A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-10 / 28. szám
MAN HAILOTTM-OLVASTUK-LATTÜK Egyre több fantáziadus ember jelentkezik, akinek hö vágya bekerülni a Guiness-féle rekordok könyvébe. Közéjük kívánt jutni a hollandiai Toon van den Ahlmann szakácsmester is, aki Ammerzoden városban 77,22 négyzetméteres asztalon mutatta be saláta-költeményét. Az első hírek szerint számíthat rá, hogy bekerül a híres könyvbe. Egy belfasti játékgyáros igazán vegyes kollekciót állított ki a londoni játékvásáron: a Disney-filmek legnépszerűbb alakjai mellett felsorakoztatta korunk legismertebb közéleti embereinek karikírozott portréit is. Fatima az oroszlán és Beni a kutya elválaszthatatlan jóbarátok. A természetben ez a társulás elképzelhetetlen, de Erich Leuzinger cirkuszában lehetséges. SZEM MEGLÁTOTT, SZÍV MEGVERT (Magyar ráolvasások) A Helikon Kiadó Prométheusz Könyvek sorozatában jelent meg Pócs Éva válogatásában, összeállításában és tanulmány-értékű utószavával a.Szem meglátott, szár megvert című könyv. A feltüntetett forrásmunkák tanúsága szerint, Pócs Éva hatalmas anyagból válogatta a kötet anyagát, nemcsak magyar, hanem külföldi forrásmüveket is felhasználva. A fölnövekvő nemzedékek már nem ismerik, nem ismerhetik a ráolvasás misztikus „tudományát", elvétve azonban akadhat falu, ahol ma is dívik. Gyermekkoromban még tanúja voltam, amikor a szomszédban lakó vénasszony egy fiatal parasztnö szemölcsös tenyerét orvosolta ráolvasással. A szemölcsöket hajszállal tekerte körül, közben mormogta a babonás szöveget. A meglepő az volt, hogy a szemölcsök el is tűntek néhány nap múlva, gondolom, nem a ráolvasás következtében, hanem azért, mert a hajszállal elszoritotta bennük a vérkeringést. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára ezt mondja a ráolvasásról: „Kuruzsló, babonás módon, bűvös erejűnek tartott szavak kiejtésével, ilyen szöveg elmondásával való kuruzslás." A ráolvasás szokása olyan régi, mint az emberiség. Bizonyára léteztek már a kőkorszakban, mormolhatták a vadászatra induló ősemberek, hogy szerencséjük legyen. Ott találhatók az asszír-babiloni kultúrában, mint démonűzö varázsszövegek, az óind, egyiptomi, görög vagy más ősi kultúrákban. E pogány szokás átszivárgóit a keresztény egyházba is, mint átok- és áldásmondások vagy ördögűző szövegek (exorcizmusok). A könyv fülszövege szerint: „A ráolvasás a népköltészet legarchaikusabb műfaja. Máig őrzi a pogány hitvilág elemeit, bár a varázsigék a középkorban egyházi fordulatokkal telítődtek, imádsággá váltak, beépülve az egyház áldásosztó és ördögűző vallási formuláiba. Pócs Éva könyve gazdag anyagot bocsájt az olvasó rendelkezésére. Találunk itt szöveget szerelmi varázslatra, halálra, fogfájásra, hideglelésre, daganatra, rontásra, lepénysütésre, vajköpülésre, kártyaszerencsére, tűz lecsillapítására és száz más furcsaságra. Ezek a szövegek primitívségükben, egyszerűségükben is frissek és bájosak, őrzik a népköltészet csodálatos erejét, megragadó varázsát. Ízelítőül lássunk egyet a szerelem, házasság köréből: „Olyan életöm lögyön, / hogy amint a'ház nem lőhet kinyér nélkül, só nélkül, / paprika nélkül, vöröshajma nélkül, / az én uram ne löhessön nálam nélkül." —Dénes— KÖLCSÖNÖS MEGISMERÉS ÉRDEKÉBEN A Kritika márciusi számában olvashatjuk Gáli Ernő, a jeles romániai magyar tudós és publicista cikkét, amelyben'a nemzetiségtudomány, illetve a kisebbségtudomány fejlődését vázolja fel a magyar—román kapcsolatok szemszögéből. A tanulmány elején a nemzetiségtudomány előzményeit sorolja fel a szerző, majd a kisebbségi jogvédelem szakirodalmával foglalkozik. A kisebbségtudományban, amely először a történelem és a jog területén bontakozott ki, a harmincas évek hozták meg az első eredményeket. A fiatalok körében elterjedt a falu, a népi kultúra iránti érdeklődés, és a kutatás igénye és az önismereti törekvések. A háború előtti években megjelenő — Gaál Gábor szerkesztette — Korunk részben egy nagy közép-kelet-európai komparatisztika-kutatás alapjait rakta le. Gáli Ernő a kisebbségtudomány és a nemzettudomány viszonyának kérdésével is foglalkozik. Részletesen taglalja a román és a magyar nemzettudomány fejlődését, fő törekvéseit. A felszabadulás utáni két évtizedben a nemzetiségkutatásban bizonyos stagnálás figyelhető meg. A hatvanas évek végén aztán ismét polgárjogot nyert a szociológiai kutatás, s ezen belül a nemzetiség-szociológia. „A hatvanas-hetvenes években új életre galvanizált önismereti kezdeményezéseket az önbesorolás vágya, a gyökerek, a származás iránt világszerte tapasztalható megélénkült érdeklődés" váltotta ki. Ezekben az években bontakozott ki a memoár-irodalom is, amely az önismeret gazdag forrásvidékének bizonyult. Az irodalom mellett a nemzetiségi identitás vállalásában a folklórnak van a legnagyobb hatása. Az önbesorolási törekvésekben a történelmi tudatnak is nagy szerepe van. Az önismerettel, az önvizsgálattal a művelődés- és értelmiségtörténeti kutatások is szorosan összefüggnek. A közép-kelet-európai komparatisztikában — írja Gáli Ernő a tanulmány végén — a „normatív szenvedélyesség" helyett a tárgyilagosságra kell törekedni. „A morális tényező e kutatások elidegeníthetetlen, szerves részét alkotják ..Ezen a területen a következő feladatok időszerűek és perspektivikusak : a közép-kelet-európai nemzeti és nemzetiségi önismeretek összehasonlító tanulmányozása és — a kölcsönös megértés és közeledés érdekében való — „szembesítése" Bokros Katalin BOCCACCIO Ha a darabválasztás indoklása felől közelítem meg a bratislavai Új Színpad zenés együttesének szezonzáró bemutatóját, még holmiféle túlbuzgó kritikusi okvetetlenkedés esetében sem érheti komolyabb szó a ház elejét. Aligha titok ugyanis, hogy ezúttal a címmé avatott névben bújik a vonzerő. A Boccaccio az irodalombarátnak zsenialitást ígér, a könnyebb szórakozásra vágyóknak pedig erotikát és derűt. A méltányosság kedvéért itt kell elmondanom, hogy Branislav Kriika munkája — aki vendégrendezöként jegyzi az előadást — az előbbivel, tehát az irodalmi vonatkozásokkal — operettről lévén szó —, szükségképp nemigen szolgálhat; az utóbbinak pedig haloványka árnyékával is megelégszik. Mindebből nyilvánvalóan már kitetszik, hogy a kritikus bizony nincs elragadtatva Franz von Suppé Boccaccíójának premierjétől. Sőt, azt sem átallom megkérdezni : vajon az anyaépület átépítési munkálatai miatt hontalanná vált társulatnak nem illenék-e értékesebb, fajsúlyosabb előadásokkal megtartania publikumát! Alaposan félreért, aki talán azt hiszi, hogy az operettel, mint műfajjal, a valóban kitűnő zenét komponált Suppé mesterrel, vagy a librettót készítő Zell és Genée urakkal van baj, Ami aggodalmat okoz, az a szemlélet, amely a remélhetönél alacsonyabbra taksálja az operettista közönséget. Szerintem ugyanis egy olyan előadás, amelynek főhőse a kalandos életű, reneszánsz olasz novellista, de amelyben a borsos elbeszélések ellenére egy félórán belül szinte semmi sem történik, az nem nevezhető sikeres vállalkozásnak. Sajnos, ebben az előadásban rengeteg az üresjárat, a suta szóvicc, és a dinamika ellen beszél az is, hogy a rendező az előadás stílusát meglehetősen operásra fogta. Az igazság kedvéért azért hadd szögezzem le: az Új Színpad által játszott Boccaccio-előadásnak kétségkívül javára vált, hogy zömében ifjú színésznőket és színészeket láthatunk a színpadon, s a hölgyek — a pajzánnak szánt történethez illően — többségükben szépek és mutatósak is. Mindez ellenben kevés ahhoz, hogy maga az előadás is hasonló jelzőkkel legyen értékelhető. Miklósi Péter KAMARAESTEK A PRÁGAI TAVASZON A fesztivál műsorát böngészve egymás közelségében két koncertre bukkantam, melyek a kamaramuzsika kedvelőinek csemegét ígértek. Az egyiknek dramaturgiai szerkezete kapott meg elsősorban (bár az előadó művészek személye is csábító volt), míg a másik esetében a közreműködő vonósnégyes „márkás neve” jelentett mágneses vonzerőt. Az első hangverseny műsorának összeállítása elég szokatlan volt: időrendi sorrendben hangzott el Brahms mindhárom hegedű-zongoraszonátája; ezekkel így egyetlen est keretében még sohasem találkoztam. E rendkívüli „tettre" az ifjú hegedűs Frank Peter Zimmermann a kiváló pianista, Rudolf Buchbinder alkotta szonátapáros vállalkozott. Az irányítás természetesen az érett és ragyogó kamarapartnerként ismert Buchbinderé volt, aki szinte atyai gonddal vezette a csodás hangú Stradivarin játszó partnerét. Zimmermann fenomenális, szinte problémamentes hegedűs, akit viszont életkora még gátol abban, hogy Brahms szemlélődő és szemérmes férfilíráját átélni és adekvát módon közvetíteni tudja. Az izzó szenvedély hangját viszont — mely főleg a harmadik, d-moll szonáta sajátja — már teljesen birtokolja s így ennek a tolmácsolása emlékezetes maradt. A már több mint húszéves, világhírű stuttgarti Melos Quartett volt a másik hangverseny főszereplője. Változatos és igényes műsort játszottak: Mozart, Schumann és Ravel egy-egy remekét. Tolmácsolásukban a legmélyebb benyomást a tökéletes együtthangzáson és plasztikus szólamvezetésen túl — a maximális stílustisztaság gyakorolta rám. Ennyire ráhangolódni Mozart felhőtlen stilusvilágára (mely a Haydnnak ajánlott vonósnégyesek sajátja), Schumann romantikusan csapongó hangulatváltásaira és Ravel pregnánsan kirajzolt témavilágára és hangzáseffektusaira — csak a nagyok privilégiuma. És minderre a koronát a hangszerek meseszép zengése tette fel, megidézve a többszáz éve halott hangszerkészítő olasz mesterek szellemét is. Varga József 9
