A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-25 / 13. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Miklósi Péter: A 43. BRATISLAVAI TAVASZ Urbán Aladár: BÜSZKÉK LEHETÜNK EREDMÉNYEINKRE Balázs Zsuzsa: BESZÉLGETÉS BENKŐ PÉTER SZÍNMŰVÉSSZEL Blaskovics József: TÖRÖKORSZÁG AZ ÍRÓ SZEMÉVEL Lacza Tihamér: A LEVIATAN SZERZŐJE Mács József: HÁROM JEGYZET A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL: SPIRÁL AZ ÉRBEN Címlapunkon Gyökeres György felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, uí. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Krát Péterné Terjeszti a Posta Hiriapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitö. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. GÁGYOR JÓZSEF pedagógus Hogy egy tanár hivatásának magaslatán áll-e, annak legjobb mércéje talán az lehet, hogy a diákjai az évek' múltával tisztelettel és szeretettel emlékeznek-e rá. A diák még az iskolapadban, a pedagógus az emlékezések során méretik meg igazán. A tanár felkészültsége, embersége vagy annak hiánya egyaránt nyomot hagy tanítványai lelkében. Tizennyolc évig tartó diákoskodásom idejéből két tanítóm nevét dédelgetem nagynagy szeretettel emlékeimben. Az egyik: Gágyor József, aki úgy él az emlékezetemben, hogy a tananyagon túl tisztességet, tartást, emberséget próbált nevelni belénk. Talán ez volt az a többlet, amitől ö különb „tanítóbb" volt a többinél. Ezért volt fontos a véleménye és fontos ma is 15—20 év távlatából; ha kétségeim vannak valamely írásom miatt, bizony ez jut az eszembe: mit szólna hozzá a Gágyor tanító bácsi... A pedagógusnap közeledtével felkerestem őt jelenlegi munkahelyén, hogy életútjáról faggassam, s hogy kielégítsem a kíváncsiságomat: milyen sors alakított egy jellemet ennyire nyílttá, humánus szellemmé ... Sok mindent csak most értek meg. Életének mozaikkockáiból egy önmagában a gyermeket mindmáig megőrző felnőtt lelke tárul elém. — Életutam? De vajon kit érdekel? És egyáltalán: mivel érdemeltem ki, hogy a Hétnek ebben az albumában én is helyet kapjak? — szabadkozik, de kérésem végül is győzedelmeskedik, s én ismét átélhetem a csodát: hallgathatom öt, mint kisiskolás koromban a magyar nyelvről és irodalomról tartott magyarázatait.,. — Ipolynyéken születtem 1941. március 15-én. Az évszámra nem, de a hónapra és a napra mindig büszke voltam. Talán egy kicsit az anyanyelv és irodalom iránt való érdeklődésemre, pályaválasztásomra is kihatott. Édesapám szabómester volt, örök életében szegényember; 1959-töl az ipolynyéki temetőben „földesúr'’. Édesanyán nálunk lakik. Életutak? Az igazi életút a szüléimé volt! Édesapám — két világháborút kijárt öreg katona — Oroszországból vakon tért haza. A család gondja — távollétében és hazaérkezése után is — hosszú ideig az édesanyám vállait terhelte. Hárman voltunk testvérek, fiúk, a negyedik, a kislány, csak jóval későb született. Máig csodálom, hogy mig első, második osztályos koromra csak homályosan emlékszem, a háborús idők elevenen élnek emlékezetemben. Néhány kép a válságos időkből: Riadó, a házunk udvarán levő pincébe futunk ... Karácsony, édesanyám kedveskedni akar nekünk. Kimerészkedik a pincéből, bemegy a házba befőttért, már jönne ki, a kilincs a kezében, amikor a házunkat lövedék éri. Ö a porfellegben állva nézi a szemben levő falat, amelyen hatalmas lyuk tátong... Este van, édesanyám kezét fogom, felettünk repülőgépek húznak el nagy búgással, futunk a hivatalosan kijelölt óvóhelyre, a közeli kastély pincéjébe. A pinceajtóban megbotlom, arccal a lépcsőkre és csúszom lefelé. Csupa vér vagyok ... Középső testvérem lábát operálni kell, csontgyulladás. Az orvosok lemondanak róla, mégis életben marad. Édesapámat néhány év múlva operálják, először az egyik szemét, egy év elteltével a másikat. A műtétek sikerülnek. Borúra derű. Lelkembe vésődött gyermekkori kép: az édesapámmal kerítést csinálunk. Már a drótot erősítjük az oszlopokra, amikor a fejsze megcsúszik a kezemben, s a szög helyett édesapám kézfejét éri a csapás. Kibuggyan a vér, ajkáról pedig akaratlanul is kicsúszik a negatív imádság: a hétsz... Ám a szavak azonnal megszelídülnek: jól van, no, tudom, hogy nem akartad, ne búsulj, nem történt semmi, nem is fáj... Egy másik kép az édesanyámról: az üzletben láttam egy szép táblás játékot, kis autócskákkal. Naponta megnéztem, megvan-e még. Éjszakákon át arról álmodtam, hogy az enyém. Egyszer csak azt mondja az édesanyám: gyere fiam, elmegyünk csipkebogyót szedni! Leadjuk, kapunk érte néhány koronát, s megvesszük azt a játékot. Én voltam a világ legboldogabb embere — és legjobb csipkeszedője! Az általános iskolát Ipolynyéken (Vinica) végeztem el, a gimnáziumot Ipolyságon (Šahy). Gyönyörű évek. A sikeres érettségi után a bratislavai pedagógiai iskolán magyar-szlovák szakot tanulok. Néhány hónapig nincs állandó lakásom, még szerencse, hogy vannak sorstársaim. Megfutamodásra, hazamenetelre azonban nem is gondolunk. A következmény: megfázom, izületi gyulladás, reumatikus láz, szirénás autó, kórház. A hosszabb ideig tartó kórházi kezelés után otthoni kezelésre szorulok. Ekkor már ott sürög-forog körülöttem a húgom is, aki 1957. decemberében született. Testvéreimmel együtt tavaszi virágcsokor voltunk. A csokor virágait az élet szétszórta, az idő pedig átfestette. A legidősebbik bátyám Havírovban, a másik Komáromban, a húgom pedig Újvárban telepedett le. Jómagam a Mátyusföld és a Csallóköz határán fekvő Tallós községbe kerültem, amelyről azelőtt azt sem tudtam, hogy a világon van. Életutak? Talán inkább a sors útjai. 1960- ban kezdtem tanítani Tallóson (Tomašikovo). Igazgatóm, Wilvéber Lajos, talpig becsületes ember volt. Úgy szeretett, mint a saját gyermekét. 1965-ben megnősültem. 1969-ben Táltosról a diószegi általános iskolába kerültem igazgatóhelyettesnek, onnan pedig 1972-ben ismét vissza Tallósra. a kisegítő iskolába igazgatónak. Pályakezdésem — szegény voltam, mint a templom egere — gyönyörű volt. A szeretet tette azzá. Már egész fiatal koromtól amolyan verselgető gyerek voltam, de a komolyabb, felelősségteljesebb munkára az igazgatóm állított rá. Felkért, hogy Írjam a község krónikáját. Egyre több adatot gyűjtöttem Táltosról, s valahogy a néprajzi jellegű adatok is az anyagba lopakodtak. Köztük elsősorban a gyermekjátékok és mondókák. Viszonylag gazdag gyűjteményre sikerült szert tennem a tallósi és a vezekényi gyerekektől. 1969-ben, miután Diószegre (Sládkovičovo) kerültem, a diószegi, kismácsédi és kosúti gyerekek lettek az adatközlőim. Ebben az időben adta a kezembe Pintér Ferenc, a diószegi iskola igazgatója Kodály Zoltán néhány könyvét. Szinte habzsoltam a sorokat: „Aki nem szereti a magyar népet, leghamarabb a gyermeken át fogja megszeretni, amint e játékok varázslatos kaleidoszkópjából felé sugárzó s a pajkos hetykeségtől gyengéd ellágyulásig váltakozó száz arcát figyeli és megismeri... Szomorú gyermekkora nyomait holtáig viseli, aki úgy nőtt föl. hogy nem volt része bennük. Annak nincs sürgősebb teendője, mint utólag megtanulni, beleélni magát, mert enélkül nem férkőzik a gyermek leikéhez ..." Magamra találtam; igazolást arra, hogy amit végzek, az fontos. Valami nagyot szerettem volna alkotni. De vajon van-e elegendő tehetségem hozzá? Megint csak Kodály volt az. aki kételyeim eloszlatásával, lelket nyugtató szavaival segítségemre volt: „A csillagos ég is homályos volna, ha csak az elsőrendű csillagok világítanák meg." Elhatároztam: hacsak egy kevéssel is hozzájárulhatok a gyermekek „elveszett paradicsomé_nak" megmentéséhez, már boldog leszek. A gyűjtést kiterjesztettem az egész Galántai járásra; Kéziratomat 1975-ben adtam le a Madách Könyvkiadónak. Nyolc évig tartott a gyűjtés, s további nyolc év kellett ahhoz, hogy 1983 elején megjelenjen a Megy a gyűrű vándorútra című kétkötetes játékgyüjteményem. Közben — a kiadó jóvoltából mintegy előzetesként — az anyagból megjelent egy kisebb kiadvány az első osztályosok részére Szól a rigó kiskorában címmel. Gyűjteményem nagyon jó fogadtatásban részesült, ami örömmel töltött el. Életutam? Napsütés, felhő, zivatar, szivárvány. A boldogságnak és a szomorúságnak is megvan a maga örök körforgása ... Mint pedagógus. Gárdonyival együtt vallom: „A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet." Mint egy kisegítő iskola igazgatója pedig hirdetem: lássam, hogyan bánsz a kisemberekkel, s megmondom, hogy nagy ember vagy-e. A játékokat a gyermekeknek gyűjtöttem abban a tudatban, hogy „az embert a munka tette — és teszi — emberré, de a játék az, amely meg is tartja annak." Vágyam, hogy a játék ne válaszfal, hanem híd legyen a felnőtt és a gyermek világa között. Évgyűrűim száma egyre szaporodik. Magamon tapasztalom, hogy a tegnapokkal fogy az élet, a holnapokkal egyre nő. Szeretnék még valami szépet, jót, maradandót alkotni — nyelvjárási szótárt? frazeológiai szótárt? — hálából annak a községnek, amely úgy a szivemhez nőtt, hogy talán fiává is fogadott. Szeretném megélni azt a kort, amikor jelenleg hároméves kisfiam is révbe ér. Valamikor vágytam én is családi házra, mellette kertre, benne gyümölcsfákra rózsa- és orgonabokrokra — ezzel a vággyal már szegényebb vagyok, néhány csalódással pedig gazdagabb. No, de egyszer majd én is „földesúr" leszek. Amit pedig gyermekeimnek — három lányomnak és egy fiamnak — örökül hagyok, hagyhatok: egy gyermekjáték-gyűjtemény, tájszavak, szólások. És megkérem őket majd arra, hogy igyekezzenek ezt az örökséget még gazdagítani: anynyifelé osztani, ahányfelé csak lehet. Az utak mentén táblákat helyeznek el, hogy el ne tévedjünk. Én az életút mellé egy táblára a következő szöveget imám: Az ember élete az egészség, vagyona a boldogság, tisztessége a becsület. Mindhárom kincset védjük, mint szemünk fényét! CSANAKY ELEONÓRA 2
