A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-16 / 42. szám
FELIKS DERECKI EMBERI SORSOK POKUTKA MEGTÉRÉSE A főkönyvelő gondosan eligazgatta az iratkötegeket az asztalon, elővigyázatosan megtörö/gette a szemüvegét, és csak ezután emelte tekintetét az előtte álló látogatóra. — Á, maga az, Pokutka úr? — mosolyodon el. — Mivel szolgálhatok? A vendég idegesen toporgott — Emlékszik rá, uram, hogy két hónapja eltűnt egy bizonyos pénzösszeg? — Még hogy emlékszem-e ?! — csattant fő! bosszúsan a főkönyvelő. — Abba őszültem bele. El sem tudja képzelni, mit éltem át akkor. Szigorú vizsgálat, éppen hogy csak el nem bocsátottak... Ó, ha a kezembe kerülne az a gonosztevő!... Pokutka nyel egyet aztán kibökte. — Az a gonosztevő én vagyok. — Micsoda ?! — pattant föl a főkönyvelő. — Igen, én vagyok az — ismételte meg szomorúan Pokutka. — Nem értem/.. Miért?... Hogyhogy maga?... — Ném tudom ... Talán megkísértett az ördög. Bejöttem ide az irodába, teljesen egyedül, a páncélszekrény is tárva-nyitva.. . Szinte automatikusan kezdett dolgozni a kezem. Fölkaptam a pénzt, és már itt se voltam. A főkönyvelő még mindig nem tért magához. — Ki hitte volna! Mindig becsületes embernek tartottam magát. — Az is voltam, amíg ez a dolog nem történt... De szeretném jóvátenni... Tessék, itt a pénz. Egy fillért sem költöttem el belőle... Számolja meg! — Pokutka egy vastag bankjegyköteget tett az asztalra. A főkönyvelő összehúzta a szemöldökét. — Úgy látszik, maga viccel... — Hogyan viccelnék?! Szüntelen marcangol a lelkiismeret... már aludni sem tudok. — Ne dühítsen föl még jobban! Azonnal vigye innen azt a pénzt! — mordult rá a főkönyvelő. — Hogyhogy? — csodálkozott Pokutka. — Hát maga azt hiszi, hogy bármikor idejöhet és csak úgy ukmukfukk visszaadhatja ? A tettest nem találták meg. a nyomozást beszüntették. A pénzt leírták tőlünk. A maga lelkiismerete kedvéért nem változtathatom meg újra a mérleget — De én nagyon kérem, tegye el! — Egy hónappal ezelőtt kellett volna jönnie, amikor folyt a vizsgálat és még nem volt kész a mérleg. — Akkor még nem voltak ilyen lelkiismeret-furdalásaim. — Á, szóval, csupán a lelkiismerete miatt teszi! — csattant fő! a főkönyvelő. — Ez Az NSZK-ban lassan kipusztulás fenyegeti a sündisznókat. A kis állatok ugyanis köztudottan különc lények. Nappal durmolnak, éjjel kószálnak, s valami érthetetlen okból előszeretettel mászkálnak az autósztrádákon. Márpedig hasztalan van kivilágítva a sztráda, ahhoz túl sötét, hogy minden vezető minden sünt idejében észrevegyen. A helybéli állatvédő egyesületek most táblákat helyeznek el figyelmeztetésül az utakon. Mégpedig egyenesen a sünök nevében. „Hagyj élni, kérlek" — hangzik a szájukba adott könyörgés. A tábla kitalálói bíznak benne, hogy a kérés nem marad hatástalan, mivel a merő metafizika! Nem veszem át, és kész! — Ez már az ön dolga. Azt csinál vele. amit akar. — Azzal Pokutka elindult az ajtó felé. A főkönyvelő rámeredt a bankjegycsomóra. A homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. — Várjon csak, Pokutka úr! — mondta. — Ne heveskedjék. Beszéljünk normális emberek módjára. Képzelje magát az én helyembe ... A példás mérlegért prémiumot kaptam. És most kiderül... — Ahhoz semmi közöm — mondta Pokutka. —' Most érzem csak, mekkora kő esett le a szíremről... — Mondja csak, nem tudná ezt az összeget valamilyen jótékony célra fordítani? Pokutka egy pillanatig gondolkodott. — Nem! — csóválta meg a fejét. — A pénz a szövetkezeté. Miért adnám oda jótékony célra ? — Hát nem érti, hogy csak volt a szövetkezeté?! A vizsgálat befejeződött, az összeg a „veszteség" rubrikába van bejegyezve... Ez most már, hogy úgy mondjam... a maga pénze. NyiNán, akar venni, valamit a lakásába, bútort esetleg...? Pokutka rendíthetetlen volt: — Nem élünk odahaza tudj' isten milyen fényesen, de a vétkemet mindenáron jóvá akarom tenni! A főkönyvelő a gondolataiba mélyedt: — He úgy vesszük, nem is olyan nagy összegről van szó — próbálta megpuhítani Pokutkát. — Mi az a pár ezer! Költse el hölgytársaságban, meglátja még kevés is lesz... — Nem nagyon tetszik az ajánlata. —- Drága barátom, könyörüljön rajtam! — A főkönyvelő térdre borult, és összekulcsolta a kezét — Feleségem van, gyermekeim... — Nekem is. A főkönyvelő felállt: — Ha már nem akarja megtenni, áz én kedvemért, tegye meg a szövetkezetért, valamennyiünkért... a társadalomért! — Nem és nem! A főkönyvelő szemében gonosz szikrák lobbantak. — Undorító alak — mormogta, aztán megragadta a pénzköteget és lendületes mozdulattal Pokutka felé hajította. Pokutka azonban röptében elkapta, és visszadobta a főkönyvelő elé az asztalra. Mindkettőjükben forrt a düh, a bankjegyek ide-oda repkedtek. A főkönyvelő váratlanul lehajolt, a bankjegycsomó nekirepült a kandallónak és a lobogó tűzbe esett. Egy másodperc, kettő -— máris elhamvasztották a lángok. — Hurrá, meg vagyunk mentve! — kiáltották szinte egyszerre, és szívélyesen összeölelkeztek. sünök nagyon népszerűek Nyugat-Németországban, kabalafiguraként is kiakasztják képmásukat a kocsik visszapillantó tükrére, és ugyan ki gázolná el szívesen a saját kabalafigurája modelljét? De hát nem mindig az autóvezetőn múlik! így a kertes házakban lakók is beszállnak a mentőmunkába. Aprócska süntenyésztő telepeket létesítenek, ahová minden odahozott sünt befogadnak. A szállítók főleg gyerekek, akik nagy örömmel kapcsolódnak az akcióba. És a háziállattá vált sündisznók így legalább biztonságban vannak. ELLENTÉTEK ÉS IFolytatás lapunk 40. számából) — A mama akarta, hogy a régi kamra legyen az övé! — mondja Sándor ingerülten. — De ilyen volt mindig: megjátszotta a szerényét, hogy később legyen mire panaszkodnia. — Olyan kis önérzetes öregasszony a mama — mondja Feri, míg a felesége leteszi elénk a házi készítésű, jégbe hűtött limonádét. Meg kávét, finom kis kínai porceláncsészékben. — Még a pénzt is úgy kell ráerőszakolni. Sőt! Egyenesen rátukmálni... — Mennyit szoktak adni neki? — kérdem tárgyilagosan. — Mikor mennyit — felelik. — Kétszázat, ötszázat, ahogy jön. Megvesszük a fűtéshez szükséges olaját, haza is szállíttatjuk neki. Ebbe nemigen tud beleszólni, mert különben nem szívesen fogad el semmit. Hiába mondjuk, kérjen, ha elfogy a pénze, soha nem él az ajánlattal. — Nem akarok én a gyermekeim nyakán élösködni — mondja pár órával később, négyszemközt, az idős özvegyasszony. — Nem akarok én semmi mást, csak ami nekem jár. Amíg kiadtuk a Sándor által elfoglalt lakrészt, nem is volt semmi baj. Abból az összegből kifizettem az évi házadót, a villanyszámlát, a biztosítást és még félre is tudtam tenni belőle. Nem kapzsiságból raktam el egy kis pénzt, hanem azért, mert mi kell nekem már?!... Naponta fél liter tej, két-három kifli, néha egy kis leves vagy egyéb főtt étel. Ami pénzem volt, abból mindig az unokáknak vettem valamit. Az idős asszony elsírja magát. A családi perpatvar egyébként tavaly kora ősszel kezdődött, amikor Sándor kijelentette: szüksége van a szóban forgó házrészre, ahol nem lehet többé a mamának járandóságot és takarítási lehetőséget biztosító alkalmi munkásszállás. Pár héttel később, úgy november derekán, váratlanul hazaköltözött, telerakta a szobát mindenféle limlommal, az ajtóban zárat cserélt; az anyjának pedig azt mondta, hogy válófélben van. — Egy szó sem igaz belőle — szipogja a néni. — Nagyon jól megvan a feleségével meg a gyerekeivel, nem is lakik itt, csak látszatra. De ha tényleg el akarna válni, akkor se kellene hazaköltöznie, bőven lenne helye a saját házában is. Faggatom Sándort meg a feleségét: valóban válnak-e? Azt felelik, hogy még nem voltak ügyvédnél, a bontókereset szövegét sem fogalmazta még meg egyikük sem — de minden megtörténhet, ha a mama továbbra is bele akar avatkozni az életükbe és nem hagy fel a zaklatással. Különben is minek neki az a lakrész, amikor nem is az övé? 3. KIÉ A HÁZ? — Az úgy volt — meséli még mindig szipogva az idős özvegyasszony —, hogy 1967 telén meghalt az uram. Az örökség apai részét, tehát a ház felét a fiaim felosztották maguk között. Hátuk közül négyen azonban lemondtak István és Sándor fiam javára. István akkor már nős volt, és amúgy is itt lakott a feleségével a ház egyik részében. Sándor is akkoriban nősült, és nem volt hová vinni a feleségét. Ekkor alakítottuk át a ház elülső részét úgy, hogy nekem is, nekik is Zahemszky László fordítása Hol sétálnak a sünök? ELLENSÉGEK meglegyen a kis kuckónk. Amíg itt laktak, majdnem tiz évig, és még azután is, hogy felépült a házuk s elköltöztek, a lakrészüket pedig kiadtuk, nem volt semmi baj. Csak amióta kisajátította és lezárta előlem azt a részt, azóta van közöttünk nézeteltérés. Pedig annak idején úgy állapodtunk meg egymás között, hogy amíg élek, gondoskodnak rólam, azután pedig már úgyis kettőjüké: Istváné és Sándoré lesz az egész ház. Azt csinálnak vele, amit akarnak. Eladják, vagy egyikük megváltja a másik részét, esetleg marakosznak rajta, ahogyan eddig is. az már nem az én dolgom ... Az idős özvegyasszony zsebkendőjét a szemére szorítva zókog. Amikor újra megnyugszik, elmondja, még egy éve sincs, hogy Sándor beperelte Istvánt, amiért az villanyórát szereltetett az ő házrészének falára... Hallgatás, csend ereszkedik közénk. A hat kisfiú a képről kissé értetlenül bámulja a siró öregasszonyt. 4. ÉRVEK ÉS ELLENÉRVEK Érdemes felidézni, mit hadart Sándor ügyvédje a riport elején említett tárgyaláson. Azt, hogy a felperesnek — értsd: az idős özvegyasszonynak, családiasabban a mamának! — az égadta világon semmi követelnivalója nincs, mert az apai örökség felosztásakor keletkezett iratokban szó sincs haszonélvezetről, illetve arról, hogy a két testvér (István és Sándor) a ház fele részének tulajdonjoga fejében kötelesek lennének az édesanyjukról haláláig gondoskodni. Annál is inkább nem. mert az apa mér halála előtt jópár évvel a ház végébe, egy különálló szobába költözött. És azt felhozta — javaslatként — az ügyvéd, hogy amennyiben az anya, mindezek ellenére, jogot formál a saját házrészére, akkor meg kell váltania, méghozzá készpénzzel. Hogy miből, arról a határozott szavú fiskális nem ejtett szót. — Meglátja, a végén még földönfutó leszek! — mondja let orten az idős öregasszony és újra a zsebkendőjéért nyúl. Hogy valóban földönfutó lesz-e, nem a riporter dolga eldönteni... Erről végül is a jogászok döntenek majd a fellelhető iratok, a tanúvallomások és a paragrafusok előírásai alapján. A bevezetőben említett bírósági tárgyalást hét tanú meghallgatásával fogják folytatni. Az idős özvegyasszony — a mama — kosztjáról addig is a hat fiú közül Ferenc meg Imre, illetve a feleségeik gondoskodnak. Általában egy-egy tányér leves az, amit a hetvenen fölül járó asszony lenyelni képes. Egyebet — mint már említettem — amúgy se tud megemészteni. M. P. (VÉGE)
