A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-05 / 6. szám
LOVICSEK BÉLA Klára óvatosan kinyitotta az ajtót és lábujjhegyen elindult a lépcső felé. Onnan felülről látta, hogy a Kiskatona egyedül tartózkodik a hallban. Jött-ment, láthatóan ideges volt, aztán leült a pódium szélére és gondolkodott. Klára óvatosan hozzáment: — Jó reggelt! — köszönt halkan. — Jó reggelt! — fogadta a Kiskatona kelletlenül. — Miért nem alszik? — Nem tudok. — Ideges? — Más valami bánt — felelte Klára. — Hol töltötte az éjszakát? — Hol töltöttem volna?... Magánál... — felelte a Kiskatona egykedvűen. — A maga ágyában ... — Ne bolondozzon, én komolyan kérdeztem. A Kiskatona felemelte a fejét, s komor tekintettel nézett Klárára. — Én is komolyan mondom: a maga ágyában töltöttem az éjszakát, érti!?... A maga ágyában!... És nagyon jól éreztük magunkat! — Miért hazudik? A Kiskatona felállt. Láthatóan feldühítette a lány kérdése. Néhány lépés után visszatért a lány elé. — Hogy kérdezhet ekkora butaságot!?... Mintha ötig sem tudna számolni, mintha nem tudná ugyanolyan pontosan, mint én, hogy milyen helyzetbe csöppent, s hogy mi vár magára! — Újabb cigarettára gyújtott idegességében. — Megkínálna? — kérdezte a lány félénken. — Maga cigarettázik? Miért nem szólt előbb? Tessék! — Köszönöm! — mondta a lány. Mohón, látható élvezettel szívta mellre a füstöt. A Kiskatona pedig folytatta az eszmefuttatását : — Szó se róla, ez a helyzet még mindig jobb, mint a gettó, a marhavagon vagy a gázkamra... de azért próbáljon meg mindent megtenni a saját érdekében ... Tanuljon meg hazudni, csalni, kétszínűsködni, ha kell, durváskodni is! ... Ne játssza itt a buta libát, mert azzal az én dolgomat nehezíti meg!.. . Kövesen el mindent, de mindent, ha ágyban akar meghalni, mondjuk... nyolcvanéves korában, végelgyengülésben ... — Dehát mit tegyek az isten szerelmére!? A Kiskatona elgondolkodott. Százszor megbánta már, hogy belevágott ebbe a kalandba, de ha már belevágott, végig is csinálja. Nem tudna másnak az élete árán életben maradni, nem bírná elviselni a lelkiismerete. Felelősséget érzett a lányért, s elhatározta, hogy mindent megtesz érte, amit csak tud. Erről természetesen nem beszél neki, nehogy elbízza magát, s meggondolatlanul valami szamárságot kövessen el. — Hogy mit tegyen? — kérdezte sokára a Kiskatona. — Azt tegye, amit éppen pillanatnyilag megkíván a helyzet... Ma például valamit el kell hitetnünk a fönökasszonnyal. Remélem, tudja, hogy mit?! — Tudom ... — Hát persze ... akkor bizonyára azt is tudja, hogyan viselkedik két fiatal egy kellemesen eltöltött éjszaka után? — Meleg pillantások, apró mosolyok, egy-egy röpke simogatás ... — Regényben olvasta, vagy gyakorlatból tudja? — Nem mindegy? — Hát nem éppen ... Ha kellemetlenül érinti is, vagy netán szemtelennek tart, megkérdezem : volt már férfi az életében ? — Nem volt — felelte Klára elpirulva. — Rendben van ... — bólintott a Kiskatona. — Ha nehezére esik is, próbáljon meg boldognak látszani, persze csak a Zsóka asszony jelenlétében ... Megnyugtatom: nem fogok visszaélni a pillanatnyi helyzettel. Klára elmosolyodott, először, mióta összehozta őket a sorsuk. Tény, hogy nagyon megnyerő volt a mosolya. — Nem sértődöm meg, ha egy kicsit „visszaél" — mondta. — Tudom, hogy azért csinálja, hogy hihetőbb legyen. — Rajtam nem múlik — vigyorodott el a Kiskatona. — Magának kell helytállni, engem ne féltsen! — Mit gondol, kirúg minket innen a főnökasszony, vagy megtűr? — kérdezte a lány szorongva. — Az már biztos, hogy itt maradhatunk, és az is, hogy nem dobja közprédára, mivel a fiának szánta. — Éppen ez az, amitől iszonyodom! — jajduft fel a lány. A Kiskatona megpróbálta beleélni magát a lány helyzetébe, s igazat adott neki. — Hát nem tudom, nem tudom — mondta —, végig tudja-e csinálni, amit majd kíván magától: pisíltetni, ágytálazni, esetleg mást is... — Ájulás környékez, ha rágondolok. — Már pedig más lehetőség nincs, hacsak nem találunk ki valamit. — De mit? — Nem tudom — hümmögte a Kiskatona. — Egyelőre csak abban reménykedhetünk, hogy az oroszok néhány napon belül átkelnek a folyón és felszabadítják a várost. — Álomnak is túl szép volna — sóhajtotta a lány. — De nem lehetetlen. — Bárcsak angyal szólna magából! Odakinn ismét megszólaltak a fegyverek. Egy nagyobb méretű akna valahol a közelben csapódhatott be, mert ugyancsak megrázta az ablakokat és az ajtókat. Az a szerencse hogy olyan az épület, mint valami erődítmény. Itt talán nem kell attól félni, hogy „hősi halált" halnak, gondolta magában a Kiskatona. — Van itt még egy bökkenő — folytatta a Kiskatona. — Zsóka asszony már szinte biztosan tudja, hogy maga zsidólány. — És az miért rossz nekünk? — Megpróbálhat azzal is sakkban tartani bennünket, esetleg zsarolhat is... — felelte a Kiskatona. — Pénz aligha kell neki. mert éppen olyan jól tudja, mint mi, hogy rövidesen értéktelenné válik, ellenben ... — Ellenben? — Valami „tartósabb" értéket alighanem elfogadna ... vagy erőszakkal el is veheti, utána pedig kirúghat bennünket az utcára... — Hihetetlen, hogy maga mi mindenre gondol! — mondta a lány némi csodálkozással és elismerően. A Kiskatona. hogy még jobban érzékeltesse a helyzet komolyságát és súlyosságát, meg a veszélyességét, magából kikelten háborgott : — Mi a jóistennek kellett nekem ebbe belevágnom!?... Címeres ökör vagyok!... Képes lennék magam felpofozni!...— Majd némileg nyugodtabban folytatta. — Menjen fel a szobájába és feküdjön le! Addig pihenjen, amíg lehet! A lányt meglepte a szokatlanul erélyes hang. — Komolyan parancsolja ? — kérdezte megszeppenve. — Menjen csak... — mondta a Kiskatona szelídebben. Reiner Klára még mindig sok tisztázatlan kérdésre vár választ. Most is jól emlékszik arra a reggelre. — Ennyi év után igazán őszinték lehetnénk egymáshoz, nem gondolja? — Természetesen ... — Mondja meg, de őszintén: miért nem használta ki az első ott töltött éjszakát!? — Kihasználtam ... — Ne vicceljen! — Nem tudom megmondani — mondja Meggyes József rövid szünet után, miközben a vállát húzogatja. — Talán azért, mert féltem magától... — Maga éntőlem!? — Talán azért, mert sajnáltam ... leginkább talán mégis azért nem használtam ki azt az éjszakát és a következőket sem, mert erőszakkal soha egyetlen nőhöz sem tudtam közeledni és nyúlni, pedig jónéhánnyal találkoztam életemben... Reiner Klára mosolyogva néz farkasszemet azzal a férfival, aki miatt megtette a többezer kilométeres utat. — Valamit eltitkol előttem. — Ugyan mit és miért? — Grétát szerette ... öt szerette az akkori Kiskatona. Meggyes József felnevet, de hogy miért, maga sem tudná megmagyarázni. Egyszerűen nevetnie kell. — Klára, Klára!... Téved: nem szerettem Grétát... Ő alighanem szeretett engem, bár sosem mondta ki, de én éreztem ... Sok mindent megérez az ember., . — Igaza van, Jóska, sok mindent megérez az ember, és sokszor az a fura és fonák helyzet áll fenn, hogy önmaga előtt is szégyelli az érzéseit... Azon az emlékezetes reggelen, amikor felparancsolt a szobámba és visszatekintettem magára a lépcsőről, igen furcsán nézett utánam ... Megmondaná, hogy mit gondolt akkor magában?! — Hát mit gondolhattam? — tárja szét a karját Meggyes József. — Megcsodáltam, hogy milyen szép és hogy milyen kívánatos lány... — Érdekes... Ezt soha nem említette nekem. — Nem hát. — De miért? — Egyszerűen azért, mert... Tudom is én ... Tele voltam aggályokkal, kétségekkel, s nem tagadom félelemmel is annak ellenére, hogy pontosan az ellenkezőjét mutattam ... Mikor Klára felment a szobájába, a Kiskatona annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy jóformán észre sem vette Pali bácsit, aki a pinceajtón jött be a hallba. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor az öreg rászólt: — Mi van veled, Kiskatona, nem tudsz aludni? — Rossz alvó vagyok. Pali bácsi. — Fiatalkoromban ón három éjszakát is át tudtam volna aludni egyfolytában ... Bánt valami? —• Bánt... Leginkább az, hogy nem mehetek haza ... — Elhiszem, fiam — mondta Pali bácsi együttérzően, s a fiú mellé ült. — Pedig alig egy köpésnyire laksz innen, még sem mehetsz ... Talán csak annyi a -hasznod belőle, hogy érzed a hazai levegőt, ha onnan fúj a szél, azaz csak éreznéd, ha kinn csavaroghatnál a városban, igaz-e? A Kiskatona előtt megjelent a major képe: a cselédházak, az istállók, magtárak, a dohányszáritó, a közeli akácos, meg az emberek, cimborák, a lányok, édesanyja, édesapja, meg Veronika. Vajon élnek-e, s ha igen, mit csinálhatnak? Majd meg a gözekére gondolt, a magánjáróra, a nagy, fekete baromra. Óh, hogy mennyi erő tudott benne szunnyadni, s hogy tudott neki engedelmeskedni! — Sokáig eltarthat még, Pali bácsi? — Ki tudja, fiam, ki tudja?... Az viszont egészen biztos, hogy az oroszok nem kelnek át a folyón egyhamar! — Honnan tudja ? — kérdezte a Kiskatona ijedten. — Lenn, a pincében súgta meg valaki az imént, amikor a kazánt raktam meg. — Ne vicceljen. Pali bácsi! Az őszhajú férfi elkomolyodott: — Fogytán a tüzelő ... az élelem ... meg az italkészlet is ... Nemsokára befellegzik itt mindennek: véglegesen bezárhatjuk a boltot... Nem is bánom ... Meguntam, belefáradtam mindenbe, bele én, Kiskatona! A Kiskatonát nem hagyta békén a gondolat: — Tényleg megsúgta valaki? — Az átkelést? — mosolyintotta el magát az öreg. — Dehogy súgta, magamtól találtam ki... Télviz idején nem igen kezdnek komolyabb támadást. Majd tavasszal. Úgy kiseprik innen ezt a csürhe bandát, mint a huzat! — Tavasszal... — mormogta a Kiskatona csalódottan és lehangoltan. — Mikor lesz az még!?... Addig százszor is elpatkolhatunk! — Dehogy patkolunk! — mondta az öreg biztatóan. — Neked jó papírod van, nincs mitől tartanod ... Te már révbe értél... — Hiszen ha csak rólam lenne szó. — Tudom, fiam: a zsidólány, mi? — Miből gondolja, hogy zsidólány. Pali bácsi? — nézett a Kiskatona az öregre meglepetten. Pali bácsi halványan elmosolyodott: — Csak rá kell nézni... Egyébként jó kis husi, meg kell hagyni... A tiéd, vagy csak a bőrét mented? — Életet az életért. Pali bácsi... Most nagyot mondtam, ugye? — kérdezte a Kiskatona maró öngúnnyal. — Nem vagy te buta gyerek, Kiskatona ... Mindig is vágott az eszed, mint a beretva. — Biztonságosabb helyet kellene keresnem — gondolkodott el a Kiskatona. — Nem tudna ajánlani, Pali bácsi? — Ettől biztonságosabbat nem, fiam . — Folytatjuk — 14
