A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-09 / 41. szám
INNEN— Fáj a torkod? Mutasd a nyelved! — az újszülött malaysiai medvéről és gondozójáról, Petr Vozenílekről az Ústí nad Labem-i állatkertben készül a felvétel. — Illik? Nem illik? — egyre megy. Borzeb és gazdája vígan hűtőzik egy budapesti szökőkút vizében. — Ébresztő! Itt a hattyú ... Anton Podstrasky felvétele Bratislava egyik szabadtéri strandján készült. Ha rádiórendezö lennék, okvetlenül olyan szerepet is osztanék egyszer Ágh Líviára, amelyben nevetni kell, mert annyira jóízűen és önfeledten, oly vidám gondtalansággal kacag. Ha fotóriporter lennék, Ágh Líviát csakis színes filmre fotografálnám. Mert szépségének jelentős hányada egyszer simára fésült, másszor lazán kibontott, szökésbarna hajának varázsában; hol világosabb, hol sötétebb, alapvetően azonban barnás szemének derűjében él. Riporterként viszont arra gondolok; talán nem is vele, hanem az édesanyjával kellene először beszélnem. Például arról: hogyan viseli — és természetesen élvezi is egyben — egy vágkirályfai (Králová nad Váhom) asszony, hogy huszonnégy éves lánya már régen nem a családé, hanem Szlovákia legrangosabb operatársulatának, a bratislavai Nemzeti Színháznak szólistája. Unokák fényképe helyett, csak színlapokat, újságkivágásokat küldhet haza. Gondol-e néha arra, hogy Lívia — saját bevallása szerint is — anyai örökségként kapta a sorstól a muzikalitását, szépen csengő énekhangját; hogy Lívia épp azt érte el, amiről ö is álmodott valaha ... Aztán megtudom: minderről nem is egyszer esik szó az édesanya és leánya között, ha a fiatal művésznő hazalátogat. És Ágh Lívia a riporter előtt sem titkolja, hogy a fővárosban a Tolsztoj utcai, a nővérével közösen használt lakásban van itthon; az igazi otthont azonban mindmáig a mátyusföldi szülőfalu, az ott álló szülői ház jelenti számára, ezért aránylag gyakori „vendég" Vágkirályfán. Mindez, amit eleddig elmondtam, szó szerint igaz, ám sokkal inkább személyes, semmint művészi vonatkozású információ Ágh Líviáról. Pedig dallamokba varázsolt pályaívének szavakkal ecsetelhető portréja nem Címlapunkon: Ól LÍVIA kevésbé gazdag. Önmagában már az is sokat jelent például, hogy huszonnégy évesen a Bohémélet Mimijét, a Varázsfuvola Pamináját énekli; hogy már mögötte van Donna Elvira szerepe a Don Giovanniból, Jitka a Daliborból és Karolka a Jenufából. A pályáját céltudatosan épitö operaénekesnö tudatosságára jellemző világossággal látja, milyen szerepet játszik az előadó a mű sorsában. Tőle hallottam, mennyire vigyáz rá, hogy a színpadon egyensúlyt teremtsen az énekes kifejezés és a figuraépités eredetisége között. Annál is inkább, mert egy-egy szerep, többszörös ismétlése közben kialakulhat egyfajta hatásmechanizmus, ahogy ö mondja : egyfajta előadói manir. Őszintén szólva, fiatal színésznőben vagy operaénekesnöben ritka, hogy valaki ilyen pontosan, szabatosan, nyomdakészen fogalmazza meg gondolatait, mint Lívia. Amikor azonban afelől faggatom, milyen érzés volt a nemzeti és az érdemes művészekkel büszkélkedő Szlovák Nemzeti Színház operatársulatának tagjává válni, mégis elhallgat, hosszan töpreng, hogy azután kacagva viszszakérdezzen: — Arra kíváncsi, hogy csak szerényebb lettem, vagy a bátorságom is megcsappant-e? Bólintok. — Félni azóta sem félek, legföljebb nem vagyok annyira gátlástalanul bátor, mint két-három évvel ezelőtt, a start időszakában. Állítom, hogy a kétségeknek is van ösztönző erejük; arra kényszerítenek, hogy tanuljak, várjak. Ma már ismerem saját erényeimet és hibáimat. Azokat is, amikre esetleg ráfázhatnék! De ezzel együtt: ma sem vagyok rosszban magammal. — A napi színházi próbák, az esti előadások, a tehetségcsiszoló énekórák körforgásában jut idő magánéletre is? — Erre nem nagyon tudok válaszolni. Imádom a munkámat, de azért baráti köröm is van. Szeretem az embereket, ugyanakkor a magányra is szükségem van. A gyakorlat egyelőre az, hogy életemet elsősorban az éneklés, a szerepeim töltik be. — A színésznőktől, operaénekesnőktől az emberek elvárják, hogy elegánsak, divatosak legyenek. Erre is jut ideje és energiája? Ágh Lívia a szemében ismerős derűvel elneveti magát: — Szívem szerint én csak este hétkor szeretek feltünnil... Jelenlegi ambícióim zömét valóban a színház köti le. — Értsem úgy, hogy nem mindig elégedett önmagával? — Ha az ember úgy érzi: tökéletes, amit csinál, jobb ha abbahagyja. Hazudik, aki azt állítja, hogy nem ismeri a küzdelmet. Persze, vannak egy produkciónak, egy áriaestnek, vagy egyéb hangversenynek sikerült részei, s ezek adnak erőt a további munkához. Méghozzá nem is akármennyit — mint azt az énekes színészként és színpadi énekesként egyaránt egyre népszerűbbé váló Ágh Lívia pályaívének iránya is bizonyítja. E heti címlapunk modelljeként, ezért szólaltattuk meg mi is. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 8
