A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám
„GYÖKÉR HOZTA FÁJÁT...” A kelesztőteknö, dagasztóteknővagy sütöteknö, sózóteknő, szakajtó, fakanál, fa evőkanál, gyúródeszka, sodrófa, mindmind elválaszthatatlan kellékei voltak a paraszti háztartásnak. Nem volt olyan ház, ahol ezek hiányoztak volna, hisz az egykori házikenyérnek, de más, főzéssel összefüggő eszköznek is jelentős szerepe volt a háztartásban, minden családban. Ma viszont minden bizonynyal ritkaságszámba megy a házikenyér sütése. Feltehetően nekünk az utolsó udvari kemencék egyikét sikerült megörökítenünk, amikor a kisszeretvai (Sretavka) „tekenősöknél" jártunk. Az Ung-vidéken a már említett Kisszeretván, a Bodrogközben Kistárkányban (Maié Trakany) voltak aránylag nagyobb számban teknővájók. Míg a kisszeretvaiak öregjei már ritkábban bíbelődnek a nagy fizikai munkát igénylő teknőkészítéssel, néhány középkorú mesterember megrendelésre még készít — inkább díszítő, mintsem szükségleti cikként — főleg a bratislavai Népművészeti Intézet számára teknőt. A kistárkányiak pedig már csak úgy fognak hozzá egy-egy teknő elkészítéséhez, ha a megrendelő magával hozza az alapanyagot, vagyis a fát. Az egy darab kemény fából, mondjuk vörösfűzből, mivel ennek a legjobb a „szervezete" és tartós, valamint fehérfűzböl, illetve topolyából faragják a teknőt. Ma a kisszeretvaiak a közelükben lévő kanadai nyárfával, illetve olyan fával dolgoznak, amilyenhez hozzájutnak. Vágják, faragják, majd vájják a teknők különböző, a célnak megfelelő darabjait, a fakanalakat, szakajtókat. Az egykor egyértelműen használati tárgyként készült darabok mára egyrészt elvesztették funkciójukat és dísztárgyként lógnak egy-egy modern lakás falán. Elveszítették eredeti küldetésüket, a parasztember életében betöltött szerepüket. Ezért talán nem lenne haszontalan, ha a felnövő generáció, legalább elméleti alapon megismerkedne ezen darabok egykori küldetésének fő vonalaival. Valamikor a népvándorlás idején két-három család letelepedett a kisszeretvai erdőben, akik a maiak emlékezete szerint Erdélyből érkeztek, s közülük néhányan passzívan a román nyelvet is beszélik. Ugyanakkor magyarul és szlovákul egyaránt tudnak. Kezdetben a megélhetési forrásuk kimondottan a teknőkészítés volt, de ezt ma „főállásban" már senki sem végzi. A település lakói az iparban és mezőgazdaságban dolgoznak. Egykor portékáikat vállra kötve hordták a környező és a távolabbi vidékek falvaiba. Szekérrel pedig még messzibb városokba is eljártak. Az első köztársaság idején húsz-harminc fillérbe került egy fakanál. így jópár darabot kellett készíteniük, hogy egy kis pénzhez-jussanak. A ma hetvenöt éves Balog Sándor, amint évei gyarapodnak, ezzel arányban ereje alábbhagy, így az egykor gyártott „nagy tekenőktől" elállt, s megállapodott a fakanalaknál. De az itt apáról fiúra szálló mesterség teljesen mégsem vész ki, tudniillik néhány középkorú férfi az elődök nyomdokaiba lépett, s továbbgyártja ugyanolyan kézügyességgel, pontossággal, fegyelmezettséggel és szakmai tudással azokat a darabokat, melyek ha használati eszközként nem is szolgálják a tulajdonost, legalább esztétikai érzékét fejlesztik. D. VARGA LÁSZLÓ (A szerző felvételei) 1
