A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám
készülünk Amikor sárgulni kezd a falevél, hidegebbre fordul az idő, ködös a reggel és ökörnyál úszik a levegőben, biztosak lehetünk abban, hogy beköszöntött az ősz. Ez idén későn érkezett a hideg idő. Az alma, a szilva, a körte, az őszibarack, az asztali szőlő már rég beérett — mindannyiból a szokásosnál kevesebb —, az emberek a szüretre készülődnek, itt-ott már forr a bor. A fák hullajtják vörös, zöld, sárga, barna leveleiket. Majd csupaszon várják a telet, de most még vörösbegyek, szürkebegyek és csízek mozgolódnak a bokrokban. A gesztenyeárus megjelenik a téren. A kertészkedők felássák, elgereblyézik a földet, a száraz gyomot elégetik. Készülnek a télre. A szántóföldeken folyik az őszi betakarítás. Egy ilyen őszi, mozgalmas, munkával teli napon érkeztünk az egyházgelei (Holice na Ostrove) földműves-szövetkezetbe. Ez a gazdaság melléküzemági tevékenység nélkül, csak klasszikus mezőgazdasági termelést folytatva gazdálkodik. Majdnem háromszáz embert foglalkoztat, és majdnem kétezer hektárnyi földet művelnek. Búzát, árpát, kukoricát, dohányt, szőlőt, cukorrépát és napraforgót termesztenek. Mind megannyit szép eredménnyel. Ottjártunkkor naponta hét traktor szállította az apróra szelt takarmánykukoricát, buldózer gyúrta, tömítette a silót. Lassan megteltek a silógödrök és gabonával a magtárak. Akkor fogtak hozzá a napraforgó aratásához és bizakodva fogadták a meleg őszi napokat: hátha még javul a cukorrépa cukortartalma. A dohány nem volt őshonos kultúra ezen a vidéken, de a közös gazdálkodás több mint harminc esztendeje alatt már kitanulták a termesztés minden fortélyát. Gabonából ez idén negyvennégy vagonnal több termett a tervezettnél, sajnos, a szőlő — mint a termőterület többi részén — náluk is fagykáros. Immár harmadik éve. De az aratás ez idén is jól sikerült. A nemrég megtartott nyugat-szlovákiai gabonatermesztési konferencián a legjobbaknak kijáró dicsérő oklevelet, díjat kapták. Nem csoda, árpából 6,10 —, búzából 7,34 tonnát takarítottak be egy hektárról. Nemcsak a növénytermesztés, hanem az állattenyésztés is erősen szakosodott ebben a gazdaságban. A négy gazdasági udvar — Pósfa (itt készültek a felvételek), Beketfa, Budafa, és Cséfa — szarvasmarha- illetve sertéstenyésztésre szakosodott. Tehéntartással és marhahizlalással, valamint tenyészállatok: üszők, bikák és süldőmalacok szaporításával foglalkoznak. Hús- és tejeladási tervüket folyamatosan teljesítik. A fentiekből kitűnik, hogy ez nem egy soklábon álló gazdaság. Éppen ezért NOTESZLAPOK 1. Nyugi Nem tudom, ki miként van vele, nekem minden esetre úgy tűnik, hogy most, az avarillatú ősz békésebb tempót kínáló napjaiban épp ideje lenne már önmagunk számára is lecsippenteni egy kis szabad időt. Eközben kötelező volna kényelmesen ülve maradni, annyit mondani, hogy nyuu-ugi — és úgy, mint régebben, másról beszélni. Szerelemről, múltról, álmokról, a legutóbb együtt látott színházi előadásról csevegni. Mindarról, ami nélkül — ha végérvényesen hagyjuk kiveszni magunkból — nemcsak mások, hanem lassan már mi sem értjük: miért vagyunk olyanok, amilyenek ... Sok esetben bizony ingerültek, elégedetlenek, türelmetlenek, fáradékonyak. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ilyen-olyan társalgásaink közepette ne essék szó közöttünk — mondjuk — gazdasági gondokról, ám ha állandóan csak a bajokat hajtogatjuk, s azt firtatjuk, hogy értelmes pihenés helyett minő többletmunkát tudnánk belepréselni egy-egy hétvége műsorába, akkor bizony aligha teszünk eleget a nyugi-diktálta jelszónak. Ennek pedig logikus következménye, hogy a pluszmunkával telezsúfolt hétvége — avagy a hasonlóképpen elpocsékolt szabadság — után nemigen jelenhetünk meg a munkahelyünkön kipihenten. Gondolom, e tekintetben is érdemes lenne egyszer tüzetesebb vizsgálat alá vetni a munkaintenzitás heti grafikonját. Egyből kiderülne ugyanis, hogy a hétfői napok teljesítményei mélyen a heti átlag alatt alakulnak. Most bárki joggal mosolyoghat, mondván, minek ahhoz tudományos vizsgálat, hogy megállapítassék: miért lendülünk bele a hét elején olyan akadozva a munkába. Erről jobbára mindenkinek megvannak a közvetlen tapasztalatai a saját környezetéből. Elvégre a hétvége — különösen ha egy-két, a szabadságból elcsippentett nappal is megtoldjuk — csábító lehetőségeket kínál a pluszmunkákra. Van, aki a szőlöskertjében, van, aki a fóliák alatt merült ki jobban, mint egész héten a munkahelyén. Van, aki a házát építi, esetleg kalákában segít másnak; van, aki különgépelést vállalva írógépe fölé görnyed a szobájában — egyszóval kimeríthetetlenek a lehetőségek. Viszont kimerül, aki csinálja. Pontosabban: aki mértéken felül csinálja. Mert tény: az efféle tevékenység valóban a családi költségvetést egyensúlyban tartó jövedelemkiegészítés egyik formája lehet, sőt az aktív pihenést is szolgálhatja, a hangsúly azonban a mértéken van! Azon, hogy a víkendeken jusson idő kirándulásra, sportolásra, kulturált szórakozásra, kényelmes társalgásra. Egyszerűen arra, ami másirányú szellemi vagy fizikai terhelést jelent, mint a szürke hétköznapok megszokott, idegőrlő körforgása. Nyilvánvaló, hogy az életmódját, életrendjét, szabadidejének eltöltését ki-ki saját maga alakíthatja ki magának. Kívülről befolyásolni ezt valóban kevéssé lehetséges. Hacsak egy, az antik görög kultúrából kölcsönzött ajánlattal nem, miszerint: minden dolgok mértéke az ember. De nem a mértéktelen ember — fűzhetjük hozzá napjaink életstílusának tudatában. 2. Pedagógia Veröfényes napsütésben, a koraöszi színek pompájában Bratislava egyik játszóterén sok kisiskolás játszik, négy napközis tanítónő pedig ül egy pádon és cseverészik. A játszik szót itt idézőjelesen értem, hiszen inkább őrjöngésnek lehetne nevezni, ami itt folyik. Többen a homokot szórják, néhány kisfiú egy üres, nyilván a földről fölszedett konzervdobozzal dobálja egymást. Egy szőke kislány a hinta külső korlátján próbál tornázni, ha valaki ráül a hintára, majd fejbeveri. Most csak tiszta ruhájával a földet söprögeti... A tanítónők mindezt rezzenéstelen arccal nézik, pontosabban nem is nézik, mert egyre elmélyültebben társalognak. Sokáig nincs újabb fejlemény, tíz percnél is több idő telik el így. Végül a tanítónők egyike mégis föláll, és körjátékot kezdeményez. Tízegynéhány gyerek csatlakozik hozzá rögtön, boldogan. Egy másik játszótéren fél tucatnyi óvodást találok, akikkel egy malomkerék nagyságú napszemüveget viselő óvó néni jött ki a parkba. A gyerekek között szétosztotta a játékokat, ő pedig leül egy padra könyvet olvasni. Ötpercenként lejjebb csúsztatja a szemüvegét, rápillant a gyerekekre, fennhangon helyreutasítja őket, majd tovább olvas. Az eleddig elmondottak alapján szinte már hallom a témában jártasabbak ellenvetését, miszerint nincsenek kellőképpen megfizetve az óvónők, a napközikben tanító pedagógusok. Nem tudom, lehet, hogy tényleg Így van. Ám az a tanítónő sincs külön fizetve, aki mégis fölállt, hogy körjátékot kezdeményezzen. Öt talán még fűti a lelkesedés, talán halványan visszaemlékezett arra, hogy néhány éve miért határozta el: tanítónő lesz. Kolléganőinek viszont — beleértve a napszemüvegest is — sikerült már elérniük a teljes közönyt. Számukra aligha fontos, hogy a gyerek mit játszik, elesik-e, eszébe jut-e 12
