A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-18 / 12. szám
KINCSÜNK AZ ANY/WťELV A FIATALOK NYELVÉRŐL Hogyan beszélnek a fiatalok? Ha a kérdésre tömören akarnék válaszolni, ezt felelném: Elképesztően. És a probléma — mert ez vitathatatlanul komoly és létező gond — nem is olyan egyszerű. Ha figyelmen kívül hagynánk azt a nemkívánatos jelenséget, melyről az alábbiakban majd bővebben szó lesz, fiataljaink beszéde amúgy is igen sok kívánnivalót hagy maga után. Fiataljaink igen jelentékeny hányada ugyanis — sajnos — sem szóban, sem írásban nem képes szép, könnyed, választékos, szabatos és magyaros stílusban kifejteni a gondolatait, igen primitíven, gyakran logikátlanul fogalmaz és a nyelvműveléssel a legkisebb mértékben sem törődik. Nem állnak rendelkezésemre statisztikai adatok, de gyanítom (és talán nem minden alap nélkül), hogy a fiatalok megdöbbentően keveset olvasnak, és az olvasmányaik sem minden esetben olyan irodalmi értékű szövegek, melyek kifejezőkészségüket segítenék, hanem sok esetben ponyvairodalom, nem éppen a nyelvművelés céljaira alkalmas krimitörténetek stb. S ha kevés prózát olvasnak a fiatalok, még kevesebb vers kerül a kezükbe. Szép vers. Ezt hangsú, lyozni szeretném, mivel a hebehurgyán egymásra dobált „mellbevágó" gondolatoktól terhes (bár inkább azt szeretném mondani, hogy „terhelt"), úgynevezett modem költemények nemcsak logikai, poétikai és gyakran filozófiai síkon is csupán bravúrnak beillő szuperzagyvaságok, hanem sajnálatos módon arról is ékesen tanúskodó „alkotások", hogy Írójuknak halvány sejtelme sincs a nyelv melodikus és logikai elemeinek igenis lehetséges kihasználásáról annak érdekében, hogy a műgonddal készült költői alkotás nem csupán mondanivalója, hanem nyelvezete által is gyönyörködtesse az anyanyelvét szerető olvasót. Ám talán ugyanúgy, mint a „modem" költők alkotásait, nemigen olvassák (kellő mértékben!) fiataljaink a klasszikusokat sem, és nagyrészt ezzel tudom megmagyarázni azt a már-már bosszantó jelenséget, hogy a rendkívül csekély irodalmi értékű, gyakran teljesen együgyű táncdalszövegeket sokan közülük tán a művészi tökély netovábbjának tekintik. Eléggé nagy mértékben elterjedt fiataljaink körében a nyelvrontó „diák-slang" és egy további szókincs, melyet jobb kifejezés híján „huligán-szókincs"-nek neveznék. Mindkét zsargon ijesztő módon csúfítja fiataljaink szép magyar beszédét, és sajnos, úgy tűnik, hogy nem a művelt, az iskolázott fiatalok tanítják beszélni az alacsonyabb műveltségűeket, a hippiskedő és huligánkodó fiatalokat, hanem megfordítva. Nemegyszer „társalognak" fiataljaink valami olyan „újmagyar" tolvajnyelven, hogy a mi generációnk már csak tolmács vagy szótár segítségével értheti meg ezeket a „nyelvújítókat". Persze, ezzel még távolról sem merítettük ki azokat a negatív és nagyon is nemkívánatos hatásokat. melyek fiataljaink beszédét torzítják, primitívvé, logikátlanná, értelmetlenné es nem utolsósorban magyartalanná alacsonyítják. Amennyire minden módot és eszközt fel kívánunk használni annak érdekében, hogy valamennyi csehszlovákiai magyar fiatal tökéletesen vagy legalábbis elfogadható szinten megtanulja saját érvényesülése érdekében a szlovák nyelvet, annyira nem tartjuk kívánatosnak, hogy fiataljaink indokolatlanul szlovák szavakat és kifejezéseket keverjenek amúgy sem mindig kifogástalan magyar beszédükbe, hiszen ezáltal csak azt bizonyítanák, hogy fegyelmezetlenül gondolkodnak, és nem tudják, hogy az összes szlovák szónak van tökéletes magyar megfelelője. Mindkét nyelv iránti kőtelező tiszteletünk megköveteli, hogy pl. ne a „národný výboŕ"-ra menjünk nemzeti bizottság helyett, ne „preddavok"-ot kapjunk előleg helyett és ne a „prijímací pohovor"-t igyekezzünk jelesen abszolválni, hanem a felvételi beszélgetést vagy vizsgát stb. Amiről az eddigiekben szóltam, az talán elsősorban a nyelvművelés területéhez tartozik. Amiért azonban tulajdonképpen ezt a cikket megírtam, az csak az alábbiakban kerül tárgyalásra, bár kissé zavarban is vagyok, mert nem tudom, sikerül-e a lényeget irodalmi nyelvünk szokott stílusában elmondani. Nem örvendetes jelenség az sem, ha fiataljaink a fentebb vázolt diák- és huligánzsargonban, pongyola stílusban, primitíven és szlovák szavak vagy szlovakizmusok igénybevételével beszélnek. Van azonban fiataljaink beszédében egy olyan komponens is, amely tulajdonképpen már nem a nyelvművelés, hanem a neveléstudomány, az esztétikai és az erkölcsi nevelés területét érinti. No, de miért kertelek, miért nem mondom ki végülis: fiataljaink beszéde telis-tele van trágár, ocsmány, vulgáris, amint mondani szokás: „nyomdafestéket nem tűrő" szavakkal és kifejezésekkel. Ez a megdöbbentő és megbotránkoztató jelenség az utóbbi időben — sajnos — rendkívüli mértékben elszaporodott. Volt alkalmam vonaton utazni olyan vasúti kocsiban, melynek a hátam mögötti fele középiskolás diákokkal volt tele, fiúkkal és lányokkal. Beszélgettek. Nem is szokatlan témáról. A másnapi leckékről, feladatokról. Ez diákokhoz illő téma. Amilyen kifejezésekkel „fűszerezték" azonban ezt a beszélgetést, az egyszeriben szinte kétségessé tette, valóban diákok beszélgetését halljuk-e. Hiszen a folytonosan, szinte már bizonyos „rutinnal" ismétlődő messzemenően ocsmány és trágár kifejezések inkább egy züllött apacsokból, utcalányokból, notórius kocsmatöltelékekből, röviden a társadalom salakjából álló „társasághoz" illettek volna inkább. Ami engem, mint pedagógust különösen elszomorított, az az a tény volt, hogy a társaságban diáklányok is voltak és a trágár kifejezések rutinos használatában mákszemnyit sem maradtak el fiútársaik mögött. Elszomorítóan elképesztő jelenség ez, amikor jól öltözött diákfiúk és angyalarcú diáklányok szájából bűzös szennycsatomához hasonlóan ömlik a trágár és vulgáris kifejezések özöne. Felmerülhet (fel is merül) a kérdés: Kitől tanulják ezt az ocsmány beszédet a fiatalok? Az édesanyjuktól, aki az anyanyelv csodálatos zengésű gyönyörű szavaira tanította meg őket első tanítómesterükként, bizonyára nem. A tanítóiktól, akik végtelen türelemmel és szeretettel csak jóra és szépre (tehát szép beszédre is) tanítják őket, szintén nem. Akkor hát kitől? Az utca, a talponállók, a zugbordélyok nyelve vált számos fiatalunk Zsargonjává? Bárhogy is van, nem szabad engednünk, hogy ez az egyáltalán nemkívánatos jelenség fennmaradjon, esetleg nagyobb méreteket öltsön. Minden eszközzel meg kell akadályoznunk az ocsmány beszéd terjedését! A felnőttektől (elsősorban a szülőktől) el kell várnunk a kérlelhetetlenül kifogástalan személyes példamutatást. Az esetleges trágár szövegű olvasmányokat el kell vennünk a fiataloktól és meg kell semmisítenünk. Fokozottabb mértékben kell érvényesítenünk az iskolai esztétikai nevelés hatékonyságát, meg kell tanítanunk a fiatalokat a szépirodalmi müvek hozzáértő olvasására, arra az esztétikai élvezetre, amit egy-egy remekbeszabott költői vagy prózai mű elolvasása jelent a müveit ember számára. Nem tartom összeegyeztethetőnek, hogy valaki, miután hosszabb időn át elmélyülten tanulmányozta a világirodalom remekeit, utána vulgáris beszédbe kezdene bárminemű szégyen vagy önkorholás nélkül. Egy Brazíliába szakadt magyar orvos-író, Lénard Sándor ezeket a gyönyörű gondolatokat írta anyanyelvűnkről: „A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart — ez félelmetes — el is lehet felejteni!" E szép gondolatokhoz szeretném hozzáfűzni: A szép, a művelt emberhez méltó, trágár és ocsmány kifejezésektől mentes magyar nyelvet el lehet felejteni. Fiataljainknak a trágár beszédet kell elfelejteniük, hogy az újarcú, testileg-szellemileg egészséges szocialista emberhez méltó műveltség, jellem és morális gazdagság birtokában úgy beszéljenek anyanyelvükön, ahogyan illik, ahogyan elvárjuk tőlük mindnyájan, akik a felnövő új nemzedéket szépnek, boldognak, műveltnek, anyanyelvéhez messzemenően ragaszkodónak, tehát teljes értékű, újtipusú szocialista embereknek kívánjuk látni! SÁGI TÓTH TIBOR A múlt heti számunkban közölt Nyelvi totó megoldása A mondat helyesen így hangzik: Azt senki sem mondhatja, hogy nem látjuk szívesen a vendéget. A példában a „suksűközés" hibájával találkozhattunk. Akinek gyenge a nyelvérzéke, kevés az olvasottsága, nem ismeri az igeragozást, könnyen beleesik ebbe a hibába, így akkor is a felszólító mód alakját használja, amikor nem is akar parancsolni. Ezt mondja: Majd ő megmutassa. Ezt mi nem szeressük. Ehelyett: Majd ő megmutatja. Ezt mi nem szeretjük. A helyes nyelvhasználat megköveteli ennek a bosszantó hibának a kiküszöbölését. A megfelelő módszer a suksűközés elkerülésére a nyelvtani ismeretek elmélyítésében, a helyes igehasználat elsajátításában, az olvasottság bővítésében keresendő. EGY KERESZTLEVÉL HÁTÁRA (Kormos István képeskönyv) „ 1923-ban születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevo/t közre nyílt, ott hömpö/ygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda. Kétéves se voltam, amikor nagyapám, vizet húzván a mohás-békás udvari kútun kon, türesállva nézte: mért ugrándoznak a ház előtt a tehenek, bőgve-rugdosva egymást De csak elvonult a csorda, s mikor leszállt a por, ott ültem még az útközépen, szürkére izzadt ingben, ismeretlen nyelvű mondókákat gajdokra, legkedvesebb játékomba, egy fém hőmérőtokba homokot töltögetve". Az immár tíz esztendeje eltávozott Kormos István emlékére adta ki a Móra Könyvkiadó, egykori munkatársának tisztelegve ezt a pompásan kiállított albumot, s ebben olvashatjuk újra az idézett kalandot s a folytatását: „Harminc évvel később elmondtam Füst Milánnak ezt az öntudatlanul átélt halálpillanatot; ő csak nézett ki hosszan az ablakon, s ezt mondta: „Fiam, valaki veled játszik." Ha volt valaki a magyar költészetben, akire leginkább rá illett a „játékos" jelző, akkor ez Kormos István. Ez az apátián, anyátlan árva, akit nagyanyja nevelt emberré, s nemcsak emberré, hanem a modern magyar Ura egyik meghatározó egyéniségévé. Hihetetlen dolog ez, hogy már ő is tíz éve halott. Hiszen annak is csak alig tizenöt esztendeje, hogy itt járt közöttünk. A Szlovák írószövetség vendége volt, s nekem jutott a megtiszteltetés, hogy tolmácsa s útikalauza lehettem. Kérdeztük tőle, mi a kívánsága, mit szeretne látni: Selmecbányára (Banská Štiavnica) s Körmöcbányára (Kremnica) volt kiváncsi, ott töltöttünk két feledhetetlen napot. S nemcsak azért voltak e napok feledhetetlenek, mert szép helyeken bolyongtunk, hanem Kormos kifogyhatatlan történetei miatt is. A két nap alatt megismerhettem az egész mai magyar irodalmat — pizsamában. S hogy az időpontra miért emlékszem ilyen pontosan ? Mert épp az ötvenedik születésnapja előtt volt, meg is ünnepeltük, kissé előlegezve, mi is. S most íme, a Kormos-emlékkönyv! Számomra legalábbis, nemcsak Kormos miatt élvezetes olvasmány, hanem a párizsi fényképek miatt is. A sors véletlene úgy akarta, hogy én épp akkoriban kerültem Párizsba, amikor Kormos, egy évi ottlét után, már éppen hazafelé készülődött De úgy kb. egy hónapig még közösen szívtuk Párizs levegőjét. Ő búcsúzkodván tőle, én ismerkedvén véle. Nézem a fényképeket a még Párizsból való közös ismerősöket. Gara Lászlót, Pátkai Ervint Az ugyancsak akkortájt ottjárt PHinszkyt, Ottlikot Mészöly Miklóst Mennyi legenda! S mennyi halott! Halott Nagy László is, aki pedig a Kormos-nekrológot mondotta: „Tekintsünk vissza, az apátlan-anyátlan, a világra hagyott fiú, az ostorozott szívű költő győzni tudott mindig, versben, játékban, egyebekben. Győzni tudott mert nem volt mit veszítenie. Szemében ami szent: a szegények pusztakalácsa, az édes Betlehem-ábránd, pengővel, forinttal nem mérhető”. (cselén yi) 10
