A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-09 / 41. szám
TANNAK-E ROSSZ HUNK Évekkel ezelőtt a legpatinásabb prágai üzemek egyikében: a vysoőanyi CKD-ben találkoztam egy idős esztergályossal, aki nagy értékű gépén átlagosan napi tizenkét órát dolgozott. A létszámhiány miatt nem akadt váltótársa, s nem bírta elnézni, hogy mindentudó csodamasinája munka nélkül álljon. Annyira nem, hogy maga mellé vette a fiát, átadta neki mindazt a tudományt, amit évek hosszú során át megtanult a gép mellett. Kiváló szakembert faragott a fiúból, s így — családi alapon — váltótársa is lett. Megejtő történet ez a szakma, a gép szeretetéröl. ám manapság már egyáltalán nem tipikus. A munkásdinasztiák lassan kihalnak a forgácsolószakmában is. Az esztergályosok csak a legritkább esetben adják ugyanabba a szakmába gyerekeiket, és ha igen, akkor is meglehetősen kétes sikerrel. A fiatalok nagy része ugyanis megszökik erről a pályáról. Dezider Vozár, a Martini Nehézgépipari Müvek nyugdíjazás előtt álló gyáregységvezetője mondja: — Az ötvenes, vagy a még korábbi években a gyerek tizennégy éves korában bekerült a gyárba, itt szerezte meg a szakmai gyakorlatot. A régi munkásgárda nevelte őt emberré, jó szakemberré. Megszokta a munkát, a környezetet és természetesnek vélte, hogy a szakmunkásvizsga letétele után is itt marad. Ma már nem a gyár, hanem sokkal inkább a szakmunkásképző iskola neveli az új munkásnemzedéket. Nagyon sok gyerek tulajdonképpen akkor szív először igazán gyári levegőt, amikor már felszabadult. Az iskola tanműhelyeiben meg lehet ugyan tanulni néhány szakmai fogást, de egészen mást jelent ott, és egészen mást az üzemben dolgozni. Az újonnan végzett gyerekek többsége az első időkben alig teljesíti a norma harmincöt-negyven százalékát. A fentiek hallatán a riporterben joggal ötlik föl a kérdés: vajon mivel találja magát szemben az üzemben egy frissen felszabadult szakmunkás? Ladislav Smrőok, a Dubnica nad Váhom-i gépgyár marósa leállítja gépét, és az ujjain kezdi el sorolni : — Nagyon rossz állapotban vannak a gépek. Művészet rajtuk jól és pontosan dolgozni. Rossz a szerszámellátottság, sokszor nekem kell rohangálnom, hogy kiélezzék a késeimet. Már több mint húsz éve vagyok itt, ismeretségi alapon valahogy, nagy nehezen el tudom intézni, hogy végül legyen valamirevaló szerszám. De ha ide egy ismeretlen bekerül, annak majdnem teljesen reménytelen a dolga. Talán azt sem tudja, kihez érdemes fordulnia szerszámjavítasért. — Akkor mire való a művezető? Miért nem intézkedik, hogy jó legyen a gép és a szerszám? A marós legyint és a mellette álló művezetője is csupán széttárja a karját. Azt mondja, ö szól, ő megrendel, ö kér, könyörög, olykor fenyegetődzik is, de hiába. Ladislav Smrőok nagy levegőt vesz, és most már egyre mérgesebben folytatja: — Tíz évvel ezelőtt még éjszakai műszakban is többen voltunk, mint most egy délutániban. Nemcsak szakmunkás, hanem segédmunkás sincs. Régebben az ember természetesnek vehette, hogy a munkadarabok oda vannak készítve a gépe mellé. Most meg — int az üres placc felé —, nézze meg. Majd itt lesz, ha érte megyek és idecipelem. Mert igaz, hogy két darunk is van, de az egyik mindig rossz, a másik meg állandóan bedöglik. Aki pedig mégis segédmunkásként van itt, annak szinte mindig ott kell lenni a sarkában ... Hát ilyesmikkel találja szembe magát az a fiatalember, aki friss bizonyítvánnyal a zsebében nekivág az életnek. Nagyon meg tudom érteni, hogy hamar elveszti a kedvét, és az első adandó alkalommal odébbáll. Elmegy sofőrnek, kocsikísérőnek, ki tudja még minek. Ráadásul ezek a mai srácok amolyan félkész szakemberek. A múltkor is odakerült mellém egy gyerek. Nem mondom, igyekezett, de nem ment neki a dolog. Pedig a fél szemem mindig rajta volt. Megmutattam neki, mit hogyan csináljon. Még be is álltam helyette dolgozni, de hát ezt nem csinálhattam mindig, mert azért az én verklimnek is mennie kell. A legtöbb a hatvanszázalékos norma volt, amit kihozott magából. El is ment tőlünk. — Mit gondol, miért csökken a létszám? — Megmondom én magának kerek perec: mert több a szöveg, mint a mellékes. Egy kicsit részletesebben kifejtve: állandóan panaszkodunk, hogy rossz a munka és a szerszámellátottság. Erre megígérik, hogy jobb lesz, de vajmi kevés változik. Mi is mondjuk a magunkét, a főnökség is mondja a magáét. Mármint, hogy ők nemigen tehetnek a gondokról, mi viszont dolgozzunk szorgalmasabban. A kevés mellékes pedig azt jelenti, hogy ebben a szakmában jobbára annyi az ember jövedelme, amennyit itt megkeres. Nem tud fusizni, mint mondjuk a kőműves, a villanyszerelő, a csempézö. Abból a bérből kell megélnünk, amit itt a gyárban keresünk, és ez bizony lehetne több is. A szakmá(k)ról való beszélgetés(ek)ben, neuralgikus pontként, gyakran előbukkannak az anyagiak. Újvári Tibort, aki a szlovák fővárosban esztergályos, akár a szakma művészének is mondhatnám, hiszen nap mint nap csodákat művel a gépébe befogott vassal. Nem is a saját fizetésére panaszkodik — átlagosan négyezer koronát keres —, hanem másokéra. — Azt kellene már végre eldönteni — mondja —, hogy voltaképpen mennyi esztergályosra van szükség ... A mai kép, ha például a szakma megbecsülésének oldaláról nézzük, egyszer azt mutatja, hogy kevesen, másszor meg azt, hogy sokan vagyunk! Van erre konkrét példám is: a szomszéd gépen dolgozó kollégám a minap, negyvenöt éves korában elment vízvezetékszerelönek. Igaz, eddig nemigen volt különösebb fogalma erről a szakmáról, viszont jobban lehet vele keresni. Nincs ilyen szoros norma, és aki igyekszik, annak mellékes is jut. Ha valaki ebben a korban, ennyi tudással, szakmai gyakorlattal a háta mögött így dönt, akkor jókora különbséget láthat a két foglalkozás között. Ha pedig így van, akkor bennem akaratlanul is fölmerül a kérdés, hogy a forgácsoló szakmában dolgozó emberekre az esztergapadok mellett, vagy egyéb munkahelyeken van-e szükség? Ennek eldöntése nem rám tartozik, ráadásul én még elfogult is vagyok a saját szakmámat illetően. — Én mégis kiváncsi lennék a véleményére ... Újvári Tibor enyhén nekitámaszkodik a műhely falának. Mellette, mögötte színes képeslapkivágások. Meztelen nők minden mennyiségben, akik erőltetett csábmosollyal próbálnak elökandikálni a rájuk rakódott fekete fémpor és a gépolaj mögül. — Nézze, vegyük például a sofőröket — érvel higgadtan a gyakorlott szaki. — Azért ezt a foglalkozást, mert az esztergályoskollégák valahogy előszeretettel mennek el tehergépkocsi-vezetőknek. Én nagyon jól megértem, sofőrökre is szükség van, csak azt nem értem, hogy az ilyenolyan fuvarokat is beleértve, miért kereshetnek egyszer annyit, mint én?... De mondhatok más példát is. Nemrégiben 12
