A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-02-26 / 9. szám

A KULTÚRA ÉS AZ ÁTALAKÍTÁS A kultúra az ember önmegvalósítását jelenti, azt hogy a kultúra tárgyi formái a személyi­ség részévé válnak. Ebben az átalakulásban fontos szerepet játszik az ideológia, mint az ember értékorientációjának eszköze. A szocialista társadalom objektív érdeke, hogy a szocialista értékekre való nevelés ösztönözze az ember sokoldalú fejlődését mind intellektuális, mind pedig érzelmi sí­kon. Nemcsak arról van szó, hogy kulturáltan viselkedjünk embertársainkkal szemben és tudatosítsuk, hogy néhány cselekvésnormát nem lehet büntetlenül megsérteni, hanem elsősorban arról, hogy kialakítsuk a társadal­mi szükségletet, a társadalom kollektív céljai és elérésük körülményei iránti érzéket. A szocialista módon gondolkodó ember szá­mára nem lehetnek közömbösek a politikai események, meg kell értenie jelentőségüket, s érzelmileg is kötődnie kell hozzájuk. Ugyanakkor a szocialista társadalom értékeit nem azonosíthatjuk az eszményekkel. A szocialista társadalom értékeinek taga­dása a szocializmus társadalmi alapjainak megsértéséhez vezet, mert ez a rendszer objektíve új értékviszonyokat teremt. Felszá­molásuk csak ezen értékviszonyok anyagai és szellemi hordozójának felszámolásával képzelhető el. A korunk társadalmi értékei körüli vita tehát a két különböző társadalmi rendszer alapelvei körüli vitával egyenlő. A CSKP hosszú távú stratégiai irányvonala az emberi tényező növekvő szerepét és a kultúra ezzel kapcsolatos társadalmi jelentő­ségét a társadalmi folyamatok intenzív fej­lesztésére, a munka minőségének javítására és hatékonyságának fokozására irányítja. A társadalom tagjainak kultúrája kétségkívül hazánk szociális-gazdasági fejlesztése meggyorsításának kulcsa. „Az intenzifikáció útjára való mielőbbi rátérés szükségességét az ember gondolkodásmódjának és pszicho­lógiájának megváltoztatásáért vívott nagy küzdelem kíséri... Az a tény, hogy társadal­munk a fejlődés új jelentős szakaszába lép, nagy feladatok elé állítja a kultúrát és a művészetet is. Mindkettő jelentős szerepet játszik a szellemi élet gazdagításában, az emberek alkotóerejének és képességének fejlesztésében, eszmei és erkölcsi növekedé­sükben." — állapítja meg a CSKP XVII. kongresszusának politikai beszámolója. A fejlődés új szakasza megköveteli, hogy bírálóan értékeljük a kultúra feltételeit, lehe­tőségeit és eredményeit, mégpedig sajátos társadalmi hatásának hosszú távú kritéri­umai alapján, a CSKP és a szocialista állam kultúrpolitikájának keretei között. Különösen a tudományos-műszaki és a szociális fejlő­dés szükséges ütemének összehangolása te­rén növekszik meg szerepe, szem előtt tartva a kultúra nagy és pótolhatatlan történelmi szerepét, amelyet a Szlovákiában végbeme­nő változások során játszott és játszik a szlovák nemzet és az itt élő nemzetiségek egységének megszilárdításában. Az elkövetkező időszakban a kultúra hatá­sában végrehajtandó lényeges változások ál­talános feltétele, hogy a kultúra mindenki számára hozzáférhető legyen. Ebben a tekin­tetben a kultúrára, mint a társadalom anyagi és szellemi gazdagsága szocialista bővített reprodukciós folyamatának szerve és meg­határozó részére kell tekinteni. Erre a terület­re is vonatkozik tehát az intenzív fejlesztés szükségessége. El kell érni, hogy a kultúra területén is a minőségi kritériumok dominál­janak, mert ez rendkívül sürgető ideológiai és szociális feladat. A CSKP XVII. kongresszusa megvitatta, hogyan lehetne lényegesen javítani és haté­konyabbá tenni a társadalmi fejlődés dina­mikáját, miképpen lehetne gyökeres változá­sokat végrehajtani a pártmunkában és a társadalmi élet többi területén. Miképpen lehetne elérni, hogy a szocialista építés je­lenlegi szakaszának megfelelő értékrend­­szer, az emberi kapcsolatok, erkölcsi szabá­lyok új értelmezése érvényesüljön. A csehszlovákiai szocialista forradalomnak is erőt kell merítenie a nagyszabású felada­tok megoldásához. A CSKP és az egész társadalom erőfeszítéseinek előre kell mu­tatniuk, a társadalmi problémák megoldásá­ba mindenkinek be kell kapcsolódnia. A reális távlatok felvázolása nem helyettesíthe­tő a valós lehetőségektől és eszközöktől elszakított olcsó szemfényvesztéssel. A jövő­ről való gondoskodásnak a politikai kultúra szerves részévé kell válnia. Jól tudjuk, hogy a program kidolgozása és főleg megvalósítása a múltban is és most is a párt és a társadalom életének legbonyolul­tabb, legjelentősebb és semmivel sem pótol­ható tevékenységi formája. Erről tanúskod­nak történemi tapasztalataink, amelyeket a felszabadulás után, a szocializmus alapja­inak lerakása és a fejlett szocialista társada­lom építése során szereztünk. Az elért gazdasági és kulturális színvonal — a megoldásra váró kérdések ellenére — nagy lehetőségeket nyújt a gazdaság, a szo­ciális-politikai és szellemi-kulturális szféra összehangolt fejlesztéséhez. Ahhoz, hogy fejlődjenek a szocialista társadalmi viszo­nyok, a népgazdaság, teljes mértékben érvé­nyesüljenek a szocialista társadalmi rendszer előnyei, növekedjen a szocialista öntudat, tiszteletben tartsák rendszerünk értékeit és normáit. A dolgozó tömegek CSKP vezette harcá­ban, ma sokkal inkább mint a múltban, arról vah szó, hogy ezek az előnyök egyre jobban érvényesüljenek. Lenin nem egyszer hangsú­lyozta, hogy a szociális szempontból igazsá­gos társadalom nem lehet csupán a társada­lom legöntudatosabb és leghaladóbb erő­inek a müve. Ez a társadalom a tömegek milliói alkotó aktivitásának eredménye. Többször meggyőződhettünk arról, hogy a fejlett szocialista társadalom építésének vi-KINCSÜNK AZ/W/WELV Hányféleképpen beszélünk magyarul? Ha egy külföldi megkérdezné tőlünk, hogy mondják magyarul azt az érzékszervet, amellyel látunk, gondolkodás nélkül rávág­nánk, hogy szem. Ha annak a cincogó, nem túlságosan közkedvelt kis rágcsálónak a ne­vére volna kiváncsi, amely a macska kedvenc eledele, azt mondanánk: egér. Ha a magya­rul beszélni próbáló idegen úgy kezdene el egy mondatot, hogy Elmegyek Feri..., min­denki úgy egészítené ki, hogy Ferihez vagy Feriékhez. Mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy ez így van helyesen magyarul. Pedig lehet — főleg ha falun nőttünk föl —, hogy szüléink, nagyszüleiek, akiktől gyermekko­runkban ezeket a szavakat tanultuk, soha­sem a szemüket fájlalták, hanem a szemüket vagy szömüket; egér helyett azt mondták, hogy eger vagy pocik, esetleg gező; Feriék­hez véletlenül sem mentek, hanem inkább Feriékhö, Feriékhó, Feriékhé; esetleg Fenék­nél is mehettek, vagy Ferinyi, attól függően, az ország mely vidékén éltek. Ők nem ma­gyarul beszéltek volna? Vagy talán nem he­lyesen beszéltek magyarul? Szó sincs róla; akik ilyen alakokkal élnek, azok is magyarul beszélnek, s még csak nem is helytelenül, csupán másképp: a mindennapi életben a magyar nyelvnek egy másik változatát hasz­nálják. Az ilyen, vidékenként eltérő nyelvvál­tozatokat a nyelvtudomány nyelvjárásoknak vagy tájnyelvnek nevezi; a nép leggyakrab­ban a tájszólás szót használja. Nyelvünknek ezt a fajta tagolódását víz­szintes (vagy földrajzi) tagolódásnak nevez­zük. Hogy a földrajzi távolság miért jár együtt nyelvi különbségekkel, azt nem nehéz meg­értenünk, ha arra gondolunk, hogy mennyire elszigetelten élt a régi korok egyszerű falusi embere; sokan voltak olyanok (főleg a nők között), akik egész életükben ki nem moz­dultak a falujukból, legföljebb a szomszéd községek és a legközelebbi mezőváros lakó­ival voltak érintkezésben. Ilyen körülmények közt nem csodálkozhatunk azon, hogy a mindig és mindenütt változó nyelv az egyes vidékeken nem változott teljesen azonos módon; az új nyelvi jelenségek nem terjed­tek el az egész nyelvterületen, s így az egyes vidékek nyelvében különbségek alakultak ki. Azonban nemcsak a nyelvterület más-más részein élő emberek nyelve tér el egymástól ; azok az emberek sem beszélnek egyformán, akik nem ismernek semmilyen nyelvjárást. Amit pl. az újság „Rendőrségi hírek" rovatá­ban úgy olvasunk, hogy XY-t tettleg bántal­mazta egy ittas egyén, azt egy „közönséges halandó" egészen másképp közölné az is­merősével, mondjuk úgy, hogy XY-t megü­tötte (vagy megverte) egy részeg ember; a fiatalabb korosztályok egynémely tagja pe­dig — „haver"-jával beszélgetve — bizonyá­ra inkább piás pacákot, ürgét, manuszt stb. és meggyapálást, megruházást emlegetne. Eltérések vannak tehát a különböző művelt­ségű, foglalkozású, helyzetű társadalmi cso­portok nyelvhasználatában is. Ezt a fajta tagolódást függőleges (vagy társadalmi) ta­golódásnak nevezzük. Az ilyen különbségek­nek természetesen nem a földrajzi távolság az oka, hanem a — mondhatni — társadalmi távolság. A mai fejlett társadalmak sem valamiféle egynemű alakulatok, azok is szá­mos társadalmi rétegre, csoportra kis- és nagyközösségre bomlanak. Ezeket sok tekin­tetben különböznek egymástól, s ennek kö­vetkeztében a nyelvhasználatuk is. Az egy csoportba tartozó emberek egymással vi­szonylag többet érintkeznek, mint a más csoportokba tartozókkal, így érthető, hogy beszédmódjukban kialakulnak bizonyos, fő­ként rájuk jellemző sajátságok. A társadalom egyes elkülönülő csoportja­ink nyelvét, nyelvhasználatát csoportnye/vek­­nek nevezzük. Ezek persze nem „nyelvek" a szó szoros értelmében, hiszen nincs önálló nyelvi rendszerük; főleg a szókincsben van­nak rájuk jellemző eltérések. (Szemben a nyelvjárásokkal, amelyekben nemcsak szó­kincsbeli különbségeket találunk, hanem — amipt fönti példáinkból láttuk — hangzásbeli és nyelvtani különbségeket is.) A csoportnyelvek legjellegzetesebb képvi­selői az ún. szaknyelvek (szakszókincsek), az azonos szakmában, tudományterületen stb. dolgozók, ill. az ugyanazt a kedvtelést űzők nyelve (pl. földművesek, asztalosok, acél­munkások; ügyvédek, orvosok, barkácsolók nyelve). Részben a szaknyelvekhez tartozik a di­ákok. katonák, sportolók sajátos nyelvhasz­nálata is. — A szaknyelvek keletkezését az magyarázza, hogy minden szakmában van egy sereg olyan fogalom, amelyet a szakmán kívüliek nem ismernek, s igy nem is neveznek meg (szerszámok, eljárások, tudományos fo­galmak stb.). Ilyenek pl. a következő, vi­szonylag közismert fogalmak, ill. szakkifeje­zések: korrektúra, flekk, tördel (nyomdá­szat); csille, akna, vájat (bányászat); bűnvádi eljárás, alperes, - szolgalmi jog (jogászat); dugványozás, gyomirtás, évelő növény (ker­tészet); futó, sáncolt. matt (sakkozás) stb. A sportnyelvek között vannak olyan nyelv­­változatok is, amelyeket nem csupán ilyen belső szakmai, tudományos szükségletek hívtak életre, hanem egyfajta elzárkózásra, sőt: különcködésre, olykor titkosságra való törekvés is. Az ilyen csoportnyelveket zsar­gonnak nevezzük. — A zsargon egyik legjel­lemzőbb változata az ún. tolvajnyelv vagy argó, amely eredetileg az alvilági elemek (tolvajok, hamiskártyások, prostituáltak) sa­játos nyelvhasználata volt. Ez a nem zsargon jellegű szaknyelvektől abban különbözik, hogy nemcsak az egyes „szakmák" sajátos fogalmaira alakultak ki külön szavak (ilyen pl. a markecol: „ittas embert kifoszt", szajré: „lopott holmi", falaz: „cinkosairól eltereli a figyelmet"), hanem a legmindennapibb, a minden nyelvváltozatban használt fogalmak egy részére is (pl. lóvé: „pénz" alma: „nincs", zsaru: „rendőr"). Ezzel nemcsak kölönállásukat akarják hangsúlyozni, hanem arra is törekednek, hogy a kívülállók ne értsék meg őket. — Jellegzetes zsargon volt az ún. szalonnyelv is, amelyet a hajdani felsőbb társadalmi rétegek és az őket követő középosztály használt (pl. hercig, nett, party, szervíroz). Számos zsargon elemet tartalmaz a spor­tolók, katonák, diákok nyelve is. Hogy a diáknyelvből vegyünk példát: az olyan sza­vak, mint pl. feleltetés, jelentés, szülői érte­kezlet stb., sőt: puska, puskázni a diáknyelvi „szakszókincs" elemei, a diákélet, az oktatás jellegzetes fogalmait nevezik meg, tehát nem zsargon jellegűek. Azonban számtalan olyan (nem egyszer igen hangulatos, ötletes) szó is része a diáknyelvnek, amely közismert fogalmat nevez meg más szóval (pl. suli, gimi, diri, biosz, matek — nálunk matika — stb., valamint rengeteg argó eredetű kifeje­zés, pl. begyullad, bepörög, átver valakit, ciki stb.). Az ilyen szavak használatával a diákok ha titkosságra nem is, de az összetartozás, „szolidaritás" kifejezésére törekednek, s eb­ben nincs is semmi kivetnivaló. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom