A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-17 / 29. szám
n melynek nyolc képe közül kettőt a magyarországi vendégkoreográfus, Orsovszky István, egyet a szólótáncos Mészáros Gábor, öt képet pedig a teljes műsort összefogó és megteremtő Varga Ervin neve fémjelez. Persze, a tisztelet úgy kívánja, hogy a Szőttes harminc táncosának e műsort előadó kilenc táncospárját név szerint is megnevezzük, mert ez a minimum, amit megérdemelnek. Tehát: Balta Aranka, Deméndi Szilvia, Fekete Ilona, Horváth Andrea, Kása Mónika, Kovács Gabriella, Németh Henriett, Németh Irén, Takács Judit, Bölcs Ferenc, György Gábor, Hégli Dusán, Máthé Csaba, Mede András, Mede Vencel, Mészáros Gábor, Nagy István, Sólymos László. Szabó István és Urban Zsolt. Külön kiemelésre Fekete Ilona és Mészáros Gábor neve érdemes. Róluk derült ki a legegyértelműbben, hogy tánc nélkül talán élni sem tudnának. Fekete Ilonáról akkor sem veszi le a szemét a néző. ha mozdulatlanul áll a színpadon. Lenyűgözően táncol. Utóirat: A falábú szerző továbbra is utálja a revíit, idegenkedik a társastánctól, szereti a tiszta néptáncot, a balett távol áll tőle, a Szőttes szóbanforgó produkciójáért pedig nagy bizalommal lelkesedik s elnézést kér a Csalló Népművészeti Együttes minden tágjától, amiért róluk egy másik alkalommal kiván szót ejteni. A Szőttes bemutatójának estéjét a Csalló már többször méltatott kitűnő teljesítménye tette telj6SSe KESZELI FERENC Fotó: Gyökeres Gy. NOTESZLAPOK 1. ÉLETMÓDMINTÁINK Mindig gondolkodóba ejt, valahányszor életmódunkat kutatják a szociológusok, vagy más arra hivatott szakemberek. Több tucatnyi szempontjuk van ahhoz, hogy az állampolgárok életvitelének rokon vonásait, az ezekben tetsző, avagy éppenséggel nem tetsző elemeket felfűzzék megállapításaik láncolatára. Mert ugye másképpen telik-múlik az élete a vidéken élő és ingázó szakmunkásnak, másképpen a kistelepülések pedagógusainak, a nagyvárosi hivatalnoknak és így tovább — e sor majdhogynem végtelen. Nemegyszer eszembe jutott már, hogy a valóságban, a maga őszinteségében vajon mit tudnak meg mindebből az életstílusunkat vizsgálók. Mert — legalábbis szerintem — más dolog az életmód tudományos igényű vizsgálata, és megint más, ahogy az ember körülményei, a hagyományai, a szükségszerűségei vagy kényszerei által, de mindenképpen egy adott módon él. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy az életmódot a megannyi szubjektív késztetésen kívül elsősorban az a feltételrendszer alakítja, amelyet objektívnek kell tekinteni. Ebben benne van az egyén társadalmi és földrajzi hovatartozása, munkaadójának rangja, egyéni beosztásának tekintélye, munkahelyi és családi környezetének érzelmi és szellemi töltése, de még a tájegység történelmi karaktere is. Kétségtelen tehát, hogy a különböző tudományos szempontok alapján vizsgált személy — legyen az illető orvosprofesszor vagy segédmunkás — nem aszerint kerül valamilyen életmódskatulyába, mert egy tudatos választással abba akar kerülni, hanem aszerint, hogy úgy él, ahogy tud, ahogy a képességei és lehetőségei engedik. Ez így van világszerte, s ez így is természetes. Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy a legtöbb embernek van valamiféle életmódmintája. Olyan, amit elképzel, amiről álmodozik, és amit szívesen tudna a magáénak. Aligha kell hangsúlyoznom, hogy ez a minta jobbára csillogóbb, mint a valóság. Mert ugye milyen jó is lenne, ha egy háromgyermekes család rendszeresen, évente, lehetőleg repülőgéppel, több hetes tengerparti nyaralásra utazhatna ; de szép is lenne, ha az iparos szakmák bármelyikében dolgozó családfő fusizás vagy fóliázás helyett a családjával töltené a hétvégeket — és mondjuk az okozná a legfőbb gondot, hogy melyik múzeumba, melyik színházba, melyik szép városunkba menjenek el kikapcsolódni, élményekkel feltöltödni. Nyilván mondanom sem kell, hogy ezek az életmódelemek sok embertől nem azért állnak távol, mert az igénytelenség vagy netán a tudatlanság a régi, elavult beidegződésekhez köti őket. Elég nyitott szemmel járni az országban, s az ember akaratlanul is észreveszi, hogy valamiféle fura paradoxon állt elő mostanság: miközben csökönyösen, a jövedelemkiegészítés ilyen-olyan formáival igyekszünk változtatni életmódunkon, sok esetben épp ez a sok időáldozattal, megterheléssel és egyéb fáradozással járó plusztevékenység teszi szinte lehetetlenné életmódunk tényleges megváltoztatását. A már elhagyott, társadalmilag is túllépett életviteli negatívumokat épp ebben a bűvös körben váltjuk fél újabbnál újabb negatívumokkal. Mondhatnám úgy is: a rossz helyébe sok esetben másik rosszat teszünk, hiszen az a megálmodott minta az esetek zömében bizony irreális. így hát tulajdonképpen nem is az álmok elérhetetlensége az, ami bosszantó, hanem sokkal inkább az, hogy az életmóddal folytatott akamok küzdelemben gyakran többet vesztünk, mint amennyit nyerni tudunk. 2. HANGNEM & PECSÉT Gondolom, sokak szívéből beszélek, ha leszögezem: jobbára nem szívesen megyünk el bárminő ügyet intézni a különböző szintű hatóságokra; hogy többnyire ódzkodva indulunk el tanúskodni valahová, ha az már elkerülhetetlen kötelességnek tűnik; hogy sok esetben rögtön valami rosszra gondolunk, ha idézést hoz a postás. Valami olyasmire, amit jobb lenne talán elkerülni. Hogy miért van ez így, nem tudom pontosan, inkább csak sejtem. Mondjuk azért, mert már a fejléces boríték felnyitását követő első benyomás, a homlokráncolóan hivatalos hangnem sem éppen rokonszenves. A szóban forgó hivatal jobbára nem kéri, hanem rigorózusan felszólít rá, hogy ekkor és ekkor, itt és itt jelenjünk meg; nem utal rá, hanem szigorúan figyelmeztet, hogy ez állampolgári kötelességünk, s az illetékesek afelől sem hagynak kétséget, mi történik, ha fejletlen jogtudatunk miatt ebbéli kötelezettségeinket elmulasztjuk. Egy szó mint száz: részleteiben többnyire még nem is tudjuk, miről lesz szó az érintett hatóságon, ám a katonásan nyers hangnemmel máris elvették a kedvünket az egész hivatalos ügyintézéstől. Közben legföljebb elmerenghetünk azon, mennyire másként indulhatna az egész eljárás, ha az ajánlott levél, a tértivevényes idézés közvetlenebb emberi szóval, udvariasabb hangnemben fogalmazódott volna. Sőt! Ilyen esetben talán eszünkbe sem jutna kibúvókat keresni, orvosi igazolások után kajtatni, egyéb, nem kevésbé fontosnak tűnő elfoglaltságokra hivatkozni és a jegyzőkönyvekkel, bírságolásokkal, az államigazgatási kényszereszközök kilátásba helyezésével megtűzdelt papírháború fölött indulatoskodni. Mielőtt a fentiek olvastán bárki naivitással vádolna, sietek hozzátenni: nem az én találmányom, hanem a lakosság zömének véleménye, hogy a hatósági ügyintézésben a jelenleginél sokkal nagyobb szerepe lehetne az élő, emberi szónak. Magyarán: szóból is ért az ügyfél! Az ehhez való igazodás, az igazgatás stílusára fordítva, annyit jelent, hogy a hivatalok gyakoriati munkájában a pattogó hangnemű idézgetések helyett a kérések elterjedését, a nyílt és őszinte hangnem, az udvariasabb modor térhódítását eredményezhetné. Mert legyen szó egy építkezés engedélyezéséről, a gyermekek láthatásáról, a szociális segélyek kiutalásáról — az igazán jó határozatnak nemcsak a paragrafusokkal, hanem az emberek igazságérzetével és a hangnemválasztás Íratlan szabályaival is összhangban kell állnia. Ez adhat erkölcsi alapot az indoklás nyíltságára, akár szemtől szembe vállalására. Még akkor is, ha ez olykor kényelmetlenebb, mint a túlbürokratizált eljárásokat igazoló, íróasztalokon tornyosuló papírfedezékek sáncai mögül menesztett írásos határozatok gépies borítékolása. A hatósági ügyintézés mindennapos tapasztalatai ugyanis azt mutatják, hogy a meggyőző emberi szó soha nem jöhet későn. A rideg stílusú hivatalos felszólítás viszont gyakran reflexszerű szembefordulást, amolyan csakazértis magatartást eredményez. A bürokratizmus elleni küzdelem, az emberközeli ügyintézés igénye távolról sem újkeletű gondolat társadalmunkban. Mégis naponta tapasztaljuk, hogy sok fórumon kísért a papirosszemlélet, hogy a hivatalos eljárásokat, a posta által kézbesített hatósági iratokat a nyersebb modorról tanúskodó felszólító mód, ebből eredően pedig, a lakosság körében, egyféle bizalmatlanság jellemzi. Pedig éppen a bizalom az, ami a hatósági munkában a legfontosabb lenne. Az ilyen bizalmi jellegű kapcsolatoknak azonban nem a katonás mondatokat tartalmazó, hivatalos és pecsétes papírok, hanem az érvelő és meggyőző szavak a legfontosabb összekötő láncszemei. Erre akár a szavamat is adhatom. Igaz, pecsét nélkül. 3. HAZÁNKFIA A KORZÓN Itt a nyár, úgyhogy aligha csoda, ha emberek tízezrei tolonganak a prágai Vencel téren, a patinás hírű bratislavai Mihály-kapu környékén és egyebütt. Valakinek ajkán viszont hirtelen fölröppen a kérdés: Sprechen Sie deutsch? — azaz: beszél ön németül? Idegenforgalmi főszezonban természetes e kérdés, kiváltképp azokon a helyeken, ahol hétköznap és vasárnap, délelőtt és délután ott hömpölyög a nagyszámú turistaáradat. Természetes e kérdés — és sajnos, furcsamód természetes a válasz is: nem. A kérdezz-felelek sajnálatos természetességét az adja, hogy a kérdező német, a választ adó pedig hazánkfia. Az ügy kellemetlen folytatása, hogy az esetek túlnyomó többségében ezzel ki is merül a beszélgetés, hiszen a hazai lakosság zöme. sajnos, még az iskolában kötelezően tanított oroszt sem beszéli kielégítően, nemhogy a németet, az angolt vagy a többi világnyelv valamelyikét. Ez pedig nagy kár, mert napjaink külföldi turistája nemcsak látni akarja az országot ahová érkezett, hanem megismerni is. Ezt pedig csak az embereken keresztül lehet; ehhez viszont idegennyelv-tudás szükségeltetik, ami tagadhatatlanul szerves része egy-egy ország vonzerejének és vendégfogadó kultúrájának. Erről jut eszembe, hogy a nyelviskolák munkájának hatékonyságán tűnődjek, ahol évről évre ezrek fizetik be a választott idegen nyelv elsajátításához vezető útra szóló tandíjat. Még sohasem kutattam, de lehetséges, hogy a jelentkezők érdeklődését, a jobb munkahelyi érvényesülésen kívül, épp a nyári külföldi utazás, netán egy váratlan találkozás ébresztette fel. A motiváció komolysága azonban nem az elhatározás és a beiratkozás napjaiban, hanem a későbbi hetekben meg hónapokban válik igazán fontossá. Akkor dől el, vajon a nekibuzdulás tartós marad, vagy csupán tiszavirágéletű volt-e? A jelenlegi gyakorlat mindenképpen azt mutatja, hogy elsősorban a világnyelvek elsajátításában van bőven pótolnivalónk; hogy többnyire már első szóra, pontosabban az első idegen szóra kiderülnek ez irányú gyengeségeink, valamint az is, hogy a nyelviskolákban a természetesnél nagyobb a lemorzsolódás. Nem titok, hogy sokan, a kezdeti ambíció elpárolgása után már nem vállalják a nyelvtanulással járó lemondást. Valószínűleg éppen ebben rejlik a lényeg. A szándékban. Abban, hogy meg akarunk-e tanulni egy-egy idegen nyelvet, hogy fel tudjuk-e mérni értékeit a nyelvi korlátok átlépéséből eredő előnyöknek. Tulajdonképpen ilyen egyszerű az egész. De legalább ennyire fontos is. MIKLÓSI PÉTER 13
