A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-17 / 29. szám
Miroslav Válek/ S Hát ez a nyár. Báhonyban a vakok felemelik fejüket a tüskésdróttal övezett fal fölé, nézik a vonatokat, melyek karcsúak és hosszúak, akár a füttyszó, gazt gyomlálnak és köhögnek. CífernéI egy lány napozik, keze a feje fölött, az olajipar fúrótornyai egész a pályatestig kúsznak, s mindenki integet, egyet gondolva mindannyian. A naptár szerint Mária napja, augusztus 15-e, 16 óra, délután, sörben a nap, vihar a levegőben, a park tömve zölddel, de te sehol... Mindig mondtam: Jöjj pontos időben, jöjj dobpergéssel, pontosan délben, mikor a fecskék autogramot osztogatnak a légben, és hallgatnak a tárgyak, jöjj teli haraggal, ha szomorú vagy, s akkor is, ha kacagsz. A kíváncsi fejek újra az ablakban, minden rendben, újra ott lesz minden a maga helyén, estélyt rendezünk nálatok a kertben, ujjammal pattintok, kígyóinak a barackok, sárga lángjuk fölénk borul újra. Akkor is kéklett a fű, hűvösen, mint a kút, az eső, mint pettyes nyakkendő ferdén csüngött alá a felhőkből, az égen kigyú/t villám fénye a csókunkig ért Mikor sokáig tartott már a vihar, és a mennykövek túl hangosan zörögtek a bádogon, azt mondtad, keresni fognak... Láttalak a sötétben, hogy repülsz az udvar felett... Ezen az éjszakán csapágyakon forgott a föld, csillagok teremtődtek, s az űr remegő bárányként kereste középpontját. A világ teremtésének másnapján szólt a rádió, jártak-keltek a szobában, jártak, beszélgettek, kenyeret szegtek, kanalakkal zörögtek, csörömpöltek, de a te átlátszó, könnyű szárnyad senki se vette észre... I60. SZÜLETÉSNAPJÁN SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A MAI SZLOVÁK URA KIEMELKEDŐ KÉPVISELŐJÉT. NEMZETI MŰVÉSZT Megkapaszkodtunk benned, felnőtt idő vaksága, ez így jólesett, s ami történt, megtörtént. Egy szürke szombati nap, tizenöt év után egy bizonyos Ábel, akivel együtt vettünk jegyet a meccsre, azt mondta, hogy a játszmát már rég elvesztéttük, nincsen semmiféle szárnyunk, s ez bizony felettébb szomorú. Itthon vagyok hát, e földön, s e föld mindenhová elkísér, az én földem, kisemberek síksága, a Kovosmalt és az atomerőmű munkásaié, akik a hét hat napján a világ építésénél, amely oly bűnös módon lemaradt, helyettesítik az istent, mert az összes szenteket, akik felelősek voltak a rendért, megvesztegették, s az isten malmai csak az uraknak őröltek. Itthon vagyok. Szemem csupa föld, kezem csupa kéz, növök magamba. Nyár a levegőben. Nyár mindenütt. Mint sárga darázs állandóan nyomunkban a nyár. A látóhatár véres csíkja mögött, az isten kertjében, hol a teológusok állítása szerint a paradicsom van, hol az ördögnek haragja sziszeg, gránátalmák robbannak, és az angyalok gázálarcban, kezükben lángpallossal, bezárják maguk körül a bűvös kört, ott van megírva az ember sorsa. De mi, amióta rájöttünk, hogy az anyag az energiának csak egy bizonyos formája, könnyebben széttárjuk szárnyunkat, s egyként jól mozgunk a térben és időben, tudjuk, hogy ez a hely itt van, itt e földön. Üzenjük néktek, ti drágák, ti még csak sejtettek, ki majd vérünkből fakadtok: Gondoljatok ránk, ' mi voltunk a ti sorsotok, ugyanúgy, ahogy ti vagytok sorsa azoknak, akik utánatok jönnek, hogy átlépjék az élet határvonalát. (OZSVALD ÁRPÁD FORDÍTÁSA) számológépeknél, vagy a statisztikában, vagy a mosdóban, mit tudom én — akárhol, igaz? De hogy te hol voltál tavaly két álló napig — no és természetesen két teljes éjszakán át, amikor állítólag kiszálláson voltál, csak éppen nem voltál ott, ahol lenned kellett volna, azt még ma is sűrű homály fedi, igaz?... Nagyon kérlek, ne feszegessük ezt a témát! Nagyon kérlek — te ne beszélj átverésről, jó?! És főképpen csalásról nem, jó?! A gyerek bosszúsan igazította meg a vár hátsó rotundáját. Csalnak. Mindig csalnak. Apa még sohasem hazudott, de Apa is csal. „Még tíz lépés. Gézengúz, és fent vagyunk a dombon! ..; Tessék? Hogy már megvolt a tíz lépés? Ugyan! Rosszul számoltál, Gézengúz! Kezdd elölről!" Csalnak. Bezzeg, próbáljon csak ő egy ici-picit ügyeskedni, ha mondjuk dominózás közben rosszul illeszkednek a kockák! Bezzeg, Gabi néni nyomban felsivít, ha ő játék közben megpróbál egy iciri-picirit belesni a kártyáiba, nehogy a Fekete Pétert húzza! Gabi néni. Anyu húga, máris sikít: „Ne csalj, Gézengúz! Ejnye, Gézengúz, hiszen te csalsz!!..." De ők bezzeg csalhatnak! Felnőttek ... — De! Csak beszéljünk róla — kiáltott fel Anya szilajon a konyhában. — Miért ne beszélnénk enöl?! Érdekes, milyen kellemetlen hangja van Anyának, amikor Így sikítozik. Az a kis kövér izé szokott igy sikítani az oviban, amikor elveszik tőle a babáját. De Anya még sohasem sikítozott így előtte. „Kérlek, ne a gyerek előtt, jó?!" Na, hát most kínt vannak a konyhában. De csakugyan — miért ne beszélnének arról a bizonyos „erről"? Jó, de miről? — Rendben van, megcsalsz. Rendben van: megcsaltalak. Nos, és akkor mi van? Miben reménykedünk még mindig? Az istenért, mire várunk? A legokosabb lesz, ha elválunk... — Rendben van: váljunk el. A gyerek kezéből kiesett a belső várépitmény piros, fényezett kupolája. Elválnak. Ezt a szót ismerte. Az oviban annak a kis kövér izének is elváltak a szülei. Áz óvis néni mesélte egyszer Öhöm-Böhöm mamájának. A kövér kis izé az anyjánál maradt. Az apját talán nem is látta azóta. Akkor ö sem fogja többé látni Apát?... — Váljunk el. Amig nem késő. A gyereknek elszorult a torka. Közben a gyomra is megkordult. Állati késő lehet, gondolta, és eszébe jutott a beígért borjúpörkölt. Ez végképp betetőzte a bánatát. Latyika-Patyikának van egy unokatestvére: annak a szülei is elváltak. Elválnak, és akkor majd ö is olyan lesz, mint az a kis kövér izé az oviban, meg Latyika-Patyika unokatestvére. Ettől váratlanul tehetetlen düh és elkeseredés tört rá. A szeméhez nyúlt, könnyet dörzsölt el az öklével. De aztán hagyta; feltartóztathatatlanul felcsuklott belőle a zokogás. így aludt el, a homlokát a piros zoknis lábára buktatva, s már nem hallotta, amikor az anyja lábujjhegyen besietett a szobába. Nem érezte, amikor az anyja felkapta, vadul magához ölelte, s úgy rohant vele, kétségbeesetten az apja karjai közé. Az apja pedig csak állt ott, szótlanul, görcsösen a melléhez szorítva mindkettőjüket,. s közben az a kusza érzése támadt, mintha valami mélységes, durva igazságtalanság érte volna. Csak azt nem tudta, honnan és miért. — Kurva élet — gondolta elkeseredetten. (Folytatjuk) 15