A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-03-25 / 13. szám

MEMENTO:DACHAU Dachau jelentéktelen nyugat-németországi kisváros. A turisták mégsem kerülik széles ívben el. A város keleti határában található ugyanis a nácik első második világháborús halálgyára. A dachaui Konzentrationslagerben 1933 és 1945 között 206 000 ember pusztult el. Borongós, zord az idő, a tábor bejáratánál mégis zsúfolt az autóparkoló. A sok jármű között izraeli meg török rendszámú kocsit is felfedezek. A frissiben helyreállított őrtorony mentén szögesdrótkerítés húzódik. Valaha több ezer voltnyi magasfeszültségű áram zümmögte hátborzongató énekét a huzalokban. Mellettem fiatalember nézegeti a durva dróthálót. Félénken teszi rá kezét a huzalra. Pedig már nincs mitől tartania: a tábor 1945-ben végérvényesen felszabadult, azó­ta nem éget szénné senkit egyetlen szemvil­lanás alatt a halálháló. A háború alatt a rámpához befutó szerel­vényekből a több méter vastag, tömör főka­pun át az Appelplatzra kíméletlen fegyveres örök terelték a férfiak és nők, járni alig bíró öregek, meg tizenéves gyermekek tízezreit. A míves kovácsoltvas ajtón, Auschwitzhoz hasonlóan, itt is ott díszeleg a cinikus felirat: Arbeit macht frei, azaz: A munka szabaddá tesz. Az egykori, egymás mellett sorakozó rab­barakkoknak már csupán az alaprajza látha­tó. Minden egyes volt épület helye kaviccsal van felszórva: a dachaui lágerben akkortájt az ember egymás mellé sodródott kődara­bok értékével volt egyenlő. Az erejüket próbálgató fasiszták akkori­ban, a harmincas évek elején, derekán talán még szégyellték a világ előtt rémséges tette­iket, ezért az alacsony épületek mellé álcá­zásként fasort telepítettek. A fasor máig megmaradt. Csakúgy, mint két barakk, melyekben ma is ott sorakoznak egymás mellett az emeletes, szűk fapriccsek — a pusztulásra Ítéltek nyugvóalkalmatossá­gai. A krematórium épületét épp tatarozzák. Mellette érdekes vonalú kápolna áll, bejára­Gild Nándor müve megrázó alkotás tánál fémállványzaton jókora harang nyug­szik: lélekharang. A múzeum-főépület előtt, az Appelplatzon Gild Nándor jugoszláviai magyar szobrász­­művész munkáját nézegetem. A szikár, test­ben megnyomorított, megtört alakokból ösz­­szetevödő szoborkompozíció az emberiség jajkiáltása: soha többé háborút! Az emlékmű talpazatához épp egy szürke kabátos leány helyez illatozó rózsacsokrot. Fölnéz a fémcsontvázakra, de messzire ré­ved a tekintete. — A nagyszüleim a tábor égetőkemencé­inek tüzében égtek hamuvá — szólal meg nagysokára —, mostanában legalább egy­szer eljövök minden évben nemlétező sírjuk­hoz. Elered az eső, behúzódok a múzeumépü­let fedele alá. A szobákban, panelokon fal­magasságúra kinagyított fényképek idézik az embertelen táborélet egynémely megrázó, tragikus pillanatát. Az egyik táblaképen mosolygós képű pri­békek megszeppent nők, és siró-rívó, anyjuk karjába kapaszkodó gyerekek kis csoportját terelik maguk előtt. A fotó fényárnyékában, a falnak támaszkodva ezüst keretes szemüve­gű öreg ember zokog. — Negyvennégy őszén — fordítja alkalmi tolmácsom nehezen érthető szavait — jóma­gam is e falak között teljesítettem szolgála­tot. Éppen ezért ez ideig soha nem jártam a világégés befejezése óta a tábormúzeum­ban, pedig a közelben lakom. Én a háború­ban egyszerű sorkatona voltam, parancsra cselekedtem. Mikor rádöbbentem, milyen sor vár a Dachauba deportáltak tízezreire, megtagadtam a szolgálatot. Parancsnokom engedetlenségemért a frontra, az első vonal­ba küldött. Csak azért nem lövetett helyben agyon, mert az ideig kedvelt módfelett. A fasiszta hóhérok pontos listát vezettek több évig tartó dachaui mészárlásaikról. Egyik feljegyzésük szerint a 206 000 ha­lott között Európa minden államából volt áldozat. De kínai, iraki, arab és paraguayi állampolgár neve is felkerült a hírhedt vesz­teségcédulára. A lengyeleket követően a legtöbb — szám szerint 120 000 — a magyar nemzetiségű áldozatok száma. Emberek tömege halt meg a táborban ártatlanul. Emberek, akik Dachauban szá­mok voltak csupán, és magukból kivetkezett fenevadak játékszerei. Porszemek a homok­rengetegben. Emberek, akik otthon álmodoztak, terveket szőttek ... szerettek. És — élni akartak. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei A főkapun át fegyveresek kísérték a halálraítélteket 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom