A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-17 / 29. szám

Miroslav Válek/ S Hát ez a nyár. Báhonyban a vakok felemelik fejüket a tüskésdróttal övezett fal fölé, nézik a vonatokat, melyek karcsúak és hosszúak, akár a füttyszó, gazt gyomlálnak és köhögnek. CífernéI egy lány napozik, keze a feje fölött, az olajipar fúrótornyai egész a pályatestig kúsznak, s mindenki integet, egyet gondolva mindannyian. A naptár szerint Mária napja, augusztus 15-e, 16 óra, délután, sörben a nap, vihar a levegőben, a park tömve zölddel, de te sehol... Mindig mondtam: Jöjj pontos időben, jöjj dobpergéssel, pontosan délben, mikor a fecskék autogramot osztogatnak a légben, és hallgatnak a tárgyak, jöjj teli haraggal, ha szomorú vagy, s akkor is, ha kacagsz. A kíváncsi fejek újra az ablakban, minden rendben, újra ott lesz minden a maga helyén, estélyt rendezünk nálatok a kertben, ujjammal pattintok, kígyóinak a barackok, sárga lángjuk fölénk borul újra. Akkor is kéklett a fű, hűvösen, mint a kút, az eső, mint pettyes nyakkendő ferdén csüngött alá a felhőkből, az égen kigyú/t villám fénye a csókunkig ért Mikor sokáig tartott már a vihar, és a mennykövek túl hangosan zörögtek a bádogon, azt mondtad, keresni fognak... Láttalak a sötétben, hogy repülsz az udvar felett... Ezen az éjszakán csapágyakon forgott a föld, csillagok teremtődtek, s az űr remegő bárányként kereste középpontját. A világ teremtésének másnapján szólt a rádió, jártak-keltek a szobában, jártak, beszélgettek, kenyeret szegtek, kanalakkal zörögtek, csörömpöltek, de a te átlátszó, könnyű szárnyad senki se vette észre... I60. SZÜLETÉSNAPJÁN SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A MAI SZLOVÁK URA KIEMELKEDŐ KÉPVISELŐJÉT. NEMZETI MŰVÉSZT Megkapaszkodtunk benned, felnőtt idő vaksága, ez így jólesett, s ami történt, megtörtént. Egy szürke szombati nap, tizenöt év után egy bizonyos Ábel, akivel együtt vettünk jegyet a meccsre, azt mondta, hogy a játszmát már rég elvesztéttük, nincsen semmiféle szárnyunk, s ez bizony felettébb szomorú. Itthon vagyok hát, e földön, s e föld mindenhová elkísér, az én földem, kisemberek síksága, a Kovosmalt és az atomerőmű munkásaié, akik a hét hat napján a világ építésénél, amely oly bűnös módon lemaradt, helyettesítik az istent, mert az összes szenteket, akik felelősek voltak a rendért, megvesztegették, s az isten malmai csak az uraknak őröltek. Itthon vagyok. Szemem csupa föld, kezem csupa kéz, növök magamba. Nyár a levegőben. Nyár mindenütt. Mint sárga darázs állandóan nyomunkban a nyár. A látóhatár véres csíkja mögött, az isten kertjében, hol a teológusok állítása szerint a paradicsom van, hol az ördögnek haragja sziszeg, gránátalmák robbannak, és az angyalok gázálarcban, kezükben lángpallossal, bezárják maguk körül a bűvös kört, ott van megírva az ember sorsa. De mi, amióta rájöttünk, hogy az anyag az energiának csak egy bizonyos formája, könnyebben széttárjuk szárnyunkat, s egyként jól mozgunk a térben és időben, tudjuk, hogy ez a hely itt van, itt e földön. Üzenjük néktek, ti drágák, ti még csak sejtettek, ki majd vérünkből fakadtok: Gondoljatok ránk, ' mi voltunk a ti sorsotok, ugyanúgy, ahogy ti vagytok sorsa azoknak, akik utánatok jönnek, hogy átlépjék az élet határvonalát. (OZSVALD ÁRPÁD FORDÍTÁSA) számológépeknél, vagy a statisztikában, vagy a mosdóban, mit tudom én — akárhol, igaz? De hogy te hol voltál tavaly két álló napig — no és természetesen két teljes éjszakán át, amikor állítólag kiszálláson vol­tál, csak éppen nem voltál ott, ahol lenned kellett volna, azt még ma is sűrű homály fedi, igaz?... Nagyon kérlek, ne feszegessük ezt a témát! Nagyon kérlek — te ne beszélj átverésről, jó?! És főképpen csalásról nem, jó?! A gyerek bosszúsan igazította meg a vár hátsó rotundáját. Csalnak. Mindig csalnak. Apa még soha­sem hazudott, de Apa is csal. „Még tíz lépés. Gézengúz, és fent vagyunk a dom­bon! ..; Tessék? Hogy már megvolt a tíz lépés? Ugyan! Rosszul számoltál, Gézengúz! Kezdd elölről!" Csalnak. Bezzeg, próbáljon csak ő egy ici-picit ügyeskedni, ha mondjuk dominózás közben rosszul illeszkednek a kockák! Bez­zeg, Gabi néni nyomban felsivít, ha ő játék közben megpróbál egy iciri-picirit belesni a kártyáiba, nehogy a Fekete Pétert húzza! Gabi néni. Anyu húga, máris sikít: „Ne csalj, Gézengúz! Ejnye, Gézengúz, hiszen te csalsz!!..." De ők bezzeg csalhatnak! Fel­nőttek ... — De! Csak beszéljünk róla — kiáltott fel Anya szilajon a konyhában. — Miért ne beszélnénk enöl?! Érdekes, milyen kellemetlen hangja van Anyának, amikor Így sikítozik. Az a kis kövér izé szokott igy sikítani az oviban, amikor elveszik tőle a babáját. De Anya még soha­sem sikítozott így előtte. „Kérlek, ne a gyerek előtt, jó?!" Na, hát most kínt vannak a konyhában. De csakugyan — miért ne beszélnének arról a bizonyos „erről"? Jó, de miről? — Rendben van, megcsalsz. Rendben van: megcsaltalak. Nos, és akkor mi van? Miben reménykedünk még mindig? Az iste­nért, mire várunk? A legokosabb lesz, ha elválunk... — Rendben van: váljunk el. A gyerek kezéből kiesett a belső várépit­­mény piros, fényezett kupolája. Elválnak. Ezt a szót ismerte. Az oviban annak a kis kövér izének is elváltak a szülei. Áz óvis néni mesélte egyszer Öhöm-Böhöm mamájának. A kövér kis izé az anyjánál maradt. Az apját talán nem is látta azóta. Akkor ö sem fogja többé látni Apát?... — Váljunk el. Amig nem késő. A gyereknek elszorult a torka. Közben a gyomra is megkordult. Állati késő lehet, gondolta, és eszébe jutott a beígért borjú­pörkölt. Ez végképp betetőzte a bánatát. Latyika-Patyikának van egy unokatestvére: annak a szülei is elváltak. Elválnak, és akkor majd ö is olyan lesz, mint az a kis kövér izé az oviban, meg Latyika-Patyika unokatestvé­re. Ettől váratlanul tehetetlen düh és elkese­redés tört rá. A szeméhez nyúlt, könnyet dörzsölt el az öklével. De aztán hagyta; feltartóztathatatlanul felcsuklott belőle a zo­kogás. így aludt el, a homlokát a piros zoknis lábára buktatva, s már nem hallotta, amikor az anyja lábujjhegyen besietett a szobába. Nem érezte, amikor az anyja felkapta, vadul magához ölelte, s úgy rohant vele, kétségbe­esetten az apja karjai közé. Az apja pedig csak állt ott, szótlanul, görcsösen a melléhez szorítva mindkettőjü­ket,. s közben az a kusza érzése támadt, mintha valami mélységes, durva igazságta­lanság érte volna. Csak azt nem tudta, hon­nan és miért. — Kurva élet — gondolta elkeseredetten. (Folytatjuk) 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom