A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-09 / 41. szám
szűnt meg e vidéken, s az egykori kabar törzsek leszármazottai mellé először a környékről, majd távolabbi vidékekről is telepítettek lakókat. A helybeli hagyományok folyamata azonban nem szakadt meg teljesen. Erre utalnak a fennmaradt régi családnevek, dűlőnevek és a nyelvjárás jellegzetessége is. Kisgéres, mivel földjei mélyebben feküdtek, szegényebb falu volt és kénytelen volt megőrizni régi viseletét, szokásait. Sok anekdota szól róluk, de összetartó közösségi életük inkább becsülendő lenne. Apró házai és sok családot magába foglaló hosszú portái helyén csak az utóbbi években kezdtek újakat építeni. így a mai napig fennmaradt néhány szabadkéményes régi típusú ház. A Helmec felőli domb oldalában pedig egymás mellett és alatt sorakoznak a borospincék, ezek torka a föld mélyén még szerteágazóbb. A pincék között szabadtéri színpad is áll, ahol gyakran rendeznek szüreti ünnepségeket és a Csemadok népművészeti fesztiváljának is többször adott otthont. Ilyenkor a jellegzetes géresi bélés illata csalogatja azokat is, akik egyébként nemigen érzik a szellemi táplálék szükségességét. Nem messze innen a temető gazdag fejfa anyaga csodálható meg. A faluhoz tartozik Keresztúr puszta, ahol a háború végén a kisgéresi Bácskái család jóvoltából Benjámin László néhány társával megbújt. Tatártemetés nevű dűlőjéhez az a legenda fűződik, hogy itt vannak eltemetve a tatárjárás áldozatai. Az eke valóban gyakran fordít itt ki emberi csontokat a földből. A két Géres hajdan egy települést képezett, de a 14. században már kettőt emlegetnek. Nagygéres lakossága főleg a 18. század elején vegyült újabb telepesekkel, viszont mint kisnemesi falu érdekes jellegzetességet őrzött meg. Szomszédja Őrös, mely az erre átvezető utak őrzésére létesült. Itt sem találunk már egyetlen nádtetős, paticsfalú házat, melyek még a századfordulót is jellemezték. Az erdők egykori helyén termőföldek vannak, s csak szélgátnak telepítettek kanadai nyárfát sokfelé. Bár a tehetősebbek régebben is a szentesi lapos bazaltkőböl építkeztek, néha vályoggal vegyesen. Az ilyen házak akár százötven évig is kibírták. A ház három részből állt: az első házból, mely a tiszta, szoba szerepét töltötte be, de gyakran ez volt a lakószoba. Középütt a pitvar, ahol a szabadkéményes kemence volt. Hátul pedig a hátsó ház vagy a kamra. A géresi nagy népszaporulat miatt az utca felöl a kert irányában tapasztgatták egymás után az ilyen házakat, négy öt család is lakott egy ilyen közös udvaron. Öregek említik, hogy az első világháborúba egy udvarról tizen is bevonultak. Ma már sem a zsúfolt udvar, sem a magas népszaporulat nem jellemző. Csak a szemhatár szegélyén emelkedő hegyek mutatják azt a képet, amelyet Petőfi is láthatott 1847 júliusában, ahogy ezt Ungvárról küldött levelében leírta: „Széphalomtól becsavarodtam a Bodrogközre. Országútnak hire sincs; csak úgy őgyelegtünk faluról falura. Különben nem untam meg magamat, mert a Bodrogköz szép, gazdag vidék. Nyugat felöl túl a Bodrogon látszanak a hasonlíthatatlan szépségű Sátor-hegyek Újhely mellett; innen a Bodrogon erdős rónaság. Itt is, ott is egy-egy kis erdő, azok között termékeny földek magas sárga gabonával.. . virító zöld mezők, rajtok egy-egy kis tó, szélén sás, tisztáján pedig fehér vízi liliomok, s fölötte jajgató sirályok lengetik hosszú szárnyaikat ... apró, barátságos alakú faluk, a házak között sugár jegenyefák, s a házak előtt vidám ép legénység és szép, takaros leányok." MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Fotó: Bogoly János ••• Találkozásaim Dr. Mészáros Sándor gyermekorvossal mindig sokat jelentenek számomra. Jóízűek és tartalmasak a beszélgetéseink politikáról, egészségügyről, irodalomról, s egyáltalán a világ kis és nagy gondjairól, fájdalmairól, esetleges örömeiről. Mivel gyermekorvos, közel állnak hozzá a gyermekek egészségügyi és egyéb problémái. Tőle kaptam azt az ötletet, hogy látogassam meg az ipolybéli (Bileovce) gyermekotthont. Kovács Istvánné az intézet vezetője. Elmondta, hogy a gyermekotthon tizenhét éve működik. Jelenleg harminchat elhagyott gyerek lakja. Három-hat éves korúak, de van köztük nyolc iskolaköteles is, akiket a negyedik évfolyam befejezése után egy másik otthonba helyeznek át. Milyen gyerekekről is van szó? Elhagyottakról. Szomorúságot sugalló, keserű ízű a fogalom. Amint megtudtam, leggyakrabban a leányanyák dobják el maguktól a megszült csecsemőjüket, rögtön szülés után, vagyis azon melegében a szülőszobában. A leányanyák többsége örökre lemond a gyerekéről. Közülük a tizenhét év alatt jónéhány örökbefogadó szülőhöz került. Aztán akad olyan anya is, aki nem mond le a gyerekéről, viszont magához sem veszi. A gondozott gyerekek közül néhányan azért vannak itt, mert szüleik éppen büntetésüket töltik le valamelyik fegyházban. Kovács Istvánné azt is elmondta, hogy néhány szülő rendszeresen meglátogatja a gyerekét, sőt olyan is akad köztük, aki a nyári időszakban haza is viszi két-három hétre. A gyermekotthonban a kétosztályos óvodában négy óvónő tevékenykedik, s próbál igazi otthont teremteni az elhagyott gyerekeknek, ami persze csak részben sikerülhet, hiszen az anyai szeretetet semmi és senki nem pótolhatja, azt a meleg sugárzást, amit Kovács Istvánná az iskolakötelesekkel az anya szívdobogása jelent a csecsemő számára, a világon senki más nem tudja helyettesíteni. De nem tudja helyettesíteni az ölelő kar melegségét, sem a simogató kéz bársonyosságát, sem a dúdoló hangot, sem a mesélő ajkat. Mikor beléptem a kapun, nyomban megpillantottam a fal melletti betonon sorakozó kiscsizmákat. Lám, minden kiscsizmának van gazdája, csak éppen egyetlen kisgazdának sincs szerető anyja, apja, szomorított el a gondolat. A „kicsik" ebéd utáni álmukat aludták — nem akartam őket megzavarni —, az iskolakötelesek azonban az udvari játszótéren hancúroztak. Egyébként mindenütt — épületen belül és kívül egyaránt — példás rendet és tisztaságot találtam. Mikor a játszadozó gyerekek megláttak, tisztelettudóan üdvözöltek és körülvettek. Szomorúságot, s egyben kíváncsiságot és valamiféle reménykedést sugárzott a szemük. Talán abban reménykedtek, hogy hoztam nekik valamit, ha mást nem, egy-két kedves szót, simogatást. Talán nagyon távolinak tűnő, beteljesülhetetlen vágy lappangott bennük: hátha csoda történt, s valamelyiküket magammal viszem. Jó, ragaszkodó gyerekek, gondoltam magamban. — Nagyon hálásak tudnak lenni egy-egy kedves mosolyért, szép szóért, dicséretért — mondta Kovács Istvánné. — Mindig várnak valamit vagy valakit, örökös hiányérzetük van. Kiegyensúlyozott nyugodtság helyett valamiféle furcsa, feszült borzongás tartja őket fogva, amitől talán soha nem tudnak megszabadulni... Ragaszkodásukat sokféleképpen ki tudják fejezni. Valahogy úgy érzik, hogy mi, akik nap mint nap foglalkozunk velük, egyszemélyben vagyunk anyák, apák, nagyanyák, nagypapák, testvérek, rokonok .. i habár ezek a fogalmak majdhogynem ismeretlenek a számukra, hiszen sokan közülük nemhogy a nagyszülőkkel, de még a szülőkkel sem találkozott. Nem látták, nem ismerik őket. Ezek láttán, s ezek tudatában, szivszorító gondolatsor indul el az emberben. Kinek ártottak, kinek vétettek ezek a szerencsétlen gyerekek? Miért szorultak a társadalom perifériájára, miért kerültek hátrányos helyzetbe a rendezett családi körülmények között élő gyerekekkel szemben? Mennyi szépség tud rejtezni a színpompás virágokban, a csodálatos madárdalban, zenében, énekben, versben!... Vajon ezek a lelki sérült, kifosztott gyerekek ugyanúgy érzékelik maguk körül a világot, mint a többi földi halandó? Vajon feldobog-e a szívük, ha netán elolvassák Petőfi Sándor Füstbe ment terv című versét: „Egész úton hazafelé / Azon gondolkodám:/ Miként fogom szólítani/ Rég nem látott anyám?..Vajon átérzik-e a vers hangulatát, megértik-e a lényegét? Tudom, közülük egyet sem emelt térdére, egynek sem mondott mesét a bozontos szemöldökű nagypapa, egynek sem vett elő köténye rejtett zsebéből cukorkát, mogyorót, piros almát a jóságos tekintetű nagymama. Talán keserűség, fájdalom, szomorúság vagy dac? Talán ... íme a példa, ami nem is olyan régen történt meg az otthonban. Az egyik kislányt hosszú évek után először, s talán utoljára meglátogatta a szülöanyja. A kislány dacos haraggal és keserű fájdalommal a hangjában kiáltotta az „ismeretlen” asszony szemébe: — Nem ismerlek, nem kellesz, nem akarlak többé látni! Úgy vélem, a sebzett, háborgó lélekből szökőárként feltörő szavak kegyetlen sodrása sok mindent elárul a majdnem kiismerhetetlen gyermeki érzés- és gondolatvilág rejtelmeiből. Tudom, a gyerekek mostani sorsa árnyékot vet a jővöjükre, én mégis hiszek és bízom bennük. A szemükbe nézve valami azt sugallja, hogy bár hátrányos helyzetből indulnak, mégis meg fogják találni helyüket az életben, s lesz életcéljuk is, még pedig az, hogy szebb, teljesebb emberi életet akarnak élni, s a leendő gyermekeiket sohasem fogják olyan sorsra kárhoztatni, mint amilyen az övéké most. Bárcsak ne tévednék és ne csalódnék az érzéseimben! Befejezésül csupán annyit — bár tudom, hogy akiknek szánom, nem olvassák el az írásomat, mégis világgá kiáltom: anyák és leendő anyák, szerencsétlen és kegyetlen sorsba soha többé ne szüljetek egyetlen gyermeket sem! LOVICSEK BÉLA A szerző felvétele 5
