A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-29 / 5. szám
• 35 éves a Matesz • Sokszemközt a színházalapítókkal A jubiláló intézményekről szóló ünnepi megemlékezések általában abból indulnak ki: mikor és milyen feltételek közepette kezdődött el a szóban forgó létesítmény munkája, ami azután további fejlődését is megalapozta. E tekintetben hazai magyar színháztörténeti dokumentum, hogy a Magyar Területi Színház 1953. január 31 -én Komáromban (Komárno) tartotta színházavató előadását. Urban Ernő: Tűzkeresztség című színmüvének bemutatásával elkezdődött a második világháborút kővető intézményesített csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás hőskora. Ahogy jogosan emlegetni szokták: az indulás időszaka hősi lendülettel, már-már illúziókba hajló reményekkel teljes, fiatalosan lelkes és dinamikus munkát jelentő korszak volt. De egyéb tekintetben is joggal beszélhetünk hőskorról, hiszen a legelső esztendőkben épp a profi színház egyebütt természetesnek tűnő és a szó legnemesebb értelmében értendő alkotóelemei : a hivatásos színészek, a hivatásos szakemberek hiányoztak a leginkább. így hát az akkoriban még létező Állami Faluszinház ugyancsak fiatal magyar csoportjának tagjaiból, illetve a dél-szlovákiai tájak legtehetségesebb amatőr színjátszóiból toborzódott területi színház tagjai valóban „csak” komoly reményekkel — ám annál nagyobb lelkesedéssel és odaadással fogtak munkához. S azóta? A társulat — beleertve az 1969-ben alakult kassai (Košice) Thália Színpadot is — réges-régen csatát nyert. A Matesz a legelső premier torokszorongató izgalmától napjainkig, összesen 264 bemutatót tartott; az együttes mindkét társulata pedig 273 játékhelyen közel 10 ezer alkalommal lépett a honi publikum elé! Fölvetődhet a kérdés: vajon sok ez, vagy kevés? Eldönteni a dilemmát elsősorban a közönség hivatott. Már csak azért is, mert az 1953 januárja óta eltelt évtizedek alatt milliók tekintették meg a Magyar Területi Színház előadásait. Nemkevesbé fontos tudatosítani azonban, hogy a színház élő szervezet, ezért az alkotás egyetemes törvényei értelmében fényes és maradandó értékek épp úgy keletkeztek, mint olyan „kitérők" (avagy ennél is jobban megkérdőjelezhető kísérletek), amelyek nem tudtak beépülni a megszületés nyitotta út igazi értékei közé. És bár néhány sorban aligha lehet részleteiben is felidézni a Matesz napjainkig íveiö fejlődését, szerteágazó törekvéseinek hullámhegyeit és völgyeit, egyvalami mindenképp megállapítható: az úttörők és követőik előadásaikkal folyamatosan tartós közönségigényt teremtettek és elégítettek ki — lényegében a jó színház iránti szándék változatlan stílusában s karakterében Színházunk fennállásának harmincötödik évfordulója ily módon kitűnő alkalom arra, hogy a Lőrincz Margit Ferenczy Anna sziniriporter és kritikus ne csupán az „ingyenzsöllyéböl" figyelje a színpadot, hanem vallatóra fogjon a Matesz alapító tagjai közül néhány művészt. Mert nemcsak az első premier dátuma tekintendő hazai magyar színháztörténeti dokumentumnak, hanem az egykori alapító tagok névsora is. íme: Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Fellegi István, Ferenczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Buday Mária, Husvár Ferenc, Király Dezső, Kiss Lajos, Konrád József, Lelkes Magda, Lőrincz Margit, Siposs Jenő, Turner Zsigmond, Udvardy Anna és Riszdorfer László. Sajnos, ebből a maroknyi gárdából — részint nyugdíjasokként részint aktív színészekként — ma már csak nyolcán élnek. Közülük ezúttal Ferenczy Anna érdemes művésszel és Lőrincz Margittal: játékszínünk nyugdíjasaiból pedig Lelkes lűlagdával és Siposs Jenövei folytattam párbeszédet a színészi küzdelmek és hiúságok nyitjáról, a színpadi játék megőrzött öröméről. 1. DIALÓGUS — A legmerészebben talán Ferenczy Anna pályája ívelt fel az elmúlt három és fél évtized alatt. Ön, művésznő, hogyan látja a Magyar Területi Színház történetét? — Nagyon szép volt az 1952 telétől eltelt időszak. Nagyon küzdelmes, nagyon keserves, de mégis szép. Nem is lehetett volna másként kibírni, mint családiasán egymásba kapaszkodva, egymást segítve. A drámairodalom sok szép szerepét játszottam el. Jól vagy rosszul, nem tudom, viszont örömet is, keserűséget is okozott mindez. Most már nincsenek szerepálmaim, de játszani mindenképpen sokat szeretnék még. — Hogy jutott eszébe ezt a lelki sérülésnek nagyon kitett pályát választani? — Egyszerűen élt bennem a vonzalom a színház iránt. Amikor azután színpadra kerültem, ebből alázat fakadt és hallatlan feloldódás. — A Mateszban egykoron szinte legendás híre volt a közösségi szellemnek. Ebből mi maradt meg a társulatnál? Nem szívesen beszélek erről, mert amit gondolok, az esetleg helytálló, esetleg nem. Tény, hogy a fiatalos romantikát, amellyel annak idején elindultunk, mindmáig őrzöm. Mindaz, amit a színházalapítás érdekében együtt csináltunk, pezsditö erőként maradt meg bennünk. Akkoriban nyitott szemmel, mindenestül fogadtuk el a szinházszeretet csodájának világát, amelynek részesei akartunk lenni. Ma, az idő távlatából már nyilvánvaló, hogy mi sem valósítottuk meg maradéktalanul önmagunkat, de a társulat közösségi szelleméből sok maradt. A mi színházunknak talán a mai napig is ez a legnagyobb erenye. Ha sikert sejtető produkcióról van szó, akkor az együttes zöme összeszedi magát és igyekszik a lehető legjobbat adni. Persze, előfordul szintkülönbség színész és színész között. Vannak a fiatalok között is tehetségesek, de talán nem mind veszi elég komolyan a pályát. Néha úgy érzem, hogy sokkal nagyobb igényeket kellene támasztaniuk önmagukkal szemben. A színjátszás ugyanis kollektív munka. Olyasmi ez, mint egy zenekar, ahol mindenkinek a maximumot kellene ónmagából adnia. Azt hiszem, hogy még egy olyan „sikeres" színésznőnek is, mint én, az utolsó percig bizonyítania kell. Újra meg újra. Sohasem szabad megelégedni azzal, amit elértünk a pályán, mert ez a színész halála. — Milyen most a Matesz-..zenekar”? — A régi, a kezdő társulat talán kevesebb tudású, tapasztalatlanabb tagokból állt, de lelkes, odaadó, csak a munkának Lelkes Magda Ma már ez is csupán emlék: a Matesz ma már nem létező epulete Egy emlék 1953-ból: pillanatkép a Tűzkeresztség bemutatójáról élő csapat volt. Ma viszont vannak, akik olykor mást akarnak, netán eleve ellenérzéssel kezdenek hozzá valamihez. — Érdemes volt harmincöt éven at itt maradni ? — Inkább igen, mint nem, bár erre nincs egyértelmű válasz. Érdemes volt, mert sok szál fűz néhány emberhez, és ezt másutt esetleg nem találnám meg. És vannak olyan kollégáim, akik ma is vissza tudják hozni a múltat. Ez a kölcsönös érdeklődés, a törődés az, ami átsegíti az embert a nehézségeken. De ez nemcsak a régiekre vonatkozik. A fiatalok közt is vannak ilyenek, és ennek nagyon őrülök. 2. DIALÓGUS — Lőrincz Margittól talán azt kérdezném meg legelőször, vajon mindmáig él-e ben-12
