A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-11 / 11. szám
MÉG MINDIG A PÁLYÁN! Gogh Kálmán ötvennégyszer öltötte magára a nemzeti tizenegy címeres mezét. A labdarúgó Európa-bajnokságokon egy arany- és egy bronzérmet szerzett a csehszlovák válogatottal. A Slovan Bratislava képviseletében kétszer nyert országos bajnokságot, de játszott a VÖEST Linzben is és a DAC-ban. Az egykori remek balhátvéd ma is ott futkároz a pályán — az egyik ausztriai kiscsapat, a határszéli Gols kulcsembere és edzője egyszemélyben. A szőke labdarúgó az idén januárban múlt negyvenéves; ha így folytatja, belőle lehet a csehszlovák Matthews! Gogh valószínűleg minden idők egyik legarányosabb testű, legkidolgozottabb izomzatú labdarúgója, aki szabad óráiban gyakran felkeresi a kondicionáló termet, hogy súlyzózhasson, aki negyvenévesen is tartja a súlyát, őrzi erőnlétét; aki szüleit korán elvesztette, s aki hat testvér között az ötödik; aki gyerekkorában törte a kukoricát, legeltette a tehenet és sárpuskával lödözgetett Gútán (Kolárovo) s aki később, a katonaságnál mint ejtőernyős a lehető legkeményebb kiképzésben részesült, de itt is helytállt; aki eleinte törte a szlovák nyelvet, de később szakérettségizett és elsőosztályú edzői minősítést nyert ezen a nyelven a labdarúgó-edzői szakon; aki megtanulta a németet, s kacérkodik az angollal; Gogh, aki európai hírű játékos lett, de kinek a nevét rendre szabálytalanul, rövid ö-vel írták és ejtették a hazai szakírók; aki a legtanulékonyabbak és legcéltudatosabbak közül való, akit vonzanak a történelmi tárgyú olvasmányok, s aki ereklyéi között Hoeness mezét is őrzi... ez hát a negyvenéves játékos. Vajon milyen az életfilozófiája? — Előbb-utóbb mindegyik ember kialakítja a saját életbölcseletét, felméri, mit tehet céljai elérése érdekében, mi a küldetése a világban, abban az emberi közösségben, amelybe beleszületett. Igaz, hogy eleinte nem tudatosan, mégis már ifijátékosként olyan életmódot folytattam, hogy a pályán mindig a lehető legjobb teljesítményt nyújthassam. Nem mentem az edzések vagy meccsek után a kocsmába, inkább kipihentem a fáradalmakat otthon. Ma már nyilvánvaló számomra, hogy tulajdonképpen ekkor alapoztam meg a jövőmet. ezért sikerült jobban érvényesülnöm másoknál. Már ifi koromban készültem mindegyik mérkőzésre, s ezt nem dicsekvésképpen mondom, s nem azért, hogy hangoztassam, mi mindenről mondtam le a foci kedvéért. Lemondásról szó sem volt — egyszerűen már akkor is ez az életvitel volt számomra a legmegfelelőbb, ezt tartottam természetesnek. Később, a húsz felé közeledve, tudatosabbá váltak cselekedeteim. Feltettem magamnak a kérdést: hogyan tovább? Mit szeretnék elérni, s mit kell ezért tennem? Persze, szerencsém is volt, amikor a poprádi kaszárnya udvarán felfigyelt rám a divíziós csapat egyik vezetője. A kétéves katonai szolgálat is jó alkalom volt rá, hogy felmérjem, hol tartok, miben vagyok jobb, miben gyengébb a többieknél ? Havonként futóversenyeket rendeztek számunkra. Egypercenként vágtunk neki a fél maratoninak is nevezhető távnak; örömöm telt benne, hogy sorra befogom az előttem haladókat, s mindezt nem lilára vált arccal, küszködve teszem, hanem élvezettel. Éreztem, milyen könnyedén gyorsítok, újítok az iramon, elég volt megnyújtanom a lépteimet, s már el is hagytam az előttem haladót. Fokozatosan, lépésről lépésre jutottam előre az életben is, mindig elemezve a tetteimet, s mindig felmérve, mi mindent kell még megtanulnom. Annyit már mundéros korszakomban is megfigyeltem magamon, hogy az átlagosnál jobb erőnléttel rendelkezem, vagyis erre kell majd építenem a jövőben. Poprádon, a divízióban is ennek köszönhettem, hogy boldogultam az idősebb, erősebb, tapasztaltabb játékosok között — sokat bírtam futni, gyors voltam, szívós. Amikor a Slovan ajánlata befutott, és én is együtt készülhettem a jónevü társakkal, az állóképességemmel nem volt baj, itt is álltam a sarat. A többiekhez viszonyítva azonban javítanom kellett a gyorsaságomat, növeltem a testi erőmet. Mindkettőt aránylag hamar elértem. Minthogy nem volt súlyfölöslegem, a szervezetem nem a háj elégetésére, hanem az izmok térfogatának növelésére fordította energiáját. Azzal viszont, hogy megerősödtem, együtt jár a gyorsaságom lényeges megnövekedése, főleg a robbanékonyság. Egy idő után aztán a Slovanban is körültekintettem, hogy megvizsgáljam, milyen lehetőségeim akadnak itt a továbbfejlődésre? Némi megtorpanás következett ekkor. Kedvelt posztomon, a fedezet szerepkörében aligha sikerült volna az akkori első csapatban meggyökereznem. Nagy volt a versengés a középhátvédek között is — Horváth, Hrivnák, Zlocha volt az ellenfél. Mihez kezdjek? Rájöttem, hogy a szélsöhátvéd helyén érvényesülhetnék a leginkább. Huszonöt éves voltam már, az erőnlétemet a saját mércémmel mértem, azaz jobb akartam lenni mint a régi-magam. Nagy ösztönzés volt számomra az 1974-es világbajnokság, amely megmutatta, hogy a világ legjobbjai a sok, sebes iramú futáson alapuló játék felé indultak el. Később a válogatottban csakúgy, mint a Slovanban, a kitartást, erőnlétet mérő próbákon mindig az élvonalba tartoztam. A Magas-Tátrában, a Csorba-tó körüli kijelölt futóterepen például, ahol Cooper-tesztből vizsgáztunk, háromezer-hétszáz métert futottam le 12 perc alatt. Önbizalmamnak a jó fizikai állapot volt az alapja. Mindegyik válogatott mérkőzés előtt lámpalázzal küszködtem, de ez némi hasznot is hozott — arra sarkallt, hogy minél tökéletesebben felkészüljek, hogy minden idegszálammal a meccsre összpontosítsak, kövessem a játék minden pillanatát. Eszembe sem jutott, hogy balhátvéd legyek! Jobblábas voltam, bár igyekeztem egyenértékűvé tenni a bal láb rúgótechnikáját is. Az egyik késő őszi, Ostrava elleni bajnoki mérkőzés előtt Zlocha megsérült. Vengloš edző kedden bejelentette, én leszek a balhátvéd. Nem estem pánikba, inkább azon töprengtem, mit kellene tennem, hogy helytálljak? Felkészültem az „emberemből", elhatároztam, nem kockáztatok, a lehető legbiztonságosabb játékra törekszem. Amikor vasárnap sorra került a mérkőzés, százszázalékosan sikerült az összpontosítás, pótoltam neves játékostársamat. A mérkőzés pillanatai nagyon élénken megmaradtak bennem az utolsó sípszó után is — mint egy videót, bekapcsolom az emlékezés gépezetét, s még egyszer vagy többször elemzem a játékomat, felfigyelve hibáimra, hogy majd elkerülhessem őket legközelebb. Azon a bizonyos Gögh Kálmán a balhátvéd Ez már történelem. A Gogh család a Slovan stadionban ostravai meccsen dőlt el a sorsom: balhátvéd lettem, s egyetlen kivétellel — Iránban — ezen a poszton szerepeltem valamennyi, nemzetek közötti találkozón. — Befejezésül engedj meg egy kérdést: könnyen-e, vagy éppen ellenkezőleg: nehezen történt a beilleszkedésed a válogatottba? — A válogatottság óriási ösztönzést ad. Az ember ráébred, hogy egy egész ország képviselete a feladata, és ez nagy felelősség, nyomasztó, hozzá kellett szoknom. Ugyanakkor lelkesített is a feladat; igyekeztem tökéletes összpontosítással, százszá-12
