A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-09 / 41. szám
Egy újvilág építője 100 éve született Le Corbusier A XX. századi művészet történetében különös hely illeti meg Le Corbusiert: tisztelői — nem alaptalanul — korunk Leonardójának nevezik e kivételes tehetségű, rendkívül sokoldalú építészt. Talán rejlik némi tiszteletteljes túlzás ebben az elismerő elnevezésben, de kétségtelen, hogy a sokrétű, gazdag életművet létrehozó művész valóban méltó utóda volt a reneszánsz mesternek: építészeti munkássága városrendezői tevékenységgel párosult, festő volt és iparművész, szobrász és szakíró, a modem urbanisztika elméletének egyik kialakítója. Mindenekelőtt pedig lenyűgöző vagy meghökkentő épületek megálmodója, tervezője és kivitelezője, aki alkotásaiban a humanizmus eszméit, a világegyetem törvényszerűségeit igyekezett érvényre juttatni. A technika századának szellemiségét képviselte, új, fantasztikusnak tűnő formákat és szerkezeteket teremtett. Élete végéig azon munkálkodott, hogy a Föld valamennyiünk otthona legyen; elsősorban a lakásépítés s a városrendezés problémái foglalkoztatták, de alkotott kollégiumot és múzeumot, kórházat és templomot, kiállítási pavilont és városközpontot is. Egyszerre volt úttörő és mester, s noha csaknem negyedszázada halott, müvei, nézetei ma is ösztönzően hatnak az építőművészeire, az általa felvetett kérdések ma is időszerűek. Le Corbusier a svájci Chaux de Fonds-ban látta meg a napvilágot 1887. október 6-án; eredeti nevén Charles Edouard Jeanneret-nek hívták. Apja óraművesként dolgozott, s úgy tervezte, majdan fia is az lesz, de Édouard-t a festészet vonzotta. Az ecset mesterévé akart válni, ám egyik tanítója megsejtette benne a leendő kiváló építészt s az építőművészet felé irányította a fiatalember érdeklődését. Le Corbusier — ekkor még Jeanneret néven — a tízes évek első felében Európa legtekintélyesebb építészeinek műhelyében tanult, majd 1918-ban Párizsban telepedett le. Ez idő tájt még mindig elsősorban festőnek érezte magát, kubizmus, majd a geometrikus absztrakció szellemében fogant képeivel rendszeresen szerepelt a modern festészet tárlatain, de egyre jobban vonzotta az urbanisztiZarándokkápo/na (Ronchamp) ka és az építészet is. 1922-ben fivérével, Pierre Jeanneret-vel közösen tervezőirodát nyitott, a következő évben pedig megjelentette az Új építészet felé című könyvét, immár a dél-franciaországi ősöktől örökölt s nemsokára világhírűvé lett Le Corbusier néven. A könyv vihart kavart, akárcsak a művész ugyancsak 1923-ban született terve, a Jelenkori város, mely azt bizonyítja, hogy Le Corbusier az elsők között nézett szembe azzal a kihívással, amelyet a tömeges lakásépítés problémájának megoldása jelent: 3 millió ember számára tervezett egy, a kortársak szemében valószerűtlennek, kivihetetlennek tűnő várost. Ettől kezdve élete végéig foglalkoztatta a megfelelő, kulturált környezetet biztositó, lakályos, bérházak építésének feladata. Le Corbusier már a húszas években a panelépítkezés lelkes hívei és úttörői közé tartozott, de korántsem kívánt házgyári „tucatterméket" létrehozni; az ő felfogása szerint az épület a mérnök és a művész munkájának eredménye kell hogy legyen. Funkcionalista házakat tervezett, a célszerűség s a hasznosság követelményét tartva szem előtt, ám alkotásai sosem vesztették el esztétikai értéküket, ellenkezőleg: új értékek hordozóivá lettek, az ipari világ geometrikus harmóniáját képviselték. Csoda-e hát, hogy a szecesszió, a különböző historizáló és pszeudo-stílusok formavilágához szokott „műértök" — s kiváltképp az építési vállalkozók — nem lelkesedtek Le Corbusier vázlatai, tervei láttán? Ő azonban nem vesztette el sem az újba vetett hitét, sem az alkotókedvét; az émberek jobb életéért, a szebb, egészségesebb környezet megteremtéséért vívta harcát, a technikai civilizáció dehumanizálódó, mindinkább elszürkülő világát akarta emberségesebbé tenni, s nem hátrálhatott meg a vádaskodások, értetlen támadások, gáncsoskodások elöl. Ezekben pedig nem volt hiány: a húszas évek végéig csak villákat építhetett, más jellegű, nagyszabású tervei papíron maradtak. 1927-ben ellenfelei elérték, hogy a Népszövetség Genfben felépítendő palotájának általa készített tervét — melyet előzőleg egy nemzetközi zsűri díjazott — elutasítsák. A Le Corbusier-i építészet mégis di-Irodalomtudósok találkozója VESZPRÉMBEN Ez év júniusában valósult meg Veszp rémben a cseh, szlovák és magyar irodalomkutatók képviselőinek négynapos találkozója. Mielőtt rátérnénk a konferencia ismertetésére, röviden felvázolnám a rendezvény előzményeit. 1985 decemberében a Szlovák Tudományos Akadémia Cseh- és Világirodalom Intézetének, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének vezetői Bratislavában kölcsönösen megvitattak és aláírtak egy öt évre (1986—1990) szóló munkatervet, amely közös kutatások elvégzését, és az ezekkel összefüggő elméleti és módszertani kérdések megvitatását irányozta elő. A közös munka indítéka a résztvevő felek azon meggyőződésében gyökerezett, hogy mindnyájuk számára hasznos és gyümölcsöző lesz a szorosabb és rendszeresebb együttműködés az összehasonlító irodalomkutatás elméleti és módszertani kérdéseinek, valamint a magyar és a cseh, illetve a magyar és a szlovák irodalom közti kapcsolatok kutatásában, továbbá a régi cseh, szlovák és magyar irodalom behatóbb tanulmányozásában. Konkrét irodalomelméleti és irodalomtörténeti témák kutatásán kívül tervbe vették két tudományos találkozó megrendezését. Az 1987-es összejövetel megrendezését a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete vállalta el; egy továbbira Csehszlovákiában kerül sor. A résztvevők rövid előadások keretében ismertették az elmúlt másfél év alatt elvégzett munkájuk eredményét. A beszámolókat élénk és közvetlen eszmecsere, baráti szellemű vita követte, hozzájárult a fölvetett problémák sokoldalú megvilágításához, kollektív megítéléséhez. A nyelvi akadályok áthidalása sem jelentett gondot. Kölcsönösen megküldtük egymásnak előadásaink szövegének fordítását. Mindegyik fél a saját nyelvén adott elő, és partnere a fordítást olvasva követte gondolatmenetét. A vitát pedig szimultán fordítottuk. A magyarul tudó résztvevők magyarból, a szlovákul, illetve csehül értők pedig az utóbbi két nyelvből. A hivatásos tolmácsok mellőzése még közvetlenebbé tette a tanácskozást. Csehszlovákiából három-három, magyar részről kilenc irodalomkutató volt jelen. A résztvevők aránylag csekély létszáma szintén hozzájárult a konferencia sikeréhez, kimondott munkajellegéhez, tartalmasságához, pergő ritmusához, szellemi feszültségéhez. A négy nap alatt tizenhárom előadás hangzott el. A tudományos összejövetelt beárnyékolta Sziklay László váratlan halála. Több évtizedes szlovakisztikai kutatásaira támaszkodó, A szlovákmagyar összehasonlító kutatás című előadást már nem tudta személyesen megtartani, ezért felolvasták. Megbetegedése miatt nem vehetett személyesen részt a tudományos összejövetelen Vladimir Brozík a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatója sem. Előadása azonban szintén elhangzott. Az előadások két fő téma köré csoportosultak. Az első témakört az összehasonlító irodalomkutatás elméleti és módszertani kérdései alkották. Ezekkel Sziklay László, Vladimír Brozík, Dionyz Durisin és Slavomír Wollman, a Cseh s Világirodalmi Intézet igazgatóhelyettese foglalkozott. A második témakörbe, amely szorosan kapcsolódott az elsőhöz, az irodalomközi folyamatok egyes korszakait elemző előadások tartoztak. Azonban ezekben is az elméleti és módszertani szempontok uralkodtak. Klaniczay Tibor akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, valamint Éva Tkáciková, a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese a régebbi irodalomból kiindulva jutottak új felismerések-10
