A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-18 / 12. szám
Az egyszerre érdekes és riasztó idei, korát avaszias tél serkent bennünket arra, hogy egy szokatlan helyen rejtező írott forrás nyom.in fölidézzük az 1842/43-as tél rokon szeszélyeit. Telünk a maga rendhagyó jellemével nem az első, de nyilván nem is az utolsó a Kárpát-medencében. Diósförgepatony és Kisfalud múltját kutatva kerestük föl a volt Pozsony Megyei Levéltárat (ma: Štátny oblastný archív v Bratisla ve), ahol a hajdani vármegye régi anyaköny veit is őrzik, s láttunk hozzá jegyzetelésük höz. Kisfalud római katolikus népességű ne mesi község volt, felekezeti és tanügyi vona Ion az egyházgellei plébániához tartozott, s miután egyik első tüzetes kutatási témánkul a múlt század kolerajárványait szemeltük ki, arra a gellei halottas anyakönyvre voltunk a legkiváncsibbak, amelyikben az „epemirigy" áldozatainak nevét és adatait föllelhetjük. így jutottunk el az anyaegyház negyedik halottas anyakönyvéhez, amely ezt a címet viseli: Liber Defunctorum Parochialis Ecclesiae Egyház-Gellensis per me Joannem Vodnyánszky Parochum Localem coeptus Anno 1828 avo 2da August/'. (Az Egyház-Gellei Anyaegyház Halottas Anyakönyve, megkezdve általam, Vodnyánszky János plébános által 1828. augusztus 2-án.) Itt most nem térhetünk ki az anyakönyvbe foglalt adatok kimeríthetetlen bőségére, sem Vodnyánszky plébános úr egyéb, az anyakönyv küldetésétől idegen bejegyzéseinek fölvillanyozó élményére, csupán annak a bejegyzéssorozatnak szenteljük figyelmünket, amely az 1843. évben elhunytak nevei és adatai közé tűzdelten az akkori tél rendhagyó természetéről értesíti utókorát. 1843. február 6-án elhunyt a hétéves Mészáros Viktória „görcsökből” az akkor mintegy 300 lakosú Nagy-Lucséban, s a kis halott szívfacsaró adatait ez a meglepő szöveg követi: „Ezeket jelelvén: nem tartóztathatom magamat: hogy örök emlékezet okáért fel-ne jegyezzem azt-is egyszersmind: hogy e temetésig olly engedelmes Telünk volt: hogy semmi havunk nem lévén; e mellett pedig még meleg járván folýtonossan; a templom előtt lévő gyepes Hely mintegy zöld bársonnyal béhúzva fel-vidámította az Ember' Kedvét; Májusba át-helyheztetve vélvén magát az Ember. —" Az enyhe idő tovább tartott, mert pár nap múlva újabb figyelmet érdemlő bejegyzés született: „Februarius 18dikán el-vettettem 10 mérő árpát. A Pozsonyi Német újság ezeket írja— s idézi a plébános, németül, az akkori magyar főváros újságíróinak kommentárját, hogy a dolgot ezzel a mondattal nyugtázza: „E szerint meg-valósodik az: a mit fellebb meg-jegyeztem az engedelmes Tél felől." — A pozsonyi mérő nagyjából 62 és fél literes (kétvékás) űrmérték volt, s ez a gabonamennyiség egy-egy 600 négyszögöles (fél magyarholdas) szántóba került, tehát a plébános úr említett árpáját öt magyar holdba vetették el az egyház jobbágyai. megnézzük, milyennek látta a világot költőnk azokban a felemás arcú hónapokban. A húszéves fiatalember épp Lear király udvari bolondjának szerepét játszotta a kecskeméti színpadon, s Páínapkor c. versében, január 25-én „a hideg tél közepé"-röl és zúgolódó, sőt háborgó időről beszélt, a Farkaskalandban ugyanott és ugyanakkor azt vetette papírra, hogy „Mogorva a tél, puszta a határ, / Rajt a vihar légparipája jár", a Könyeim negyedik darabjában pedig, februárban, amikor a gellei anyakönyv szerint a bodza, a som, az egres, az ibolya és a lóhere is kibomlott, Petőfi így esengett a télhez: „O télnek dermesztő hidegje! / Mely a folyókat lebilincseléd, / O télnek dermesztő hidegje, / Bilincseld le szememnek csepkönyét!" Lehet, hogy Kecskeméten, az Alföld szive táján sokkal zordabb volt a tél, mint a Csallóköz szíve körül fészkelő Egyházgellén, bár a két települést csak kétszázöt kilométer választja el egymástól, de még valószínűbb, hogy a literátus hajlamú, koros plébános, aki a gazda szemével is fürkészte a felhők és szelek forgását, hiszen Fényes Elek szerint is „szép részt bírt" a falu határában, a legjózanabb tényeket rögzítette az anyakönyvben a télről, míg Petőfi, a nincstelen, a romantika iskoláján fölserdült ifjú poéta a tél képzeleti és látomásképét dobta a papírra, nem a pillanatnyi valót. Ez volt Petőfi életében a Jövendölés, az Én, a Szeget szeggel, a Távolból, a Befordultam a konyhára és a Temetésre szól az ének, az első végérvényes programok és vezérmotivumok lírai megfogalmazásának esztendeje, s ezekben a szövegeiben kristályosodtak ki az érett költőre oly igen jellemző romantikus, majd forradalmi ellentétpárok, egyebek közt az igazi tél és nyár antinómiája. Kecskemét után Petőfi nyomorgó hónapot töltött Gelle- és Patonyszél közelében, Pozsonyban, másolta éhbérért az Országgyűlési Tudósításokat, majd itteni barátai Pestre segítették. Ott irta július-augusztusban Érik a gabona c. nyolcsorosát: „Érik a gabona, / Melegek a napok, / Hétfőn virradóra / Aratásba kapok ..Úgy véljük, a költő ezúttal hitelesen tudósított a megkésett aratásról. Az anyakönyvi bejegyzésekről az is eszünkbe jutott, hogy a költő édesapja, Petrovics István mészárosmester is örülhetett Dunavecsén a márciusi jégnek. Mire is ment volna ki az élete, ha számos gondját-baját még az is tetézi, hogy jég híján mázsaszámra romlik nyakára a nyári hús! Amit az egyházgellei plébános az utókornak szánva a halottas anyakönyvbe zárt, legyen így kiásva mint nem romló csecsebecse valóban címzettjéé, az utókér. Nota bene! KONCSOL LÁSZLÓ A tavaszias áramlatok makacsul tartották magukat, de később sarkon perdült az idő. Szóljon erről a korosodó plébános színes-illatos, érzékletes márciusi tudósítása: „Figyelmeztetés! Februarius 17dikén szedtem a kertben teljesen ki-virágzott Ibolyát; — a Lóhere szeles időben habzott; — a Somfa virágzott; a bodzafa ki-levelezett: úgy az Egres-is; de 4dik és 5dik Martiusban olly nagy fagyás volt: hogy Martius 6dikán a Jég-vermeket meg lehetett tölteni négy öt ujnyi vastagságú Jéggel; és így a Mészárosok nagy gondtól menekedtek." Vodnyánszky János még a nyár derekából is visszatekintett a tavaszias, furcsa félidőre, s július 17-e után kelt üzenete egyértelműen a gazda szemszögéből értékelte az eseményeket: „NB. (olvasd: Nota bene!) Jóllehet az 6odik Februariusban történt Jegyzékem szerint a Tél nagyon engedelmes volt: még-is csak julius 14-dikén kezdhették meg nálam az aratást: olly késön ért meg általánosan a gabona!" Eddig a történelmi időjárásjelentések az 1842/43. évi tél kikeleties furfangjairól meg arról a tetézett furcsaságról, hogy lám, ennek ellenére is csak július közepén dőlt sarló alá a csallóköziek aratnivaló gabonája. Az ember önkéntelenül azon töpreng, hogy vajon milyen nyár s milyen termés követi majd ezt a mi 1987/88-as telünket, amelyben február 9-én, beszámolónk írása közben gyanútlanul nyílik a százszorszép, a kankalin, az ibolya, a májvirág és a leánykökörcsin. De ki volt az a plébános, aki nekünk 145 esztendő mélyéből, a múlt sötétülő kútjából ily üde hangon visszaüzen? Vodnyánszky János 1789. július 18-án, négy nappal a Bastille lerombolása után született Bazinban (Pezinok). Teológiai tanulmányait a nagyszombati (Tmava) Marianumban végezte el; ott szentelték pappá 1812. augusztus 26-án, Napóleon oroszországi kalandjának évében. Utána a budai Szt. Annatemplomban szolgált mint segédlelkész, majd három évig gr. Pálffy Lipót alkalmazta, s 1816-ban urának főispánná és a várbirtok széniorává történt beiktatását követőleg nyerte el az egyház-gellei plébániát. Itt hunyt el hat évvel a kiegyezés után, nyolcvannegyedik életévében, 1873. április 22-én. Érdekes, jegyzi meg latin nyelvű forrásunk. Némethy Lajos Series Parochiarum et Parochorum c. könyve (Esztergom, 1894), hogy elődjével, Arady Ferenccel kerek egy századon át működtek a gelleiek szép, kéttornyú, bencés stílusú Árpád-kori (12—13. századi) templomában, amely az egész középkori Gelle-vidék, így a Patonyok mindennapjainak is egyik központjaként szolgált. A gellei plébános urat a bejegyzések szerint nemcsak az időjárás érdekelte. A szabadságharc idején megörökítette a császáriak (Windisch-Grätz és Jellašič) csapattesteinek gelleszéli hadmozdulatait, a magyar nyelvhasználat körüli politikai kötélhúzások eredményeit pedig három jól hangzó latin versben nyugtázta. Ezekre a dolgaira később részletesen visszatérünk. Lehet, hogy csak az ország nyugati peremvidékén volt ilyen enyhe az az 1842—43-as tél. Egyéb forrásunk nem lévén könnyen elérhető közelben, Petőfi gondosan dátumozott költeményeit vettük elő polcunkról, hogy \ 16
