A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-25 / 13. szám
LOVICSEK BÉLA 15. A Kiskatona telve kétségekkel, sajnálattal és aggodalommal állt Klára ágya mellett. Segíteni kell rajta, segíteni mindenáron, de hogyan? Lefutott Zsóka asszonyhoz. — Orvost kell hívni hozzál — mondta követelőén. — Arról szó sem lehet! — sziszegte a főnökasszony határozott elutasítással. — A mi orvosunk zsidógyűlölő, nem láthatja meg a lányt, a város többi orvosát meg nem ismerem ... Nem kockáztathatunk semmit, sokkal nagyobb tétről van most itt szó, tudhatnád. — Hogy lehet egy orvos zsidógyülölől? — Mit tudom én, zsidógyűlölö és kész!... Fiatalkorában egy zsidó család vérig sértette és porig alázta, állítólag. — De most emberéletről van szó, Zsóka asszony! — Átvészeli, ne féltsd öt annyira. — És ha mégsem ?... És ha meghal ? — Hát aztán!... A frontokon ezrek halnak meg naponta. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Mi járnánk jól... — Hogy beszélhet így?... Ember maga, Zsóka asszony!? — Engem sem kímélt soha senki — felelte a főnökasszony részvéttelen fakó és hideg hangon. — Nekem ez a lány annyit sem számít, mint körmöm alatt a piszok. Rettenetes harag öntötte el a Kiskatonát. Már-már nekiugrott a kegyetlen asszonynak, hogy megrázza, hogy megragadja a nyakát és addig szorítsa, míg nem löki ki a nyelvét. Valahogy mégis felülkerekedett az indulatain. — Klárának életben kell maradnia! — mondta csendesen, ami hatásosabban hangzott, mintha torkaszakadtából ordított volna. Félelmetes tüzek égtek a szemében. — Menj, segíts rajta, bújj a seggibe, ha annyira odavagy érte!... Látom én, hogy nagyon belehabarodtál, se látsz, se hallsz, ha róla van szó. Szót szó követett, nagyon összevesztek, végül a Kiskatona nagyot káromkodva faképnél hagyta Zsóka asszonyt és felrohant Klárához. Gréta ült az ágya mellett. Aggódó szemmel, s egyben kérdőn nézett a Kiskatonára. — Hallani sem akar róla, hogy orvost hívjunk. — A lelketlen!... Most mi lesz, mit csinálunk? A Kiskatona tömi, zúzni tudott volna tehetetlen haragjában. Egy ideig tanácstalanul járt fel s alá, miközben eszébe jutott, hogy a kishuga egyszer lázas volt, s az édesanyja hidegvizes ruhával tekerte be a bokáit és a csuklóit, ami lehúzta a lázát addig, míg orvost hoztak hozzá. De hoztak, s végeredményben a doktor mentette meg az életét. . Egy kombinét darabokra téptek, vízbe mártották, s azzal tekerték be a lány végtagjait. Klárának annyi ereje sem volt, hogy megköszönje az igyekezetüket. Nem is kívánták. Ekkor Gréta félrehivta a Kiskatonát és azt súgta a fülébe, hogy elszalad az orvosukhoz és kér tőle lázcsillapítót. — Jól ismered? — Hogyne ismerném, hiszen rendszeresen jár hozzánk kivizsgálásra. Igaz, most már régen nem járt itt... Csak otthon találom, bár az is lehet, hogy ő is elmenekült, mint sokan mások — mondta a lány, s ment, hogy felöltözzön és elszaladjon az orvoshoz. — Hátha utadat állja a vén boszorka? — Azt adja neki az isten! A tíz körmömmel marom le arcáról a bőrt! — felelte Gréta nagy elszántsággal. — Úgysem élvezzük már sokáig egymás társaságát... — Elsietett. Benne volt gurázsi, pedig mások által megvetett örömlány volt. A Kiskatona leült az ágy mellé és szótlanul nézte a lázban égő lányt, akinek a dús, fekete haja gyászos zászlóként omlott szét a fehér párnán. A lány mondani akart valamit, de a Kiskatona leintette: — Ne beszéljen most, pihenjen Klára nem szólt, de szeméből kicsordult a könny, s pici csermelyként folyt végig az arcán. — Ne, ne sírjon, nem szabad ... Minden jóra fordul, meglátja ... Erős, akaratos lány maga, átvészeli, csak feküdjön nyugodtan ... — mondta a Kiskatona bíztató kedvességgel. Csigalassúsággal teltek a percek. Már estefelébe hajlott az idő, s Gréta még mindig nem tért vissza. A Kiskatona idegessége nőttön nőtt. Mikor meg elkezdték a lövöldözést, alig bírta türtőztetni magát, hogy fel ne ordítson kínjában. Ezúttal a lövöldözés tovább tartott a megszokottnál. Minden ellenünk esküdött, gondolta magában a Kiskatona elkeseredetten, miközben tenyerével beborította a lány homlokát. Úgy vélte, csillapodott a lány láza, homloka már nem égette annyira a tenyerét, mint egy fél órával korábban. — Vécére kellene mennem ... — suttogta a lány —, de nem bírok ... — Szemérmes szégyenkezés ült az arcán. A Kiskatona szorult helyzetbe került. Pillanatnyi habozás után kitakarta Klárát, a karjára vette, a fürdőszobába vitte és ráültette a kagylóra. Klára — bár szégyenkezve — hálálkodni próbált, de a Kiskatona leintette. — Ne hálálkodjon, Klára, egyszer majd maga is segít nekem, és akkor én sem fogom megköszönni, rendben? Klára halványan elmosolyodva bólintott. Láztól piros arca úgy virított a félhomályban, mint egy letört virág. Mikor visszavitte az ágyba és betakarta, nyílt az ajtó és Gréta lépett be a szobába. — Sikerült? — Sikerült! — mondta Gréta nagyot fújva, s diadalittasan rázta kezében a gyógyszert, mintha élete legnagyobb csatáját vívta és nyerte volna meg. — Köszönöm, Gréta! — Ne bolondozz, Kiskatona! — Féltettelek ... — Hát ami azt illeti, nem lehetett volna egy zabszemet...! — mosolyodott el a lány. — Hozzál egy pohár vizet, hatóránként kell bevenni egy-egy tablettát. Klára miután lenyelte a tablettát, hálás szemmel nézett Grétára. — Sosem fogom elfelejteni... — mondta alig hallhatóan. — Hát ne is!... De ha nem kapsz lábra, megharagszom! Magára hagyták Klárát. Éjfél tájban azonban a Kiskatona újra bement hozzá és bevetette vele a tablettát. — Már nem ég annyira? — Nem. — Próbáljon meg elaludni. — Megpróbálok ... Nemsokára el is aludt. Szabályos egyenletességgel lélegzett, a Kiskatona pedig most már mellette maradt reggelig. Közben ültében szundított egy-egy keveset. Hajnal tájban lelopakodott a konyhába, s főzött egy kancsó teát. Inkább teát igyon, ha megszomjazík, ne vizet, gondolta. Reggel felé Klára felébredt. Mikor szeme megszokta a sötétséget, észrevette, hogy valaki tartózkodik a szobában. Előbb azt hitte, hogy Gréta virraszt mellette. Meg is kérdezte, de a lány helyett a Kiskatona válaszolt. — Én vagyok itt, Klára. — Egész éjjel itt virrasztó«? — Dehogy — hazudta a Kiskatona. — Az imént léptem be a szobába... A Zsazsa nénivel főzettem teát, azt igyon, ha szomjas, meg a tablettát is azzal vegye be... — Felkattintotta az éjjeli lámpát. — Jobban érzi magát? — Jobban ... Tegnap úgy éreztem, mintha ólomba öntötték volna minden porcikámat, alig bírtam mozdítani a kezem-lábam ... Ha maga nincs... — Lett volna más, Klára ... — Nagyon kedves, de... — Annak örülök, hogy jobban érzi magát. Klára bevette a gyógyszert, aztán visszahanyatlott a párnára. Tekintetét a Kiskatonára függesztette. — Maga egy, egy csodálatos...! — Igen, tudom — vágott a lány szavába a Kiskatona. — Én egy csodálatos suttyó vagyok, egy gözekés, aki szeret kombinálni, néha-néha még álmodozni is ... Igen, igen, én vagyok az Úr jobbkeze, aki csodatevésre is képes ... — mondta bújkáló iróniával és utánozhatatlan kedvességgel, majd elkezdett sután vigyorogni, rángatózni, mint nem egyszer a tiszturak előtt. — Hát ez vagyok én, Klára, egy bolondos kiskatona, aki szeretné túlélni a háborút, hazakerülni, és ott folytatni, ahol abbahagyta ... Klára szemét ismét döntötték a könnyek. — Mikor megérkezett a hír, hogy a szüleim nincsenek többé, meg akartam halni... Meg akartam halni az idevezető úton, és most sem bántam volna, ha elvisz a magas láz ... Van értelme tovább élni?... Mondjuk, hogy túléljük, de utána?... Mi lesz velem azután?... Hogyan tovább? — Hogy beszélhet így, Klára!? — nézett feddőn a lányra a Kiskatona. — Hiszen még a legkisebb bogár is menekül, ha egy durva bakancstalp közeleg feléje, mert élni akar, s mert csak egy életünk van, ragaszkodnunk kell hozzá, ha mégoly keserves is ... Visszamegy Budapestre, befejezi a tanulmányait, művész lesz, bejárja a világot, esetleg férjhez megy, gyerekeket szül és él. él, mint minden túlélő: ki elégedetten vagy elégedetlenül, ki boldogan vagy boldogtalanul, de él!... Ne hagyja el magát, Klára! Klára valósággal itta a Kiskatona szavait, miközben egyre az motozott az agyában, hogy ez a kedves fiatalember sosem volt gözekés, soha nem élt majorban, titokzatos valaki lehet, akinek az észjárását nem lehet elsajátítani majori környezetben. — Kérdezhetek valamit? — Tessék! — Hát... elég sokat... Amennyi volt az iskolai könyvtárban ... A doktor úrtól is sokat kikölcsönöztem ... Nevetni fog: leggyakrabban a béresistálló mécsesének a fénye mellett olvastam, néha hajnalokig is virrasztottam a könyv fölött ... Váratlanul Zsóka asszony lépett be a szobába. Ezúttal nem villogott olyan haragosan a szeme, mint az előző napon. — Jobban vagy, Klára? — kérdezte kedvesen. — Talán ... igen ... úgy érzem ... — Akkor jól van, ne hagyd el magad!. .. Gyere, Kiskatona, beszédem van veled! Zsóka asszony szobájába vonultak be. A Kiskatona körülnézett: itt semmi sem változott, állapította meg. Ugyanaz az illat lebegi be, mint azelőtt. — Mit akar tőlem? — Haragszol? — Az nem kifejezés!... Valami egészen másban egyeztünk meg, ha jól emlékszem. — Elragadtattam magam, no, ennyi az egész ... Megbántam már, és... ne haragudj rám! A Kiskatona szó nélkül megfordult és kiment a szobából. Elégedett volt. Jó, hogy szembefordult a vén satrafával. Úgy érezte, illetve azt következtette ki a főnökasszony megváltozott magatartásából, hogy most már semmi veszély nem fenyegeti őket az ö részéről, habár sosem lehet tudni. Nem könnyű az ö észjárását követni. Résen kell lennie továbbra is, szólalt meg benne figyelmeztetően egy belső hang. Résen is volt. Árgus szemmel figyelt mindent. Napok, hetek múltak el, március vége felé járt az idő. Klára felépült, ismét a régi volt. Zsóka asszony egyre gondterheltebben jártkelt, állandóan azon töprengett, mitévő legyen, ha az oroszok átjönnek a folyón és felszabadítják a várost. Bizonyos elképzelései ugyan voltak, de konkrétan még semmi sem alakult ki benne. Abban reménykedett és bízott, hogy a zsidólány ékszerei jó alapot biztosíthatnak a továbblépéshez. Persze sok függ majd attól, hogy a Kiskatona nem nullázza-e ki, hogy valóban meg tudja-e szerezni az értékes ékszereket. Pali bácsi kedvező hírekről számolt be, s azt is elárulta a Kiskatonának, hogy most már rövidesen történik valami, valami, amire annyira vártak, s aminek nagyon fognak örülni. Gyönyörűszép tavasz ígérkezett. Melegen tűzött a napocska, zsendütt a fü, rügyeztek a fák, s a madarak is megszólaltak. Azon a márciusvégi estén — mint ahogy az később kiderült — utoljára jöttek el a tiszturak Zsóka asszony házába. Mintha egyáltalán nem vettek volna tudomást arról, hogy mi van készülőben a folyón túl. Talán a felderítésük tunyasága vagy pontatlansága, talán más oka lehetett. Eljöttek, hogy szokásukhoz híven alaposan kidorbézolják magukat. Zsóka asszony ezúttal is a pult mögött ült, kezében kecsesen tartotta a hosszú cigaretta szipkát, nagyokat húzott belőle, előtte pohár, néha kortyintott: ő is jó hangulatra akart derülni, ami hellyel-közzel sikerült is. A német Ezredes a zongoránál ült, nagy hévvel játszotta az „Eriká"-t, közben dúdolta is. Ildikó a zongorára könyökölve incselkedett vele, pohárral a kezében. Az egyik kanapén a nyilas Százados ült elterpeszkedve, ölében az elnyűhetetlen Eszterrel. Játszadoztak, iszogattak, s felváltva szippantgattak egyazon cigarettából. A hangulat egyre emelkedettebbé vált. — Folytatjuk — 14
