A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-20 / 47. szám

mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy úgy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a tolocházban is szemtelenkedett. amiért külön zárkába csukták. Ilyenkor nagyon sírt szegény és mindenre csak azt mondta, milyen szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok!

Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyellte, hogy otthon nincs pénz. Fájt a szive, hogy a szép fehérarcú kis cselédnek kenyérhéjat kell ennie vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivallt szigorúan:

— Minden pénzt elpucolsz, adta teremIEz a mese arra való, hogy özvegyasszonyok altassák el vele kis gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire végeszakad, aludjék el az, akinek mesélték.)

I.

A ligetben az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Úgy hívták, hogy Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt. mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szúrt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiú volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerű kis cseléd volt. aki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závoczkit, akin kétszínű nadrág volt: a fele sárga, a másik szára piros. A hajában csírketoll volt. a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megráncigálta a spárgát, hogy a csírketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb cselédek arra a ringlispilre szállottak, amelyiken Závoczki ezt a tréfát űzte. Az egyszerű kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele maradt egész nap, s bár tíz órára otthon kellett volna lennie, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert hazamenni. Azontúl a tollasfejű fiúnál maradt, soha többé nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelíd volt és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette.

Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a többi embereket. Amikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni. amíg tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a toloncházba és ilyenkor a felesége sírt egész nap és éjjel, és ámbátor tudta, hogy nem jöhet haza a börtönből.

tette.

És a fehérarcú ilyenkor szomorúan nézett rá és majdnem sírt. Závoczki pedig ilyenkor fölemelte az öklét:

— Ne sírj, mert összetörlek!

Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbújt az udvarban és egész éjszaka keservesen sírt. A fehérarcú pedig még magában se mert sírni, mert a tollasfejű megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani. így volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról megszúrt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelenharagú ember volt, véglegesen züllött fickó, aki már rég megért az akasztófára.

Egy szombati napon esett az eső és Závoczki a Hermina-út mögött ült egy árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta róluk a cifra képet az eső. Ez ugyan nem zsenírozta volna Závoczkit. mert ö úgyis hátulról ismerte a kártyákat, de arra bírta a másik urat, hogy abbahagyja a játékot.

— Köszönöm uram — mondta a másik és kimászott az árokból.

— Nem illik! — kiáltott Závoczki. — Hiába csaltam, elnyerted az összes pénzemet, mind a három hacimat. Játsszál tovább.

A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van és hogy majd holnap szívesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan, mint a nyíl. Mezítláb csattogott végig a sárban.

Most Závoczki elövette a konyhakést és kiment a Francia-úton is túl oda, ahol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni Linzman úr, a bőrgyár pénztámoka, aki minden szombat este kiviszi a munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé lebújt és várta Linzman urat. hogy leszúrhassa s elvehesse tőle a pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman úr már kivitte a pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta.

Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két könny csordult

végig piszkos arcán, hirtelen elsápadt, aztán elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Júlia! Zeller Júlia! Mert ez volt a felesége neve és két marokra fogta a konyhakést, maga felé fordította és a szívébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a zsebében, meg három fehér csontgolyó, ami a zsonglörséghez kell, hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelíd cseléd neve: Zeller Júlia! Zeller Júlia!

II.

Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi érsek mondott volna búcsúztatót a sírján. De ott volt a felesége, fekete ruhában, amit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a fehérarcú Júliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabadítja kínzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten nyugosztalja, de jobb így, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Júlia bólogatott, szomorú szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta is: köszönöm házfelügyelöné, maga nagyon jó hozzám, Braunná, köszönöm Braunná, köszönöm Staufebergemé, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm Braunné. Sőt ami több, azt is mondta: igaza van rendörellenör úr, igy sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Júlia szégyellte a rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a síron túl is lehet szeretni, minden ok nélkül, ami tényleg szégyen is. És már a temetésre kővetkező napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert úgy volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni.

Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt ott. Aki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a toloncházba. akiket a rendőrök egész nap szorgalmasan begyűjtötték a kapitányságra. Éppígy jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a gazembereket, akik önkezűleg ölték meg magukat. Ezek nem mennek mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztítótűzbe mennek. Ott megvizsgálják, hogy mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a paradicsomba is megy közülök sok.

Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szívében a nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a Dunába ölte magát. Szembe velük egy nö ült, kötéllel a nyakában. Ez egy szegény asszony volt, aki felakasztotta magát. A többin semmi nem látszott. Ezekben kis golyók voltak, amiket magukba lőttek. És ment velük a kocsi. Kidöcögött a keresztúri útra, onnan befordult a fogház felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, mig hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak, majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett a lyukon s látta, hogy valami nagyon széles úton rohan lefelé a kocsi, völgybe, amelyen rózsaszínű köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de az már mind nem fájt Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szívében, hogy ne fájjon ezentúl semmi.

Aztán megálltak. Egymás után kiszálltak a kocsiból és a rendőrök egy nagy hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad dohányozni és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy pápaszemes hivatalszolga és sorra szólította őket. Végre Závoczki is a hivatalnok elé került.

— Hogy hívják? — kérdezte föl se nézve

a nagy papírból, amelynek rubrikáiba irt.

— Závoczki Endre.

— Hány éves?

— Harminckettő.

— Születési helye?

Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. így szólt:

— Születési helye? Ismeretlen?

Závoczki intett, hogy igen. Aztán most

ránézett a hivatalnok:

— Önnek joga yan visszamenni egy napra, ha ottfelejtett valamit az életben. Aki magától hal meg, ahogy illik, annak nem kell visszamennie, mert amögött nem marad semmi. De aki öngyilkossá válik, az nem magától hal meg, hát néha elfelejt Valamit és ezzel szenvedést okoz a földön. Feleljen.

És szigorúan nézett rá, mint ahogy öngyilkosokra. szokás. Závoczki felelt:

— Elfelejtettem megvárni a születendő gyermekemet. Utóbb megbántam, hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már köszönöm, itt is maradok.

Azzal dacosan kidüllesztette a mellét, dacosan nézett a hivatalnok szemébe és a szeme éppúgy ragyogott, mint a konyhakés, amely a szívéből kiállott.

— Mars tömlöcbe, szívtelen gazember! — kiáltott a hivatalnok és a rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöcbe ráncigálták és Závoczki az úton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván: Andrások vagytok, zsaruk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg zsaru!

Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés nyelét, hogy ki ne essék a szivéből.

III.

Tizenhat évig üldögélt a tisztítótűzben Závoczki. Nagy hazugság az, hogy a tisztítótűz éget. A tisztítótűz nem más, mint egy igen erős rózsaszínű fény, amiben évek hosszú során át kell ülni, amig kiszívja az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt és úgy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a gyermekét, akiről azt se tudta, hogy fiú-e vagy leány. Tehát mikor egyszer a fogalmazó végigsétált a rózsaszínű tűzön és mindenkitől megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki szólásra jelentkezett:

— Kérem, nagyságos úr, — mondta — jogom van még visszamenni egy napra valamiért, amit ott felejtettem ?

— Joga van — mondta szelíden a fogalmazó, mert aki már ilyen régóta ül a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. — Jelentkezzék.

Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis cédulát adott neki, melyre fel volt írva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott. Azzal levezették a pincébe és ki-kihúzták szívéből a kést. A késről ruhatári számot kapott, amit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép lassan, ment, mendegélt, egészen addig, amíg az újpesti jutagyárhoz nem ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, aki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a címet és ö elindult.

A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, amiből hat állott egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött. Az asszony még mindig a régi kis fehérarcú cseléd volt, csak megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az ablakban és varrt. Az ablakban két

14