek Bélyben megállni, a Tisza presszóba betérni, ahol mindig kapnak csapolt vagy üveges pilzeni sört. De nem akarok én most Ágcser­­nyőröl Bélybe menni, a vasútállomá­son időzöm, ahol az újságárus arra panaszkodik, hogy kevés az Új Szó, a Hét, s hasztalan koptatja a ceruzáját, többet nem küldenek a keresett la­pokból, a vevőknek be kell érniük a semmivel, nem tehetik azt, amit a vasutasok legtöbbje, hogy ha nincs sör a restiben, mennek kilométereket a Tisza presszóba, ahol minőségi sört fogyaszthatnak. Az újságolvasó kop­tathatja a lábát akármilyen irányba, örömben nem lesz része, sehol nem nyomják a kezébe a kedvelt lapját. A hiányzó sajtótermékek nyomába se akarok eredni Ágcsernyőröl. A vá­rosban nézek szét mintha most már csak arról az egyről szeretnék meg­győződni, élnek-e, laknak-e, dolgoz­­nak-e mások Ágcsernyőn a vasutaso­kon kívül? Nem nehéz megállapíta­nom, hogy igen. Ágcsernyő lélekszá­­ma úgy növekedett a múló évekkel, ahogy a vasútállomás. Környékén többemeletes lakóházakat emelt az emberi igyekezet, sajnos a sivárságot is ott felejtette közöttük, a karban­tartó gondoskodásnak nyoma ve­szett, a háztömbök megkoptak az időben, kívülről legalábbis tatarozás­ra szorulnának. Rossz rájuk nézni, nem derűt, hanem inkább kényszerű sorsukat vállaló szomorúságot árasz­tanak. Bizony ráférne Ágcsernyő belsejére a csinosabb külső, és lehet, meg is kapja majd ezt a formáját. Most még olyan benyomást kelt, mint az új ruháját elnyűtt ember. Üzlethálózata elég jó, sok mindent vásárolhat bolt­jaiban a helybeli és környékbeli la­kos, nagy áruházában szinte minden beszerezhető, hús- és hentesáru üzle­tében viszont szegényes a kínálat, az elárusítók a vásárlóktól magukra ha­­gyatottan beszélgettek ottjártamkor, mégcsak a szokásost sem kérdezték meg tőlem: Mit parancsolok? Van szemem, láthatom, nincs semmijük az aszott szafaládén kívül. Ágcsernyő nemzetiségileg majd­nem fele arányban megosztott, s ahogy a városban, itt is, ott is hallot­tam, magyar nemzetiségű polgártár­sak iskolát kérnek a gyermekeik szá­mára. A kerületi illetékesekhez to­vábbították kérésüket, a helyszíni vizsgálat már meg is történt, jogos­nak ismerték el kérelmüket, segíteni azonban egyelőre nem tudnak, mivel nincs megfelelő épület, amelybe be­költöztethetnék a magyar tanítási nyelvű iskolát. A távolság e/vise/tetője Ágcsernyő elég messze esik a Duna parti várostól. Határszéli település, ahonnan már csak visszafordulni le­het, ha az embernek nincs a zsebé­ben érvényes útlevél. Rettenetesen nagy ez a távolság. A vasparipák sínpályáját követve is 540 kilométer. Gyorsvonaton tíz óráig tartó út! Egy ilyen hosszú úton tudja igazán csodálni az utas azokat a vasidegze­tű embereket, akik gyalog, kerékpá­ron, evezős csónakon vágnak neki a végtelennek tűnő távolságoknak. Jó Petőfi Sándorunk lovaskocsin utazta be fél Magyarországot, s az utazás unalmasságáról nem nagyon ír, in­kább az érdekességéről az elragadta­tás hangján! Pedig akkor, az ő idejé­ben ugyancsak zötyögtetőek voltak az „országutak"! Nagyot változott a világ azóta, és utazni ma is szeretnek az emberek Ilyenképpen változásról nem is beszélhetünk, esetleg csak az utazás hogyanjáról. Mert napjaink­ban már a gyorsaság döntő szem­pont, mielőbb célba akarunk érni. Ez pedig a nem éppen nyugodt idegálla­potunkkal hozható összefüggésbe. Ötszáznegyven kilométert utazni nappal, vagyis ébren, rágondolni is hátborzongató! Milyen szerencse, hogy éjszakai járatok kötik össze az ország minden részét. Ágcsernyőre történetesen 22 óra 25 perckor indul Bratislavából hálókocsis szerelvény, az alvás lehetőségét kínálva utasá­nak. Az ember örömmel foglal benne ágyat, abban reménykedik, hogy majd végigalussza a hosszú út tete­mes részét és frissen száll ki a vonat­ból. Elég hamar csalódnia kell a felte­vésében. Rá kell döbbennie, régen volt, amikor jó szülei a bölcsőben ringatták, s a vagon ringása nem is hasonlítható a hajdani bölcső ringá­­sához, igencsak zajosan csattognak a kerekei, a váltókon keresztül haladva meg olyan érzése támad az utasnak, hogy a feje és a lába más-más irány­ba indulnak el. Egyszóval zavarja az alvást az oly­kor már elviselhetetlen csattogás, a váltók rémületkeltő taszítása, az em­ber ide-oda fordul az ágyán kínjában, szeretne álomba merülni, de nem tud. Múlnak a percek, az órák, s álom nem jön a szemére. S mert hárman szenvednek a hálókocsis fülkében, már az is bosszantó, ha valamelyikük felül az ágyán, felgyújtja az éjjelilám­pát, vagy kimegy a folyosóra, hátha elálmosítja a sötét éjszakába bámu­lás, aztán rájön, hogy ez sem segít, visszabújik a helyére, s ha csak egy pillanatra is, betódítja maga után a fényt a folyosóról. Kiveri az álmot társai szeméből. S kezdik a folyosóra járást ők is. így megy ez hajnalig, amikor már sem a kerekek csattogása, sem a vagon ritmuszavarban szenvedő rin­gása, sem a ki bejárás nem számít, az utas ájultan hull bele az álom mély vizébe, de akkor meg az addig is virrasztó szomjasok ténferegnek el a hálókocsis vagon büféjétől, és mivel részegségükben nem találnak vissza a fülkébe, dülöngélve és hangoskod­va nyitogatják az ajtót, felkapcsolják a villanyt, keresik a helyüket. Egyi­­kük-másikuk odáig megy el a szem­telenségben, hogy miután belesza­golt a levegőbe, bele is kiabál a csöndbe: Mi ez az istállószag? S olyankor az éppen elszenderedett utasok úgy ülnek fel riadtan, mintha istállószolgák lennének és a gazda süvítő hangját hallanák. Temető a dombon Nem kerülöm el a temetőt, ha Király­­helmecen (Kráľ. Chlmec) járok. Tol­vaj Bertalan barátom, hajdani sáros­pataki iskolatársam immár több mint tíz esztendeje halott. Mindig megál­lók néhány csendes percre a síremlé­ke előtt, nézem a fejfát, a fényképét, olvasom a nevét, a születési és elha­lálozási évszámát, és sok mindenre gondolok, ami összekötött bennün­ket. Elsősorban is a sárospataki di­ákéletünkre, amikor én elsős prepás voltam (így hívták a tanítóképzősö­ket), ő meg ötödéves, s az 1947— 1948-as tanévben még úgy illett szó­lítanunk a végzősöket, hogy tanító úr! Őket már a tanárok is úgy vették, mint kollégáikat, érthető, ha mi első évesek is megkülönböztetett tiszte­lettel tekintettünk rájuk. Akik a mi szemünkkel nézve már mindent tud­tak: tanítani, zongorázni, és úgy or­gonáini, hogy közben énekeltek és pedáloztak. És ami különösen naggyá tette őket a szemünkben, hogy visel­kedni is tudtak szépen, udvariasan, a falujukból hozott nyersességnek már nyoma sem látszott rajtuk. Tolvaj Bertalan meg nemcsak a tanárok, hanem minden évfolyam tanulóinak a szemében is kimagasló fiatalember volt. Egy olyan híres iskolában, mint a sárospataki, végig kitűnő volt a bizonyítványa. Rendkívül nagy pon­tosság jellemezte már akkor is, ami­kor megismertem. Egy álló esztende­ig szobafőnököm volt a tanítóképző internátusi részében, az ő felügyelete mellett készültünk a soha ki nem kerülhető másnapokra, hozzá fordul­tunk könnyebb-nehezebb kérdése­inkkel, és ő mindig a segítségünkre volt, türelmesen magyarázta a szá­munkra érthetetlent, elsőrendű fela­datának tartotta a sötét foltok szám­űzését agyunk legrejtettebb zugából is. Tanított és nevelt, végtelen türel­met tanúsított irántunk, hitt abban, hogy egyszer majd rádöbbentünk a tanulás, a tudás értelmére. És akkor jó lesz minden. Tolvaj Bertalanokká válunk valamennyien, olyanokká, akik már az iskola padjaiban elhatá­rozták, hogy másokért fognak élni! Ahogy Tolvaj Bertalan is tette halálá­ig. Tanított a katedrán állva, népgyű­léseken, folyóiratok hasábjain, az összetartozás tudatát erősítette, en­nek fontosságát hirdette élete utolsó pillanatáig. Éveinek nagy részét a szeretett szülőföldön élte le, a bodrogközi sík­ságot tudta maga körül, és azt a népet, amely annyi vihart élt meg történelme során. A királyhelmeci te­mető a dombon van. A Tolvaj Berta­lan sírja a temető közepén. Személyi­ségét, súlyát megillető helyen. Míg élt, jó pásztorként szavával, tollával akarta együtt tartani a nyájat. Most már csak fellegnyájak gyülekeznek fölötte, meg a szeretettel és tisztelet­tel rá emlékezők a sírja körül. MÁCS JÓZSEF 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom