A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-06 / 45. szám

ÍNHAN HAILOTTUK-ODZASTUI^LATITIK Kihalóban a sólyom. Természetes mó­don már szaporodni sem képesek, oly kevés található belőlük. A vándorsó­lyom nálunk már teljesen kihalt, de a prágai solymászklub tagjai megpróbál­koznak az újrahonosításával. Az egyik képen egy jól fejlett madár, a másikon a solymászudvar és a klub elnöke, Václav Svoboda látható. Négylábú kacsa bújt ki a tojásból Jaro­­slav Rysavy strukovi (Észak-Morvaor­­szági) lakos házi keltetőjében. A funkció nélküli lábak lassan fejlődnek és elkor­­csosodnak, de a kacsa hathetes korára elérte a 2,5 kg-ot. lított állatok az SPF rendszerben jönnek a világra és nevelkednek fel, ami teljes fertözésmentességet jelent. . a A PANC Iszkander: A SZARVASFIÚ A PÁNCÉLSZEKRÉNY TITKA Egyre többet tudunk a Szovjetunió nem orosz nemzetiségeinek életéről, irodalmáról. Aligha lehet véletlen, hogy manapság a legismertebb, világszerte legmegbecsültebb élő szovjet író — a kirgiz Ajtmatov. De említhetnénk a kaukázusi Okudzsavát, a grúz Csiladzét, a csuvas Ajgit, a vogul Sesztalo­­vot, a csukcs Ritheut vagy a tatár származá­sú Ahmadulinát, a képlet egyet mutat: a soknemzetiségű Szovjetunióban egy egész világirodalom van születőben. Különösen eleven a kaukázusi népek iro­dalmi tevékenysége. S nemcsak a „nagy" nemzetek: örmények, grúzok, azerbajdzsá­nok íróié, hanem az egészen „kis" népek alkotóié is. Említettük már Okudzsavát, meg­említhetjük az avar Gamzatovot s a tőlük nemkevésbé híres abház Iszkandert. „A lexikonok szerint az abház nyelvet öt­venötezren beszélik — olvashatjuk az Európa Kiadó gondozásában megjelent két Iszkan­­der-regény fülszövegében. Az abházok a Fe­kete-tenger partján, égbe nyúló hegyek kö­zött élnek, szeretik a jó borokat és a vidám történeteket. Van egy írójuk, Fazil Iszkander, akit az egész világon ismernek, s ismerik faluját is, annak lakóit, a csegenieket, hisz róluk szól Iszkander valamennyi műve. A dél-amerikai irók fedezték föl az ún. „mágikus realizmust", vagy ha jobban tet­szik, mítosznak és valóságnak azt a sajátos keveredését, melynek világszerte leghíre­sebb, reprezentatív müve a columbiai Garcia Márquez életműve, különösképpen az immár „klasszikussá" jegecesedett „Száz év ma­gány". Ám nem kevésbé világhíres, mint már említettük eme mitologikus realizmus „kele­ti", ázsiai válfajának képviselője, Csingiz Ajt­matov sem. Nyilvánvaló, hogy a világ oly számos kis népének, különösképpen pedig a Szovjetunió kis népeinek az írói az ö nyo­mukban indultak s teremtették meg napjaink talán legreprezentatívabb műfaját. Nos, ennek a műfajnak kiváló művelője Iszkander. Benne Írójára talált a mítosz u­­gyanúgy, mint a mai világunkban élő ezer­mester, Kjazim, „A páncélszekrény titka" című kisregény „hőse" is. Ha lehet, e kis remekmű még „reprezentatívabb képviselője a mai szovjet prózának, mint a Szarvasfiú. Mindenesetre bizonyos, hogy a két kisregény együtt kitűnő és élvezetes olvasmány, méltó mind a nagyhírű kaukázusi irodalmak hagyo­mányaihoz, mind a mai szovjet próza kiemel­kedő teljesítményeihez. Magyarra mindket­tőt Harsányi .-Éva fordította, megítélésünk szerint kiválóan. (cselényi) Szilágyi Ferenc: SOKFÉLE NEVEKNEK MAGYARÁZATJA Az épp megszületett kisgyermek sokszor még az első meglepetéséből sem tud igazán felocsúdni, amikor már egy életre szóló aján­dék tulajdonosa lesz; nevet kap. A névvá­lasztás egyáltalán nem könnyű feladata a szülőkre és a családra hárul. S ök teszik is ezt örömmel! Ilyenkor kerülnek elő a naptá­rak, hangzanak el a különböző javaslatok, tanácsok, szól közbe az aktuális névdivat. A választási lehetőség meglehetősen nagy. A régebben már elfogadott utónevek mellett újak is feltűnnek, s válnak népszerű­vé. De, mint azt a könyv bevezetőjéből is megtudhatjuk: maguk a névadási szokások lényegében évszázadok óta változatlanok maradtak. „A névadás a kezdetektől fogva kultikus dolog volt. Összefügg szorosan a névadó nép hitével, vallásával, hiedelemvilá­gával ...". A könyv hiányt pótló mű. Utóneveket vizs­gál, történetüket, eredetüket kutatja, nagyon olvasmányosan, olykor talán túlságosan is bőbeszédű keretbe foglalva. A névnap ünne­pi alkalom mindenkinek. Az sem teljesen véletlen, hogy ki mikor ünnepelheti ezt, hi­szen egy-egy nevezetes naphoz évszázado­kon át kialakult szokások, hiedelmek fűződ­tek. A szerző ezekről sem feledkezik meg. A tizenkét fő fejezet hónapról hónapra halad­va, kezdve a Fruzsinától a Szilveszterig Név­napi szófejtö az év (majd) minden napjára. Csak elvétve akad olyan név, amely, ha csak egy említés erejéig is, de ne kapna helyet a kötetben. A Központi Statisztikai Hivatal 1967-ből származó adatai alapján arra is következtetni lehet, hogy mennyire népszerű jelenünkben a tárgyalásra kerülő utónév. Az utónevek gyors megtalálását segíti elő a kötet végén a Névmutató, amely a könyv lexikonszerű használatát is lehetővé teszi. A sok érdekes adaton túl külön figyelmet érde­melnek a fejezeteket bevezető metszetek, s a hozzájuk írt, elsősorban népi eredetű idé­zetek. Puntigán József WZL SVETOZAR ILAVSKY KÉPEI A Rádió impozáns épülete adott helyet egy fiatal, alig harmincéves bratislavai festőmű­vész tárlatának. Svetozár llavsky a szlovák fővárosban végezte el a képzőművészeti fő­iskolát. Kiállításainak sikere és az elismerő díjak jelzik: máris felfigyeltetett magára kompozíciós készségével, újszerű színskálá­jával. llavsky képeit egy összefogó gondolattal úgy jellemezhetjük, hogy mindaz, amit a szem felvevőképessége első látásra befog, az egy tehetséges művész kiforrott művésze­te. Domináló színei a kék-barna-fehér; néhol a téma egy-egy részletének kihangsúlyozá­sára az okkert és a vörös árnyalatait használ­ja-Az Összefüggések című ciklus sötét tónu­sával jól érzékelteti az atomkor emberének veszélyérzetét; az űrben elvesző sötét .égi­test szinte bizonyítékul hat. Az emberi ököl és lábak erőszakot kifejező mérete és a szenvedés maszkszerű ábrázolása döbbene­tes, de feloldja a szorongást a sötét háttér­ből előtűnő fiatal emberpár egészalakos fi­gurája, a finoman kidolgozott testek fehérsé­ge — lábuk alatt a zöld síkban felsejlö olajággal. Tökéletes kifejezése és szimbólu­ma ez az elpusztíthatatlan életigénylésnek. Megrázó az Antiwar requiem triptichon elgyötört gyermekteste. A mosolytalan-me­­rev női arcok és tágra nyílt szemek a „miért" sikolyát érzékeltetik. A három képen végig­villanó égövörös vonal a villám kisülésének halálos erejével fogja össze a képeket. A néző hangulatát feloldó Warchal-kom­­pozíció barna tónusa, a világhírű együttes ünnepélyes beállítása, klasszikusan finom ki­dolgozása Rembrandtot idézi. Kötött formá­ja elüt dinamikus hatású képeitől. A szürke-fehér-barna színek domináns al­kalmazása emeli az Emlékmű állatokkal, szi­gorúan véve lovakkal című kép plasztikus hatását. Az ember és a ló viszonya, évezre­des együttélése ihlette a képet. A ló, mint társ — az igavonó, majd a csatában lovasá­val elbukó vagy diadalmas győző — valóban emlékművet érdemlő téma. llavsky technikája (olaj, kombinált techni­ka), témáinak változatossága nemcsak gyö­nyörködtet, hanem erős intenzitásával rámu­tat a valóságra — s amit a valóság mögött megérez a néző, ez a megmagyarázhatatlan, tiszteletet parancsoló művészet. ’ Czizmadia Márta K FI VENDEG A STOCKHOLMI FILHARMÓNIA VENDEGSZEREPLÉSE „A Stockholmi Filharmonikusok igen kiváló testületnek bizonyult, sokkal jobbnak, mint amilyennek magát hitte ..." Doráti Antal, a karmesterek nagy öregje Írja ezt az Egy élet muzsikája című könyvében, azután, hogy 1966-ban 8 évre az együttes vezető karmes­tere lett. Doráti idézett mondása csengett vissza bennem, mikor lélekben már készülődtem svéd vendégeink hangversenyére. Fellépésü­ket nagy várakozás előzte meg. Joggal, hi­szen ez volt első bemutatkozásuk főváro­sunkban, s amellett köztudott, hogy az 1914-ben alakult zenekar élén Dorátin kívül még olyan egyéniségek is álltak, mint a legendás Fritz Busch, a néger Dean Dixon, az olasz Lamberto Gardelli, az orosz Gennadij Rozsgyevsztvenszkij, s legújabban a nálunk is ismert finn karmester Paavo Berglund. Hogy várakozásunk nem volt alaptalan, arról már a müsornyitó Debussy-mű hallga­tása közben megbizonyosodhattunk, a két ráadást kitapsoló lelkesedés pedig azt tanú­sította, hogy igazi, fesztiváli élményben volt részünk. Az egy faun délutánja színekben, hangulatokban gazdag alkotás — ezzel kezdték műsorukat —, mely a fuvolásnak kimondottan szólista lehetőséget biztosit. A szőke loknis, bájos fuvolásnő élt is az alka­lommal s pompás teljesítményt nyújtott. Di­cséretes dramaturgiai tett volt, hogy szá­munkra egy újdonságot jelentő otthoni szer­zeményt, nevezetesen Gösta Nystroen (1890—1966) csellóra és zenekarra írt szimfonikus művét szólaltatták meg. A sibe­­liusi atmoszférát árasztó érzelemgazdag mű szólistája jó ismerősünk, Torleif Tedeén volt, aki érzékeny, szép játékával ismét bizonyí­totta nem mindennapi tehetségét. Végezetül pedig az est aranysárga fényben úszó koro­nájaként Brahms op. 73-as D-dúr műve, a //. szimfónia hangzott el. Paavo Berglund a jelek szerint őszintén vonzódik Brahms műveinek érzésvilágához. Szimpatikus és értékes vonása, hogy kerül minden hatásos tempófokozást és ehelyett klasszikus megfogalmazásban tárja fel a mű szépséggazdag világát. Varga József 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom