A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-04 / 10. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Miklósi Péter: A Matesz jubileumi előadása - BÁNK BÁN Batta György: MÉG MINDIG A PÁLYÁN! (Gogh Kálmán) Kiss László: NEM MÉRGEZTÉK MEG V. LÁSZLÓ KIRÁLYT Pavol Zachara: TEUESÜLT GYEREKKORI ÁLOM A KÉT KOMA (csuvas népmese) Címlapunkon Zdena Studenková az Ekkehard című nyugatnémet—magyar koprodukcióban készült tévéfilmsorozatban. Szabó Róbert felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon : 332-919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon : 332-864 Grafikai szerkesztő: Kral Petemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitő. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkébo 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. KOUDELKA GYÖRGYNÉ LIPTAY MÁRTA — gimnáziumi tanárnő Soha meg nem unható szépsége az újságírói munkának ama ritka alkalom, amikor az ember egykori tanítóját tisztelheti riportalanyában. így vagyok most én is, amikor a bratislavai Duna utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium építészeti műemlékként védett, patinás épületében Koudelka Györgyné Liptay Márta igazgatóhelyettessel ülök szemben, akinek a köztársasági elnök épp a minap adományozta a Kiváló Munkáért kitüntetést. A tanárnő magyar—szlovák szakos, tavaly volt ötvenöt éves, bár nekem — fiatalos mozgása és derűs arca láttán — úgy tűnik: alig változott az elmúlt huszonöt esztendő alatt. Viszonyítási alapul azért említem éppen ezt a negyed évszázadot, mert pont annyi idő telt el azóta, hogy 1963 tavaszán a mi osztályunkat is ő érettségiztette szlovákból. A különbség csupán annyi az akkori emlék és a jelen valósága között, hogy az érettségi vizsgán ő várta a mi feleleteinket — most viszont a tanárnő válaszol egykori diákjának kérdéseire. — Izgalmas kérdésnek tűnik: több évtizednyi pedagógusi tapasztalatainak tudatában, vajon miként emlékszik a saját diákéveire ? — Életem első tizenkilenc évét a szülővárosomban, Komáromban töltöttem, de mindmáig úgy érzem, hogy ez az időszak döntő mértékben befolyásolta sorsom további alakulását. Ebben nagy részük van a diákköri élményeknek is. Annak idején, másfél évig, az egykor komoly hírű bencés gimnáziumnak éppen úgy diákja voltam, mint a felszabadulás után nyílt szlovák gimnáziumnak. Itt is érettségiztem 1951-ben, bár ekkorra — 1950-ben — már szülővárosomban is megnyílt a magyar tannyelvű gimnázium. Sőt! E két iskola eleinte közös épületben működött. Ez a sajátos „iskolahelyzetet" teremtő 1950/51-es tanév számomra több tekintetben is érdekes, tanulságos volt. Igaz, akkoriban az tűnt a leglényegesebbnek, hogy fiatalok voltunk és élni, tanulni akartunk. A közös fedél alatt működő két iskola légköre azonban azt sugallta, hogy őszintébb pillanatainkban ráérezzünk arra: a háború már a mi nemzedékünket is megviselte. Nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy az iskolatársunkra pillantva — a folyosókon, az udvaron, a Vág és a Duna partján, a szigeten, a valamikori Ráckertben vagy bárhol egyebütt — nem azt firtattuk, kinek milyen az anyanyelve, a nemzetisége, hanem elsősorban azt: milyen ember az illető. Nem emlékszem, hogy a két iskola diákjai között ilyen-olyan súrlódások lettek volna. Ellenkezőleg, azok a diákok, akik Szlovákia félreesőbb tájairól kerültek Komáromba, szinte kivétel nélkül megtanultak magyarul, míg nekünk a szlovák nyelv elsajátításában segített a velük való társalgás. Mindennek eredményeképpen még ma is, a sokadik érettségi találkozón magyarul szól hozzám az a valamikori osztálytársam, aki a negyvenes évek második felében szlovák vidékről került Komáromba, most viszont sok-sok éve már a csehországi Mostban él. És nemcsak az köt össze bennünket. hogy valaha osztálytársak voltunk, hanem elsősorban az, hogy a komáromi gimnázium diákjai lehettünk. — Ez milyen értelemben jelent többletet? — Emberi és erkölcsi tekintetben egyaránt. Mind a szlovák, mind a később nyílt magyar gimnáziumban több olyan, még a régi gimnáziumi hagyományokra építő pedagógus tanított, akikre hagyomány volt felnézni. — Vajon miért? — Mert olyan plusz volt bennük műveltségben, emberi tartásban. Nemcsak a szaktantárgyaikat oktatták magas fokon, hanem felénk is érdeklődés, vonzás áradt belőlük. Mindkét iskola tanárainak többsége olyan ember volt, aki előtt a diák nem akart „leégni", hanem arra törekedett, hogy becsülete legyen. Útravalóul, a tudást igazoló érettségi bizonyítványon kívül, erkölcsi tőkét is kaptunk. Volt elképzelésünk az ember reális igényeiről, az elvek megőrzésének mikéntjéről, az élet igaz értékeiről. Diáktársaim zömét otthon, a szülői házban is valahogy így nevelték, de a gimnázium mindezt sokkal kézzelfoghatóbbá tette. — Tényleg! Ön, aki ma már két unokának is örvendő nagymama, vajon miként emlékszik vissza a szülői házra ? — Szeretettel elegy keserű emlékekkel. Az utóbbit azért, mert apámat katonaként frontszolgálatra osztották be, az édesanyám pedig 1944-ben, harmincöt éves korában hirtelen meghalt. A háború után apám sok éven át egyedül nevelt engem és a két évvel fiatalabb öcsémet. Munkásember volt, géplakatos és nagyon-nagyon szigorú apa. Kötelességeinket illetően nála sohasem volt mellébeszélés. Ma azt mondom, mindez csak a javunkra vált, mert otthon tanultuk meg a napi kötelességekhez való becsületes hozzáállást. Pénz és vagyon helyett, otthonról ezt hoztam magammal az életbe. — Visszatérve korábbi témánkhoz: az iskolához, hadd kérdezzem meg, vajon a Duna utcai gimnáziumban is divat-e respektussal felnézni egy-egy tanárra ? — Minden iskolában vannak kiváló, lelkiismeretes tanulók, és vannak olyanok is, akiknek nemigen tetszik a regula. Ennek ellenére bátran mondhatom, hogy tanulóink többsége tisztelettel van irántunk. Külön öröm, hogy ma már szép számmal vannak olyan pedagógusaink, akik egykor a tanítványaink voltak. — Véleménye szerint mit érezzen a diák, amikor átlépi a Duna utcai iskola küszöbét? — Elsősorban azt, hogy magyar tannyelvű alapiskola és gimnázium vagyunk Szlovákia fővárosában, ami sok mindenre kötelez. Tanárt és diákot egyaránt. Megengedhetetlen az összevisszaság, a meggondolatlanság. Ehelyett a többet és a jobbat elvének elsajátítását szorgalmazzuk. Alapelv nálunk, hogy az iskola falain kívül mutatkozik meg a legjobban : milyen lelkiismeretes munkát végeztünk idebenn. — Több mint három évtizednyi pedagógiai gyakorlattal a háta mögött, miként látja az anyanyelvi oktatás szerepét? — Okvetlenül fontosnak tartom, mert tartós tudást valóban csak az anyanyelven lehet elsajátítani. Annak idején, amikor a sors úgy hozta, hogy Komáromban szlovák gimnáziumba kerültem, több tárgyból forgattam magyarországi tankönyveket, hogy valóban megértsem a szóban forgó tantárgy lényegét. Az élet és saját pedagógusi gyakorlatom tanított meg arra, hogy az anyanyelven való tanulás nemcsak az egyéniségformálás egyik alapvető feltétele, hanem akarat és gerinc dolga is. — A Duna utcai gimnázium pedagógusainak és tanulóinak közös munkájában milyen feladata van az érzelemnek ? — Főként az emberi kapcsolatok kialakításában van komoly szerepe, mert diákjaink kétharmada nem közvetlenül fővárosi lakos. Tizennégy évesen kiszakadnak a megszokott családi környezetből, ami szinte pótolhatatlanná teszi, hogy erős érzelmi kötődést érezzenek az iskolához. Ama törekszünk, hogy diákjainknak valóban második otthona az iskola legyen, hogy problémáikat és örömeiket egyaránt megosszák velünk. Ez a családias légkör nagyban hozzájárul ahhoz, hogy diákjaink túlnyomó többsége becsülettel készül föl az életre, s később is okosan, jól hasznosítja az itt kapott alapokat. — A pedagógus munkaideje, az órarend tanúsága szerint, kötöttnek látszik, a valóságban azonban állandó készenlétet folytonos igénybevételt jelent Nyitván, az ön esetében sincs az másként Nem látja ennek kárát a család? — Valóban nem emlékszem, mikor telt el nálunk szombat-vasárnap úgy, hogy én ne rakodtam volna szét az iskolával kapcsolatos dolgaimmal. Az én gyerekeim egyszerűen ebben nőttek fel, mégis úgy érzem, hogy nekem kell hálásnak lennem a család részéről kapott megértésért, toleranciáért. — A sok lemondás, a különböző többletmunka ellenére úgy érzi: teljes az élete ? — Igen. Úgy tapasztalom, hogy a családom is. a tanítványaim is szeretnek. És éppen ez az, ami a tanítói pályában pótolhatatlanul szép. Nagyon szívesen hallgatom a régi tanítványokat, amikor az életükről mesélnek. Ez minden vagyonnál többet ér. Kitűnő érzés tudatosítani, hogy az elmúlt évtizedek során rengeteg sikeres embert neveltünk már itt a Duna utcai iskolában. Volt diákjaink közül szinte mindenki érvényesül, akiben van akarat és kitartás. Aki itt, iskolánk hétköznapi életét élve tanulta meg azt is. hogy eredményeket elérni csak kötelességből — nem lehet. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 2
