A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-02 / 40. szám
••• Sokáig — évtizedeken át vita tárgya volt, művészet-e a film, vagy csupán a tömegek szórakoztatását szolgáló eszköz. A vita mintegy 20—30 évvel ezelőtt dőlt el: ebben az időszakban lett a film valóban „nagykorúvá". ekkor ismerték el művészi rangját. Ez az elismerés elsősorban annak volt köszönhető, hogy számos kiváló filmrendező művek hosszú sorával bizonyította: a Lumiére-fivérek korszakalkotó találmánya a kulturális és a társadalmi élet fontos tényezőjévé vált, s általa a világ s az ember megismerésének új művészi lehetőségei tárultak fel. A fűm megítélésében bekövetkező pozitív változás elsősorban e nagy tehetségű rendezők érdeme: Bergmané, Fellinié, Jancsóé. Tarkovszkijé — és Michelangelo Antonionié. Antonioni a ..monotematikus" alkotók közé tartozik, minden filmje ugyanarról szól: az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, felbomlásáról, a gyötrő magányról, a lélek mélyén lezajló folyamatokról. Legfőbb célja, hogy a felszín mögé hatoljon, felderítse a látszatok mögött rejtőzködő valóságot, megismerje az álarcok alatt megbújó igazi arcokat. Ember- s jellempróbáló feladat ez, s a most 75 éves művész példamutató bátorsággal és következetességgel tett eleget e feladatnak. A polgári társadalom bírálójává lett Antonioni maga is polgári család sarja; 1912. szeptember 29-én látta meg a napvilágot a Ró folyóhoz közel fekvő észak-olaszországi Ferrarában. Szülőföldjét, gyermek- s ifjúkorának színhelyét több filmjében is szerepeltette, a Ró völgye később is művészetének egyik ihletője maradt. S Antonioni már fiatalon művészi babérokról ábrándozott. Noha közgazdaságtudományból szerzett oklevelet, mégis az újságírás vonzotta, mindemellett papírra vetett néhány vígjátékot is. A filmmel kritikusként került kapcsolatba, majd maga is megpróbálkozott a rendezéssel. Harminc - éves volt, amikor forgatni kezdte A Pó népe című dokumentumfilmjét, mely alapműve lett az olasz filmművészet születőben lévő új irányzatának, a neorealizmusnak. A szegényekről filmet forgatni bátor művészi állásfoglalásnak számított Mussolini Olaszországában, s az antifasiszta elkötelezettségű Antonioni hamarosan bebizonyítja, hogy az állampolgári bátorság sem hiányzik belőle: részt vesz az ellenállási mozgalomban, illegális sajtótermékek terjesztését vállalja, s közben többször is kockára teszi az életét. A fó népét csak a háború után, 1947-ben fejezheti be. Játékfilm rendezéséről álmodozik, de még három évig kell várnia az alkalomra. Közben forgatókönyvet ír. rövidfilmeket készít és producert keres a terveihez. ##• Csallóköz mint helynév mór 1250-ben Chollocuz, 1267-ben Chollo. 1209-ben Challow, 1269-ben Challowkus alakban van feljegyezve a történelmi okiratokban. Az etimológiai szótárak szerint a Csalló folyótól kapta a nevét, amely északról határolja Csallóközt, de ennek a folyónévnek az eredete ismeretlen. A Csalló névnek a legrégibb alakja Csartó lehetett, s ebből fejlődött ki mai alakja a tarlól-talló, sarló-salló szavakban mutatkozó asszimiláció révén. Az eddigi kutatók többnyire egy Csariak-Csariag ótörök szóból származtatják, amelynek jelentése „síró, rívó. erős hangot adó" és a csaría „sir, ri, hangosan sír" ige származéka. (Az alapul szolgáló ige számos török nyelvben megvan.) Egyesek szerint a Csal (Őal) személynévnek birtokos raggal ellátott alakjából, a Calov szóból származik, mely talán eredetileg helynevet jelölt. Más magyarázatok is vannak, de egyikük EGY HUSZADIK SZÁZADI HUMANISTA 75 éve született Michelangelo Antonioni Végül 1950-ben megrendezheti első „igazi" filmjét, az Egy szerelem krónikáját. A téma már ekkor jellegzetesen „antonionis": a milánói nagypolgárság képviselőinek szellemi sivárságát ábrázolja a mű. mely sikert hozott az alkotónak, s a harmincnyolc éves „pályakezdőt" az olasz film ígéretes tehetségévé avatta. Következő hímjével azonban magára haragította az „álomgyár" hatalmasságait: az 1952-ben készült Legyőzőitek leginkább a cenzorokat foglalkoztatta, mivel Antonioni kendőzetlen nyíltsággal mutatta be a háború utáni Európa kallódó fiataljainak gyakran tragédiába forduló sorsát. A rendező pályáján az 1955-ös év hozta meg a döntő fordulatot, amikor új művel, a Barátnők címet viselő filmmel jelentkezett, mely már a rá jellemző stílust és mondanivalót képviselte s ugyanakkor nagy alkotói korszakának a kezdetét is jelentette. A Barátnők ismét a polgári világ leleplezését szolgálja: négy fiatal nő mindennapjait kisérhetjük figyelemmel, s közben feltárul előttünk életük céltalansága, riasztó értelmetlensége. Antonioni már ezzel a munkájával a film „lélekelemzöjének" mutatkozik, aki a jellemek bemutatására, a lelkiállapotok érzékeltetésére törekszik. Következő filmje, a Kiáltás, ismét a Pó vidékére viszi el a nézőt, aki egy öngyilkossággal végződő szerelmi tragédiának lesz a tanúja. Antonioni ezúttal nem bírál, hanem részvéttel, együttérzéssel figyeli egy emberi kapcsolat kihűlését, főhősének reménytelen bolyongását, amint az elvesztett szeretetet, a hűtlen társat keresi — hiába. Egy elvesztett társ keresése a témája a Kiáltást követő műnek is. Az 1960-ban Cannes-ban bemutatott — és viharos botrányt kiváltó — Kaland meghozta Antonioninak a világhírt és korunk nagy filmművészeinek sorába emelte őt. A botrányt a film stílusa okozta : a rendező szakított a hagyományos cselekménybonyolitással és dramaturgiával s alkotását a felkészületlen, meghökkent közönség idegenkedve fogadta. A Kaland voltaképpen egy trilógia első darabja, amelyet egy évvel később az Éjszaka követett, majd az 1962-ben elkészült Napfogyatkozás. Mindhárom film az uralkodó osztály életét mutatja be. Vajon mit lát és láttat Antonioni ? Ridegséget, önzést, közönyt, elidegenedést, képmutatást és sekélyességet. Hősei szétfoszló boldogságuk emlékén merengenek, illúziókat kergetnek, szeretetre, emberi melegségre vágyva keresik azt, aki társuk lehetne. hazudnak és hűtlenkednek — igy élik üres, unalmas és látszatokra épülő életüket. Vajon boldog-e a technikai civilizáció létrehozója és haszonélvezője, az atomkorszak embere? — tette fel a kérdést Antonioni az 1964-ben született Vörös sivatagban. Filmjének hősei gyárkémények, fúrótornyok, hatalmas tartályok árnyékában élnek; körülöttük rohamos léptekkel fejlődik az ipar — s rohamos léptekkel pusztul a természet. Ebben a műben az ember már a tökéletesen dehumanizálódott környezettől is elidegenedik, nemkülönben a társaitól; neuratizálódik, képtelenné válik a kapcsolatteremtésre, sőt hovatovább az igazi érzelmekre is. S ugyanakkor egyre képtelenebb világának megismerésére, a látszatok leleplezésére — sugallja a rendező a két évvel később készült Nagyitádoan. amelyben a valóság feltárásának és megváltoztatásának problémáját vetette fel egy izgalmas bűnügyi történet keretében. A mű főszereplője egy fiatal divatfényképész, aki munkája során — miután kinagyította az egyik fénykép gyanúsnak tűnő részleteit — nyomára jön egy gyilkosságnak. Megpróbálja az esetet felderíteni, de nem ér célt — műtermét távollétében feldúlják, az ominózus negatív eltűnik; a titok homályban marad. Antonioni ezúttal a látszat és a valóság, összeütközéséről, az igazság megismerésének lehetőségeiről mondta el némileg talán vitatható, ám igencsak fiKINCSÖM^ANYW BLASKOVICS JÓZSEF: CSALLÓKÖZ sem meggyőző, s ezért elfogadhatatlan. Van azonban a török nyelvben, az anatóliaiban is. egy saría (sada) ige. amelynek egész szócsaládja van: sárii, sarilda. sarlanti (olv. sárii, sarilda. saríanti), sb. Ennek az alapigének a jelentése: csobog, zuhog, a főneveké, csobogó, suhogó, zuhogó hangot adó. Ha a saría igéből szabályosan képzett sadak alapalakból indulunk ki, megtaláljuk a Csalló névnek eredeti és logikus értelmét, jelentését: „csobogó, zuhogó, suhogó. A Sadak név Csadag alakban kerülhetett az ómagyarba. A másodlagos S-Cs hangfejlődés az ómagyarban alakulhatott ki. Csallóközben sok a törők (besenyő, kun és egyéb) településre mutató nyom, és ezért valószínű az is, hogy a Csalló előbb magyar köznév volt, amiből a 13. századi személyneveink keletkezhettek. Miért kapta a Csalló folyó a csobogó, zuhogó elnevezést? Bratislava alatt, ahol a Kis-Duna kiágazik a Nagy-Dunából Csallóköz talaja alacsony síkság, alig a Duna szintje felett. Áradáskor azonban a Duna szintje néhány méterrel megemelkedik és az árvíz hangos csobogással, zuhogással. valóságos katarakta módon ömlik a Kis-Dunába. Hirtegyelemre méltó és elgondolkoztató véleményét. A Nagyítást követően a művész a tengerentúlon, az Egyesült Államokban forgatott filmet. A hatvanas évek végén a fogyasztói társadalom, a felső tízezer, az „establishment" ellen lázadó fiatalok keltették fel érdeklődését. ők a hősei a sok vitát kiváltó, 1970-ben bemutatott Zabriskie PointnaV.. Egy fiú s egy lány véletlen találkozásának, hirtelen fellobbanó, tragikus végű szerelmének tödénetét ismerjük meg, a film végén pedig elénk tárul az anyagi javak kultikus tiszteletén alapuló rend pusztulásának szemkápráztató, páratlanul szuggesztiv, jelképes erejű víziója. A Zabriskie Point után Antonioni már csak négy filmet rendezett, közöttük egy 1972- ben forgatott dokumentumfilmet Kínáról. Három évvel később, hosszú előmunkálatok után készült el az élete egyik főművének tekintett Foglalkozása: riporter. A tödénet főszereplője egy Afrikában dolgozó tudósító, aki ismerősének halálát arra használja fel, hogy kisajátítsa az elhunyt személyiségét és igy próbáljon megszabadulni múltjától, tegnapi énjétől és életétől, ám ez a különös szerepcsere rövidesen a halálát okozza. Senki sem „cserélheti ki" a személyiségét, senki nem menekülhet el önmaga elöl — ez a mű legfőbb tanulsága. Ugyanez a végkövetkeztetés vonható le az öt évvel később létrejött Az Oberwaldi titokból is, amelyben egy különc egyéniségű királynő s az öt meggyilkolni akaró anarchista próbál szembeszállni a fenyegető végzettel, a balsorssal, de próbálkozásuk halállal végződő kudarcba fullad. Antonioni ezidáig legutolsó munkája, az Egy nő azonosítása ismét a kapcsolatteremtés nehézségeiről és lehetőségeiről szól, s ugyanakkor vallomás is a filmrendezői mesterségről, az igazságkeresés szenvedélyéről, mely mindig is jellemezte Antonioni művészetét. Úgy tűnik, századunk e kiemelkedő rendezőjének alkotói pályája lezárult — vagy korai volna ilyen következtetésekre jutni? Végül is mindegy: eddigi munkássága a filmtödénet élő klasszikusává tette őt műveinek legjava — filmnyelvi újításaik, gondolati tadalmuk, erkölcsi állásfoglalásuk révén — jelentős hozzájárulásnak tekinthető az olasz s az egyetemes kultúra gazdagításához; a mozi hívei szede a világon tisztelettel említik a nevét — s Antonioni méltán számot tadhat erre a tiszteletre. G. KOVÁCS LÁSZLÓ len apadáskor pedig a Kis-Duna vize ömlik vissza a Nagy-Dunába hangos csobogással, zuhogással. Ezt az érdekes eseményt többször is láttam diákkoromban és a vereknyei hídról csodáltuk, amikor a zuhogó áradat visszafelé ömlött a Nagy-Dunába. A Csalló helynév a tödénelmi fejlődés során következőképpen alakult: ótörök Sáriak, ómagyar Sadak, Csariak, Sartag, Csadag. Csallag, 1209 Csallou, 1250 Csallocuz, 1267 CsollÓ, 14. sz. Csalló. Magyarázatra szorul a Csalló-Salló, illetve Sariag-Csaríag névalakokban mutatkozó s-cs hangváltozás. Ez elég gyakori jelenség a török nyelvekben, pl. az ótörök (kazach) sárik. (kirgiz, üzbég) csarik, (karakalpak) satir, (türkmén, oszmán—török) Csadir, stb. A magyarba saru. illetve sátor alakban került ez a két szó. (Folytatjuk) 10
