A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-05 / 6. szám
ki, barátságos, kupa és egyéb mérkőzéseken ? — Ezernél is többet! Egyszer az egyik újságíróval nekiültünk, és számolni kezdtük a dugóimat. Hétszázötvenig könnyedén eljutottunk. Ha a Lokomotívával ún. népszerűsítő meccseket játszottunk a községekben-kisvárosokban, az edző mindig kihangsúlyozta: — Téged ismernek Laci, gólt kell lőnöd, bizonyítanod kell, sokan a te kedvedért jöttek ki a meccsre! — Meddig tartott a belőtt gól fölött érzett öröm? — Mint az életben általában mindenhez, ehhez is hozzá lehetett szokni. — Melyik pályán játszottál a legszívesebben ? — Prágában, a Slavia edenbeli stadionjában. Itt a talaj mindig előírásosan puha volt, az itteni gondnok jól tudta, hogy ezen a legjobb játszani, ez kíméli a leginkább a lábakat. Itt a meccsek mindig ünnepszámba mentek: az öltözőket gondosan előkészítették, egyszóval jó hangulatban kezdődhetett az összecsapás, maga a környezet hangolta rá a játékosokat a megfelelő hullámhosszra. Számomra sokat jelentett az ódon fatribün is, amely már a legendáshírű Bican idejében is állt, egyszóval olyan volt számomra ez a stadion, mint egy szentély. Ment itt a játék — a legtöbb dugót éppen a piros-fehéreknek lőttem — vagy tizennégyet. — Milyen labdával rúgtad góljaidat? — Már akkoriban is az Adidas márkát kedveltük, bár mi még nem a tangóval játszottunk. Általában én fújtam fel a meccsek előtt a labdát — ezen is sok múlik! Egyszer Farkas Géza felfedezett a bőrön valami dudort. Rájöttünk, ha a szabadrúgásnál ezt a kidudorodást találja el az ember, a labda a kapus orra előtt váratlanul irányt változtat. Gyakorolni kezdtem a dolgot, és jópárszor becsaptam így a kapusokat! — Most pedig térjünk vissza a prešovi mérkőzéshez. — Azzal kezdeném, hogy nagyon szívesen utazom ezekre a meccsekre, mert végig kitűnő a hangulat. Ezek az egykori nagy játékosok tele vannak humorral, ugratják egymást, világjárt, nagyvonalú emberek. A városban tízezer néző volt Laco Pavloviéra — aki szintén tagja klubunknak — és ránk kíváncsi. A kapuban Schroiff állt, ő maholnap 55 éves. Még ma is kitünően véd, jópár olyan lövést hárított, amit bent láttam már. A védelmet Hemele (60), én (39), Ján Čapkovič (39) és Levický (45) alkotta. A középpályán Peter Herda (30), Strune (45), és Pešek (60) szerepeit. A csatársorban a legendáshírű, 74 éves Bican még mindig le tudja venni a labdát, és elfut! Strausz Jani 45 esztendősen. Pavlovié, hat évtizeddel a vállán játszott. Bican külön fejezet, ő terveli ki a taktikát, amely azon alapszik, hogy a labdát nem szabad elveszteni, sem fejetlenül elrúgni, legalább tízszer egymáshoz kell paszszolni anélkül, hogy az ellenfél megkaparintaná, és igyekezni kell a lehető leghosszabb ideig megtartani! BATTA GYÖRGY Nagy László felvétele ••• Utazásaim során esztendők óta lesem a kispadokat. Nem, nem a pálya, a zöld gyep szélén álló, kispadnak nevezett trónokat, ahol futball-fejedelmek illegetik magukat a kamerák előtt. Én a házak előtti kispadokat lesem, a százados fórumokat. ahová munka után, nyáresti alkonyaikor az emberek kiültek beszélgetni. Nemcsak pletykálkodni ültek ki oda és nemcsak az öregasszonyok, hanem mindenki, aki közösségre, hírre, emberi szóra áhítozott, s akiben nemcsak a közlésvágy. hanem egyéb közösségi ösztön is elevenen működött. Sajnos, az utolsó kispadot utoljára több mint tíz esztendeje láttam, valahol Göndörben, fent a Szilicei-fennsíkon — méghozzá nem is elárvultán, hanem beszélgető emberekkel megrakottan. Azóta egyetlen kispadot sem láttam. Eltűntek tehát a kispadok, de nem ám azért, mert a házsorok előtti beton, meg aszfaltjárdákba már nem lehet belesuiykolni két akácfacölöpöt, hogy arra aztán egy darab deszka kerülhessen. A kispadokat valami elsodorta. Valamilyen csendes, alattomos áradat, amely először is az emberek közlésvágyából és hírszórójából sodort el valamit. Lehet, hogy éppen a híráradat... ? Persze, a jelenség korántsem olyan egyszerű, hogy egy-két szóval adjunk rá megfellebbezhetetlen magyarázatot. A múltkor egy ma már ritkaságszámba arról, amit a rádió mondott, vagy amit nem is mondott a rádió, de erről beszél a környék: egy ember a kútba esett. Ekkor tanulom meg Doberdó, Isonzó és a Donkanyar nevét s azt, hogy a történelem során ezek és ezek éltek, hogy a falumban azok és azok, akiket én már nem ismerhettem — de mindnyájan elevenen élnek bennem, mert elevenen hallottam róluk szólni. Ha azt mondom: gyerekkor, nyári esték — azt mondom; ülünk a ház előtti kispadon, ülünk a töltésoldalban, vagy a vízparton és hallgatom a felnőttek szavát. Beszélgetek a barátommal. Erről. Ö megmosolyog, legyint, azt mondja: nosztalgiázol! És megmosolyog. Lehet, megengedem, akkor váltsunk témát. A témát ő váltja és elkezd a pénzről beszélni. Másnap egy másik barátommal beszélgetek, akivel nincsenek közös gyerekkori emlékeink, mégis tudunk ugyanarról beszélni és szót érteni. Ha úgy tetszik, akkor nosztalgiázunk. Mondják, mindennek a telvizió az oka. A televíziót akkor kapcsolja be az ember, amikor akarja. Az igaz — szól az ellenvélemény — de nem akkor kapcsolja ki, amikor akarja. Mert a televíziót sokan csak a műsorzáráskor kapcsolják ki. Igaz, akadnak, akik be se kapcsolják. Igen ám, de ott vannak a gyerekek, akik folyton azt néznék. Szentigaz, mert a gyerekek egyre magányosabbak és egyre többen vannak a magányos gyerekek, mert egyre kevesebb rájuk az időnk, és egyre kevesebb hozzájuk a szavunk. Ha pedig lelkiismeretfurdalásunk támad emiatt, akkor leülünk az ágyuk szélére és kiderül, hogy nem tudunk mesélni. Erről is a gépmese, a televízió tehet? Leülünk a barátommal és arról vitatkozunk, hogy a gépmese vajon fejleszti vagy sorvasztja a gyermeki képzelőerőt? Ellenkezik a véleményünk, de ha lenne időnk tovább beszélgetni, talán megegyeznénk, szót értenénk, megtalálnánk a módját annak, hogy véleményünkkel közelebb kerüljünk a valós magyarázathoz. De nincs időnk. És nincs kispadunk se. KESZELI FERENC A szerző felvétele Tu<lunk-e beszélgetni ? menő kis falusi pékségben várakoztam a kenyérre. Nem a pékség udvarán, hanem a pékség „várótermében" — a lehúzható üvegablak innenső oldalán, egy külön várakozásra „rendszeresített" helyiségben, ahonnan a kemencének már sem a fénye, sem a melege nem érzékelhető, de vigasztalásul mondom: a kenyérillat még kiillant a küszöb alatt. Voltunk vagy negyvenen. Asszonyok, nyugdíjas férfiak, néhány gyerek. Álltunk ott egymás testközelében vagy negyven percig. Idegen talán csak én lehettem köztük, a többiek szinte mind ismerték egymást, egyazon faluban élték le az életüket. Hallgatásban telt el a negyven perc, az emberek alig szóltak egymáshoz. Senki senkitől semmit nem kérdezett, senki senkinek semmit nem válaszolt, vagy ha mégis, akkor csak amúgy tessék-lássék, nehogy az egyik azt gondolja, hogy a másik haragszik valamiért. Döbbenten álltam, vártam és azokra a röpke huszonöt-harminc évvel korábbi időkre gondoltam, amikor klottgatyás kölyökként, meztélábasan, vagy ormótlan bakancsban, mohón, szomjasan hallgattam, miről beszélgetnek a falumbeliek a pékségben, amíg a szedésre várnak, mialatt a kemencében kisül a kenyér. Akkortájt már megindult a munkaerőmozgás. ezzel együtt a falusi tömegközlekedés is s az emberek lassan nem csak dolgozni, de vásárolni, ügyintézni is autóbusszal. vonattal indultak el, mi több, a gyerekek is kezdtek így járni iskolába, lévén, hogy kezdtek központosodni az iskolák. Madárfüttyös nyári reggeleken, zimankós téli hajnalokon álltak az emberek a buszmegállóban, és beszélgettek — nemcsak a várakozás, hanem az utazás során is. Még az álmaikat is elmondták egymásnak. Azt, hogy miről álmodtak az éjszaka és azt is, hogy miről álmodoznak akkor, amikor nem alszanak. És persze ott voltak a kocsmák. Igen, a kocsmák, ahol részeg ember csak elvétve akadt. Mert a falusi kocsmákba elsősorban beszélgetni jártak az emberek — de azt se dologidőben. Délelőttönként csak egy-két rokkant ücsörgött a kocsmában egy-egy kissör mellett. Ma más a helyzet. De a helyzet mássága ellenére sem olyan, hogy nyugodt lélekkel ráfoghatná az ember: a kocsmákban érdekes beszélgetések folynak az emberek között. És azért nem, mert lényegében mindenki ugyanarról beszél: nem az álmairól. De akkor miről? Ha rövid akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy az emberek így vagy úgy, de folyton a pénzről beszélnek. Mert sajnos arról van szó akkor, amikor az autóról van szó, arról, ha a munkáról, arról, ha az építkezésről, a fóliáról, az utazásról, a gyerekekről, a szomszédokról. És nem azért, mert kevés a pénzük, zömmel inkább azért mert több. Aki pedig nem szerette a kocsmát, vagy éppen kissörre sem volt pénze, az szomszédolni ment a téli estéken. Baráthoz, komához, sógorhoz ballagott el hogy beszélgessen. Ha azt mondom: gyerekkor, téli esték — azt mondom; ülünk a konyhában a csikótűzhely melege mellett és hallgatom a felnőttek szavát. Háborús katonatörténeteket, politikát, emlékezést a már eltávozottakra. Meséket hallgatok, bölcsességeket hallok — fákról, madarakról, termésről, zsírról, tüzelőről, kenyérről. 5
