A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-01 / 1. szám

,, Végre megtörtént a régvárt viszontlátás,

nincs köszönet benne, nincsen istenáldás."

(PETŐFI)

Beülök a gyászkocsiba; nem tudtam, hogy itt ilyen hideg van. Koporsóért megyünk Kékkőbe, (Modry Karriert) s nagyon fázik a lábam. Úgy látszik a halottaknak nem szoktak fűteni. IMem merek cigarettára gyújtani, mert sehol sem látok hamutartót. Mellettem két sínpár: ezeken csúsztatják majd be a koporsókat a kocsiba. Előttem, feltehetően jól fűtött fülkében, a gépkocsivezető és Manci néni, a sógorasszonyom, aki tökéletesen érti a dolgokat. Anyám a koporsópénzt is neki adta, nehogy kínomban eligyam.

Kékkőben egy nagyszerű koporsó- és koszorúüzem működik: csak az a baj, hogy halottak napjára elfogytak a szép és drága koszorúk: most csak a selejtből válogathatunk.

De még koporsó sincs olyan, aminőt szeretnénk. Nincs szivacsos koporsó.

Manci néni azt mondja, hogy márpedig ilyen közönséges deszkakopor sót nem vihetünk haza, anyám azt sohasem bocsájtaná meg nekünk Bussán állítólag még van két szivacsos. Hát akkor gyerünk Bussára, de előbb telefonáljunk, nehogy közben eladják, mert ki tudja, hányán halnak meg ilyenkor, halottak napján.

Telefonálunk, minden rendben van, várnak bennünket a szivacsos koporsók, de előbb még ki kell válogatnunk a koszorúkat. Nincs nagy választék: csupa fehér művirág, a szalagokra a neveket és a búcsúszöveget majd csak holnap írják rá: diktáljuk le! Az én koszorúmra szeretném én ráírni a szöveget, de a gyászhölgy azt mondja, hagyjam, ő azt jobban tudja. Hagyom.

Talán, ha azt mondom, hogy újságíró vagyok, akkor megengedi, hogy én fogalmazzam a gyászszöveget, ehhez azonban nem volt kedvem, így a szöveg ekképpen kezdődött: „Megtört szívvel ... stb. Nagy baj az, kérdem apámtól lélekben, ha helyesírási hiba van a gyászszövegben? Nem szól semmit.

Megérkezünk Bussára, ahol két szivacskoporsó vár ránk, helyesebben már csak egy, mert a másikat épp most rakják fel egy Skoda tetejére. Laci bácsi, a gépkocsivezetőnk, azt mondja: szerencséjük lesz, ha nem találkoznak rendőrökkel; koporsót gépkocsi tetején szállítani ugyanis szigorúan tilos.

Most újra itt ülök a gyászkocsiban és ismét majd megfagyok. Nagy lehet bennem a zűrzavar, mert arra gondolok, hogy beléfekszem ebbe a szivacsba, apám már nem fog rám megharagudni, én meg nem kapok náthát.

Hogy is kezdődött ez az egész?

A feleségem kórházban feküdt, épp az orvosával beszélgettem, amikor a szerkesztőségből fölhívtak telefonon: most kapták az üzenetet Zsélyböl: ha még élve akarom látni az apámat, azonnal utazzam haza!

Azonnal hazautaztam Zoli fiammal együtt. Apám még megismert bennünket: elsírta magát. Igen kemény ember volt, eddig még nem láttam őt sírni.

Ezután behunyta a szemét, és ki sem nyitotta többé. Orvos is volt nála természetesen, azt mondta, még egy-két nap és vége. Valami olyasmit

is közölt anyámmal, hogy kórházba már nem érdemes öt vinni.

Nerp vittük kórházba, amit ő sem óhajtott, minden hasonló indítványra hevesen rázta a fejét — tiltakozott, amennyire még tudott.

Ezután itthon haldoklott kilenc napig, anyám öt percenként nézte a pulzusát és ... imádkozott, és negyedóránként cserélte alatta a tiszta ruhát; én emeltem föl a lábát és ámultam, csonttá és bőrré aszalódva, hogy lehet még ilyen nehéz. Néha megfenyegettem az Istent...

Ebben a házban minden apám nyomát viseli: ő rakta le a padlót, amelyen járunk, a küszöböt, amelyet átlépünk, ő csinálta a régi bútort, amelyben a gyógyszereit tartjuk, ő vette a villanymelegítőt, amely mellett melegszünk, ő ültette az almafákat,

amelyekről eszünk, ő építette a pincét, ő készítette a hordókat, még ezt a szőlőt is ő metszette le, amelynek a levétől most alighanem berúgok.

— Fiam, ne igyál! — szólt rám anyám — hiszen nagy esemény vár ránk! Majd utána.

Milyen nagy esemény vár ránk? — kérdezem. A Nagy Esemény most ér véget. Apám volt a Nagy Esemény, és ez a Nagy Esemény immár meg sem mozdul.

De egyszer azért még megmozdult: bejött hozzá Attila, aki eddig félve kerülte ezt a szobát, átölelte a fejét:

— Mit kérsz nagyapa? Levest?

Apám alig észrevehetően nemet

int.

— Teát, nagyapa?

Újra nemet int a fáradt fej.

— Tejet?

Újra a reszkető, tagadó válasz.

— Bort kérsz, nagyapám?

És ekkor váratlan bólintás, kétszer is egymás után, amitől mi, az ágyat körülállók, szinte megrökönyödünk. De Attila már rohan is ki a pincébe és hoz egy pohár bort az idei termésből és — bal kezével fölemelve nagyapja fejét — kis kávéskanállal bort tölt a szájába.

És apám lenyeli a bort, egy, két, három, négy, öt kis kávéskanállal.

És ő, aki csak termelte a bort, de sohasem itta, végre iszik a saját terméséből és — utoljára — elmosolyodik. A szemét azonban már nem nyitja ki.

Attila sírva szalad ki a szobából.

Meghalt

a kilencedik napon

Nyolc éjjel nem aludtunk, hiszen az orvos is azt mondta, bármelyik pillanatban meghalhat, anyám szegény már úgy lefogyott, attól féltem, bármelyik pillanatban felröppen az égbe, mint egy kismadár, a kilencedik nap reggelén, bekiált hozzám: gyere, már alig lélegzik!

Fogom a pulzusát, nagyon gyöngén ver, a lélegzete el-elakad, és a keze, mint a jég.

Tíz óra tizenöt perc: utolsót üt a szíve.

És most újra itt van minden szomszéd, és sírnak, és jajgatnak, és anyám nem enged be senkit apámhoz. Én viszem be a vizet, de engem is kiküld: ö mosdatja egyedül. Csak akkor szólít, amikor öltöztetni kell. Emelem őt, ahogy bírom. Felöltöztetjük öt szurokfeketébe.

Ezután jön az orvos, mert Attila elszaladt érte, ki kell állítani a halotti bizonyítványt.

Sírhelyet keresünk

Szép ez a zsélyi temető, szépen körül van kerítve, a sírok ápoltak, különösen most halottak napján; van benne egy előkelő hullaház is (a faluban csak így hívják, de hivatalosan „halottak háza" a neve). Édesanyám azon is szomorkodik, hogy apám még csak nem is láthatta ezt a hullaházat, pedig három brigádnapot dolgozott le az építésénél, most itt fekszik, és feltehetően nem is tudja, milyen szép. Tényleg szép — ezt én állítom. És apám is szép. Az arca alig változott, vonásai kisimultak, sokkal nyugodtabbnak látszik, mint életében volt.

De ... most sírhelyet kell keresnünk neki.

A zsélyi temetőben egyelőre nem kell megvásárolni a sírhelyeket. Mindenki ott foglal sírhelyet magának, ahol éppen akar. S épp ez a baj.

Mert furcsa módon már a szabad helyeknek legalább a fele foglalt, méghozzá nem a „féllábba! sírban lévő", tehát idős emberek foglalnak sírhelyet maguknak, hanem egészen fiatal, alig negyvenéves házaspárok.

Akárhol keresek sírt édesapámnak, nem találok: minden hely foglalt.

Végül is mit csinálhatok: szólok a helyi nemzeti bizottság elnökének (aki itt úgy látszik az „élet és halál ura!") utaljon már ki apámnak is egy sírhelyet, elvégre talán megérdemli. Az elnök természetesen nyomban intézkedik.

Csak így tudtuk eltemetni édesapámat — hivatali segédlettel. De azért a Csemadok helyi szervezete is gondolt rá egy kedves gyászbeszéddel.

De hogy élete nem volt hiábavaló, azt én tudom a legjobban. Életében sosem bántott senkit. Ti se bántsátok Öt.

FOTÓ: M. HALCIN

13