A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-13 / 46. szám

KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Bogoly János — Mihályi Molnár László: BODROGKÖZI ÉS UNG-VIDÉKI BARANGOLÁSOK Mács József: TRANZITMŰHELY Koller Sándor: POPTURMIX Zolczer László: VÁROS EZ MÉGIS Lacza Tihamér: A GÖMBVILLÁMRÓL Varga Ervin: AMMAN, PETRA, AQABA Címlapunkon M. Borsky felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Ősi. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Kral Pétemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ostredná expedícia tlace, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. c. 6 Nyomja a Vychodoslovenské tlaciarne n. p., Koáice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kcs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitő. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavatelstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. KÖTŐDÉSEK — Bogyán születtem 1939-ben. Tizennégy éves koromig ott éltem, első emlékeim is oda kötnek. Volt ott egy tó, ma is megvan, a Zsemlékes, annak a partján töltöttem el kellemesen az időt fürdéssel, csónakázással, tehenek őrzésével, halászassa!, ürgeöntés­sel, futballozással. A tó feneketlennek tűnt fel, áldozatokat is szedett, egyszer, 5—6 éves lehettem, felborult egy csónak néhány gyerekkel, négyen a vízbe fúltak. Borzasztó volt. A falu sokáig nem tudott napirendre térni fölötte. Bogya (Bodza) és Lakszakállas (Sokolce) között tanyaszerű helyen laktunk, közelebb Bogyóhoz, amelytől tó választotta el a házunkat. Apám Lakszakállashoz kötő­dött, nagyszüleim ott éltek, ott jártam elemi iskolába. Az ötödik osztálytól már magyarul tanítottak, lényegében akkor tanultam meg ími-olvasni. A közeli Nagymegyeren (Calovo) volt polgári iskola. Oda írattak be a szüleim. Bejáró tanulóként télen-nyáron kerékpáron tettem meg az oda-vissza 12 kilométeres utat. Fonod Zoltán volt az egyik tanítóm, tőle hallottam először magyar irodalomról, írók­ról. költőkről, sok minden meg is maradt bennem. A polgáriban alakult ki vonzalmam a természettudományi tantárgyak iránt. Né­meth József matematika-fizika szakos tanár­nak köszönhetően. Már akkor világos volt számomra, hogy az elektrotechnika lesz a választott területem. A polgári iskolában még nem voltak szakkörök, vagy ha voltak is, én nem látogathattam, sietnem kellett haza, hogy rám né sötétedjen, és otthon is segíte­nem kellett a gazdaságban. Az öcsém még gyerekecske volt, öt évvel fiatalabb nálam. Egyszóval a nagymegyeri iskola határozta meg a pályámat. Mikor arról kellett dönte­nem, milyen típusú iskolában tanuljak to­vább, nekem eszembe sem jutott más, csak az elektrotechnika, és azt anyanyelven a kassai (Kosice) ipari szakközépiskolában le­hetett tanulni. Tizenöt éves fejjel több száz kilométerre kerültem csallóközi szülőfalum­tól. Internátuslakó lettem a kelet-szlovákiai nagyvárosban, s ahogy visszagondolok arra az időre, szerencsés lépésnek tartom az ipari iskolát. Életem nagy formálója lett. A meghitt családi körből diákközösségbe vezetett az utam, egész Dél-Szlovákiából verbuválódott, tanulni vágyó fiatalok közé, ott hallottam először palóc vagy mátyusföldi beszédet. Abban az időben a magyar nemzetiségű műszaki értelmiség legjobbjai tanítottak ott, legalábbis nekem úgy tűnt fel. Schultz mér­nök, Veres, Putankó és a többiek nagy hatás­sal voltak rám. Az iskolában aktív kulturális és sportélet folyt. Én is sportolni kezdtem, és olyan eredményesen, hogy könnyüatlétiká­­ban szlovákiai ifjúsági bajnok voltam. Az 1 500 méteres síkfutásban. Nyolcszáz méte­ren szlovákiai ifjúsági csúcsot is tartottam. Szeretném megemlíteni kiváló edzőmet és testnevelő tanáromat, Abossyt. De visszatér­ve az oktatásra, Kassán kaptam meg az elektrotechnikai alapismereteket, amelyek ma is hasznomra vannak. Én most nem csupán az elektrotechnika szabályaira gon­dolok, hanem a logikus gondolkodás kifej­lesztésére is. Ne magoljon, gondolkozzék a tanuló! Közepes előmenetelő voltam, a sport — a napi kétszeri edzés — a szombati és vasárnapi versenyek utólag nézve sokat el­vettek az időmből. De a 25 éves érettségi találkozón jóleső érzés volt látnom a folyosó­ra kifüggesztett rekordtáblát, amelyen 800 és 1 500 méteres síkfutásban még mindig én tartom az iskolarekordot. Szívemhez nőtt Kassa, érettségi után még egy évig ott maradtam, fiatal elektrotechni-KIRÁLY ERNŐ villamosmérnök, a Faipari Kutatóintézet osztályvezetője kusként a közlekedési vállalatnál helyezked­tem el. Persze a sport is szerepet játszott a maradásomban. Akkor már második, ligás futó voltam, felnőttek között versenyeztem. Végeredményben a katonaság mondatott velem búcsút Kassának. Önkéntelenül is adódik a kérdés, hogyhogy nem jelentkez­tem főiskolára. Nos, a szüleim nem voltak olyan helyzetben, hogy ezt megtehettem volna. De már a katonaságnál elhatároztam, olyan munkahelyet keresek, ahol tanulhatok is. Bratislavában helyezkedtem el az élelmi­­szeripari gépgyárban, és mindjárt sikeresen felvételiztem a műszaki főiskola villamos­­mérnöki karán. Ekkor kerültem szoros kap­csolatba az elektronikával és az automatizá­­cióval. Csak rövid ideig dolgoztam az élelmi­­szeripari gépgyárban, a Faipari Kutatóinté­zetben találtam alkalmasabb munkahelyet. Itt sikerült jól összekapcsolnom a kutató­munkát a tanulással, és ez ahhoz vezetett, hogy 1968-ban villamosmérnökké avattak. Amit tanultam, azt a gyakorlatban azonnal kipróbálhattam, és ez jó volt. Munkahelye­men az automatizációs osztályra helyeztek, az egyetemen ugyanúgy az automatizáció volt a szakom. Talán ennek köszönhető, hogy eredményeket tudtam elérni a munkahelye­men. Viszonylag rövid idő alatt önálló kutató, majd csoportvezető, később pedig az auto­matizációs osztály vezetője lettem. Hét­nyolc kutatómérnök és műszaki dolgozó munkáját irányítom. És hogy a munkahe­lyemről is mondjak valamit! Arról, hogy villa­mosmérnök és a faipar hogyan fér össze? Nos, hát a fa egyik legfontosabb nyers­anyaga az országnak. Európa második leg­gazdagabb állama vagyunk fában. Tehát nem lehet számunkra közömbös, hogy ezt a fontos nyersanyagot hogyan dolgozzuk fel, milyen mértékű munkaráfordítással és mi­lyen használhatósággal? Ma még nem szá­mít kivételnek, hogy a kitermelt fa 60 száza­léka hulladék, s itt van szerepe az automati-KÖTŐDÉSEK záló mérnöknek, aki olyan munkaeszközöket, gépeket, berendezéseket tervez, amelyek megkönnyítik a nehéz fizikai munkát, és modern számítógépek segítségével optimá­­lisabbá teszik a hasznos fakitermelést. Auto­matizációs osztályom e cél érdekében fejti ki tevékenységét. így az intézetben meghatáro­zó szerepe van, amit az is bizonyít, hogy már többször részesült magas állami kitüntetés­ben. Az általunk kifejlesztett automatizációs berendezések aranyérmet nyertek a bmói és a lipcsei vásáron. A mikroelektronikától a lézertechnikáig minden modern technikai vívmányt felhasználunk. Például lézersugár­ral vágunk fát, mikroszámítógéppel irányítjuk a gyalugépet. Ez most a technika legújabb vívmánya! Az említett eredményekhez tarto­zik az a több mint tíz szabadalmam is, amelyeket a faipar széles körben alkalmaz. Osztályunk igyekezete a határokon túlra is kiterjed. Nagyon jó az együttműködésünk az NDK-val, legutóbb pedig a Szovjetunióval írtunk alá együttműködési szerződést bú­toripari gépek kifejlesztésére. Ebben, az én osztályomnak jutott a feladat az irányító rendszer kifejlesztésére. A peresztrojka hatá­sára felgyorsult az együttműködés folyama­ta. A szovjet fél lépett fel kezdeményezően! Ez bizonyos fokú elismerése osztályom mun­kájának, hiszen ök kerestek meg bennünket. Együttműködésünk bekerült a KGST-orszá­­gok 2000-ig terjedő komplex programjába. Osztályom említett kitüntetésein kívül egyéni elismerést jelent a Zápotocky-díj, amelyet 1979-ben kaptam, mint annak az évnek a legjobb műszaki fejlesztője. Az ipari minisz­térium kádertartalékához tartozom. Ezt a fejlődő országok műszaki megsegítésére hozták létre. Engem a spanyol nyelvterület államait segítő csoportba soroltak. Egyéves spanyol nyelvtanfolyamon is részt vettem. Jelenleg azonban elektronikusokra még alig van szükség a fejlődő országokban. — Egyéni életemről röviden csak annyit mondanék, hogy nagyon elfoglalt ember va­gyok. A munkaidőm néha negyvennyolc óra megszakítás nélkül. Amikor valamelyik fej­lesztésünk eredményét az iparba vezetjük be. Ez az ország bármely részén történhet, ahol fafeldolgozó üzem van. Átlagosan tíz napot utazom havonta. Szakmai értekezlete­ken is részt veszek, elő is adok. Irányítórend­szerünk kiállítására is járok. Éppen ezért a családra és a szórakozásra kevesebb idő jut. Azért ha csak tehetem, a Duna utcai magyar iskola évenként megrendezett farsangi báljá­ra elmegyek a párommal, aki nem is olyan régen az Ifjú Szíveknek volt az egyik szóló­táncosa. Feleségem tervezőmérnök, idősebb fiam a műszaki főiskola másodéves hallgató­ja, a fiatalabb általános iskolai tanuló. Édes­anyám még él, Lakszakállason, az öcsém is ott lakik a 'családjával, tehát kötődésem a szülőföldhöz még mindig eleven. Amikor tehetem, megyek, hazamegyek a falumba. Időnként a gyermekkori emlékek helyeit is bejárom. S ha az időmből futja, „vidéki birtokomra" is ki-kiruccanok, a közeli Vökre (Vlky). Egy parasztházat vettem ott, elég nagy kerttel, amelyet a nyugalom szigetének tartok. Mivel Lakszakállas jóval messzebb van, szülőföld-darabot helyettesít a vöki kert. Gyakran eszembe juttatja, hogy a vér nem válik vízzé, apám paraszt volt, s én kutató­­mérnökként is a fia vagyok. MÁCS JÓZSEF 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom