A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-02 / 40. szám
Az Óvárost gyönyörűen helyreállították. Az ásatások is azt bizonyítják, hogy a Kúra folyó mentén már hatezer évvel ezelőtt is voltak települések, ahol elsősorban kereskedők laktak, hiszen fő kereskedelmi útvonal húzódott erre. Az út egészen a Fekete-tengerig és a kaukázusi hágókig vezetett, így a telepesek nagyon megkedvelték ezt a helyet. Virágzó kereskedelem színtere volt, s ezt látván egyre gyakrabban törtek be a mongolok és az arabok, akik sokszor elpusztították és kifosztották a grúz falvakat. Tbiliszi alapítója, a legenda szerint Vahtag Gorgaszal, aki az ősi ibériai fővárost Mchetát megfosztotta a fővárosi „rangtól", s elrendelte, hogy a Kúra folyó mentén, ott, ahol a telepesek élnek, építsenek fővárost. Ma is a város fölé emelkedik az uralkodó hatalmas lovasszobra, aki nem érte meg a város felépítését. Parancsát Dapsi király, az utód teljesítette. Ma is jól láthatóan különül el a város lakónegyede a vártól, ez elsősorban az ott élők rétegezödését mutatta. Az első püspökség a negyedik században létesült, ennek köszönhetően számos templom és bazilika épült fel, melyek ma is idegenforgalmi látványosságként ékeskednek a városban. A grúz főváros műemlékekben és főleg a régi korok épületeiben igen gazdag. A hitleri seregeket már Ordzsonikidzénél megfékezték, így nem érték el Grúzia határát, s a mai napig fennmaradtak a több száz éves építmények, sőt kitűnő látvány nyílik az egykori vár romjaira is. A grúz emberek nagyon érdekesen építkeztek. A lakóházak nagy részére még ma is a falak elé épült aládúcolt zárt balkonok a jellemzőek, amelyeket különböző színekben építettek vagy faragtak ki, s egyedi, érdekes városképet alakítanak ki. Kedvessé, vidámmá, vendégszeretővé teszik Tbiliszit, mintha a grúzok mentalitását sugároznák. A főváros útjain a gépkocsik hangosan tülkölnek, mintha nem is lennének fényjelzések. A kétsávos úton gyakran egy harmadik sávot kialakítva előz egy-egy gépkocsivezető, aki ezt a szándékát is tülköléssel fejezi ki. így egy kereszteződésen olykor-olykor annyira nagy az összevisszaság, hogy számunkra kilátástalan helyzet alakul ki. De a grúzok — csodák-csodája, ezt is valahogy megoldják. Tbilisziben mindenki siet, legalábbis az autósok közül. Érthető, hiszen aki már egyszer kocsiba ül, az szeretne gyorsabban célt érni, mint a buszon, trolin vagy metrón közlekedő utas. A Kúra folyó mentén végigvezető hosszú sugárút így mindig zajos a sok négykerekűtől, de a dinnyeárusok mégis ezt a helyet választják, mert az üzlet talán itt a legvirágzóbb. Nem hiába vezetett ezen az egykori kereskedelmi út... KOLLER SÁNDOR A szerző felvételei GYERMEKEKNEK G) C3B CöüQáÖ? Az iskola udvarán lomhán nyújtózkodott a nagy halom ócskavas. Szorgalmas kispajtások gyűjtötték össze. Némelyik darab talán egy mázsát is nyomott. Volt közöttük, amit még szánkóval, hangos kacagással és vidám nótaszóval kísértek a gyűjtőhelyre. Legtöbbje nehéz álomba merülve, közömbös hallgatással várta sorsa további fordulását. Voltak azonban olyan könnyebb darabok is, amelyek a többiekbe kapaszkodva himbálództak, és amikor egy erősebb fuvallat érte őket, hangos csörömpöléssel élénk csevegésbe kezdtek. Ezék közé tartozott a rozsdás hordóabroncs is. Már ki tudja hányadszor csörömpölte el vidám élményeit abból az időből, amikor ö még egy nagy boroshordón feszített. Nem messze tőle egy lyukas itatóvödör kolompolt sokkal nehezebb és küzdelmesebb múltjáról. Alattuk törött fogaskerék harapott megcsorbult fogaival egy vaskályha földi maradványaiba. Arra gondolt, hogy hányszor is fordulhatott meg saját tengelye körül, amikor az urasági majorban szolgált? Hasznosabb időtöltés híján mindegyik darab a hajdani munkásnapokról elmélkedett. Történt aztán egy napon, hogy többek között egészen használhatónak látszó kis vetögép gördült be saját kerekein az iskola udvarába. Ahogy elült a gyermekzsivaj, az abroncs mindjárt társalogni kezdett az újonnan érkezettel: — Mondd csak testvér, téged milyen sors vetett ide közénk? Hisz ahogyan elnézlek, te még nagyon is munkaképesnek látszol. Ha meghallgatjátok, elmesélem életem történetét — válaszolt a vetögép, megnyikorgatva csöveit, amelyek valamikor a magot szórták a földbe. — Hallgatjuk hát! — kalimpálta az abroncs érdekességet sejtve. A kis vetögép pedig nyomban mesélni kezdett: — Nagyon régen volt az, amikor engem gyártottak és egy csallóközi városkába vittek, ahonnan első gazdám megvásárolt és ebbe a faluba hozott. Mikor először munkába léptem akkora táblácska földön dolgoztam. hogy másfél kerülővel bevetettem. Aztán kölcsönkért a gazdám komája, akinek meg akkora földje volt, hogy csak egyszer kellett rajta végigmennem. Hamarosan nagy tekintélyem lett, mert amint az emberek beszélgetéseiből megtudtam, még én előttem nem volt vetögép a faluban. Úgy vetettek az emberek kézzel, kötényből szórva a magot. Gazdám mindig kapott értem néhány koronát attól, aki kölcsönkért. Ezért nagyon megbecsült és munka után letörölgetett s gondosan megolajozta a kerekeimet. Sok éve szolgáltam már nála, amikor ő egy tavaszi napon meghalt, és három fia osztozkodott a kis vagyonkán. Engem mindegyik el akart vinni, így hát összevesztek rajtam és az egyik mérgében úgy megütött a fejszefokával, hogy rögtön behorpadtam. Itt a bal oldalamon még most is meglátszik az ütés helye. Végül is megegyeztek, hogy mind a háromnak egyformán fogok szolgálni és az értem járó kölcsöndíjat elosszák három felé. Nagyon elcsodálkoztam, amikor legközelebb kivittek a régi gazdám földjére és azt három felé osztva találtam. Egy-egy rész csak olyan keskeny volt, hogy négy-öt csövemet eldugitották, nehogy a barázdába szórjam a magot. Így aztán a barázdák miatt jó pár l sorral kevesebb termett az elosztott földön. Úgy hívták ezeket a pici táblácskákat, hogy nadrágszij földek. Amint teltek-múltak az évek, mindig több és több ilyen keskeny sávra hasogatták a határt. — Míg végül már csak barázdák lettek és nem volt mibe vetni, azért hoztak ide téged — kolompolt közbe a vödör. — Sőt, eltűntek a barázdák. — Hogyhogy eltűntek?! — kíváncsiskodtak többfelől is. — Bizonyára sokan emlékeztek rá, milyen nagy háború volt ezen a vidéken?! Nos, a háború után pár évvel a sok nadrágszíj földet összeszántották, mivel a földművesek szövetkezetét alapítottak. Engem még használtak vagy két-három évig, aztán kijelentették, hogy rám, a kis vacakra nincs szükség, mert traktorokat vett a szövetkezet, azok pedig nagy vetögépeket húznak. Kilöktek egy szérűskertbe. Pár évig ott áztam-fáztam, rozsdásodtam, a kutya se törődött velem ... A múlt héten hallom ám, hogy az én verekedés gazdám — aki az osztozkodásnál rám sózott a fejszével — kikiált az utcára: „Tanító elvtárs, küldje el a gyerekeket, hadd vigyék el ezt az ócska vetőgépet! Nem lehet ezt már semmire sem használni!" A többit már tudjátok. — Én most nem vagy szomorú, hogy ennyi évi szolgálat után így bántak veled ?! — kérdezte a hordóabroncs. — Nem, mert útközben egy nagyobb fiú megvigasztalt, hogy: „Ne félj vetőgépecske! A te időd lejárt. Most még ócskavas a neved, de nemsokára elvisznek az öntödébe, ahol nagy vetögépet csinálnak belőled és visszajöhetsz." KOVÁCS JÓZSEF A burgonya Amerikából került hozzánk. Érdekes, hogy először a virágjáért termesztették. Hosszú ideig a királyi, főúri virágoskertek dísze volt. Lám, a közönséges burgonyának milyen szép kék virágja van és ma mégis a gumójáért kedveljük. A virágjánál jobban becsüljük a gumójából készült ízletes paprikáskrumplit. Számtalan szebbnél szebb virág találgató földünkön. Mindegyiknek más az alakja, színe, illata. Általában mindenki örül, ha virágot kap. Még az ismert közmondás is úgy tartja: aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. -Mégis elcsodálkozunk, ha megtudjuk, hogy a világon a legnagyobb virág átmérője több mint 1 méter és súlya az öt kilót is elérheti. Ezt bizony nem tehetjük vázába! És nem illatával, hanem bűzével csalogatja magához a döglegyeket. Dögszagát száz méterről is érezni lehet. A neve is kifejező: Óriás büzvirág (Rafflesia arnoldii). A Q33 yX3 «I O Maláj-félszigeten él, az ottani szőlőfélék gyökerein élösködik. Maga a növény vékony sejtfonalakból áll, ezek szinte behálózzák a szőlők gyökérszöveteit és ebből táplálkoznak. A gyökér kérge alatt fejleszti ki bimbóit, amelyek körülbelül kilenc hónap múlva a felszínre törnek és a káposztafejhez hasonlítanak. A kinyílt virág téglavörös színű és öt hatalmas húsos szirma van. Csupán négy-öt napig virágzik, aztán csak kocsonyás anyag marad belőle. Megfigyelték, hogy a virágok többi óriásai sem illatot, hanem bűzt árasztanak, szaguk a romlott húsra emlékeztet. Ezért kedvelik a döglegyek és ezek porozzák be őket. A Rafflesia arnoldii nagyon ritka. Csak kevés botanikusnak jutott az az öröm hogy a természet e különös játékát megpillanthassa. A képen ez az óriás bűzvirág látható. L. S. 21
